Diktatúra az ellenzékben tombol
A november 4-i nyilatkozatokkal a szélsőliberálisok túlmentek minden határon.
2018. november 8. 23:05

1956. november 4-e évfordulója valóban a gyász napja, ritkán egyértelmű ennyire, hogy egy ország pontosan mikor is veszíti el a szabadságát. Ez az elveszített szabadság akkor nem jelentett mást, mint hogy a magyarok azt akarták, a közös dolgaikat a saját szokásaik és hagyományaik szerint és egymás között intézhessék el. Példátlan akarategységünket többek között annak köszönhettük, hogy egy olyan rendszert kényszerítettek ránk, amely még a lélegzetvételünket is ellenőrizni akarta. Már a lehető legpontosabban tudtuk, hogy mi nem a szabadság.

Az elmúlt 62 év, különösen az elmúlt harminc elfelejtette velünk, hogy milyen is az, amikor nem vagyunk szabadok. A szabadság csak lehetőség, nem beteljesített ígéret. Aki nem tud élni a szabadsággal, az manapság azokat vádolja szabadságának elvételével, akik tudnak. A szabadság nem egy olyan verseny, ahol mindenki nyer, ahol automatikus a győzelem és a jólét. A szabadság valóságos, tehát sokszor kegyetlen, szívtelen, figyelmetlen, érzéketlen.

A szabadságba is bele lehet halni. Számtalan szabadságharcos kockáztatta a halált csak azért, hogy néhány napig, néhány óráig még szabad maradhasson a szétlőtt házak között lapulva. 1956 tanulsága az is, hogy habár a szabadság a legfontosabb, a család, a szeretet még sokkal több ennél, mert az maga az élet.

Éppen ezért tölt el mérhetetlen szomorúsággal az, hogy miként silányul a szabadság csodája, amely kevés nemzetnek adatott meg úgy és annyira, mint nekünk, ostoba senkiháziak izzadt markában és habzó száján gyalázkodássá, a vesztesek dühévé, a behódolás dicsőítésévé. Gyakorlatilag mindegyik ellenzéki párt kinyilvánította november 4-i üzenetében, hogy ma Magyarországon diktatúra van, és 1956 üzenete az, hogy fel kell ellene lázadni.

Miközben ezeket az embereket egyedül a demokrácia korlátozza a szabadságukban, ugyanis hiába indultak el a választásokon, nem nyerték meg azt. Vagyis nem nyerték el azt a cselekvési szabadságot az ország kormányzásában, ami egy demokráciában a választásokon többséget szerző politikai erőnek jár. Ennyit csorbult az a híres „szabadságuk”.

A teljesség igénye nélkül érdemes végiggondolni, hogy mennyire van diktatúra ma Magyarországon és mennyire volt demokrácia 1990 után.

Négyévente vannak országgyűlési választások. A Fidesz az elmúlt három választáson akkor is minimum nagyon erős abszolút többséget szerzett volna (de inkább kétharmadot), ha az 1990-ben kitalált választási rendszer megmarad. Összehasonlításul: 1994-ben a kommunisták 33 százalékos szavazataránnyal szereztek abszolút többséget.

Legalább a sajtó fele szélsőliberális irányítás alatt áll. A Fidesz 1998-ban 95 százalékos szélsőliberális sajtófölény idején nyert választásokat, és 2010-ben is legalább a sajtó nyolcvan százaléka állt szélsőliberális befolyás alatt. Az 1998 előtt vagyont szerző oligarchák 99 százaléka a kommunista nómenklatúra és titkosszolgálatok kapcsolatrendszeréből (MSZP és SZDSZ) került ki. Ennek következtében 2010-ig a szélsőliberálisok gyakorlatilag korlátlan anyagi források felett rendelkezhettek.

2010-ig a titkosszolgálatokat és a rendőrséget, mint ahogy az igazságszolgáltatást is, átszőtték a posztkommunista hálózatok. Ezek gyengítését nemcsak az ellenzék, hanem az Európai Unió is minden eszközzel akadályozza. A kulturális életben kilencvenszázalékos szélsőliberális fölény tapasztalható még mindig.

2010 után még azért is hatalmas botrányt csináltak, hogy egyetlenegy budapesti színház élére teljesen szabályos eljárásban nem egy szélsőliberális komisszárt nevezett ki a fenntartó. A felsőoktatásban a liberális ideológia és a liberális áltudományok a tanszabadság jegyében állami pénzen szabadon oktathatók.

A magyar jogállam a legutóbbi időkig is megfelelt a szélsőliberális jogállam kritériumainak, ami sem a kormányzat, sem a választópolgárok kinyilvánított akaratának nem felel meg. Ezt a szélsőliberális jogállamot egyébként lopakodva, a választópolgárok megkérdezése nélkül, külföldi nyomásra építették ki, szinte teljes egészében 2010 előtt. És most is erős külföldi nyomással próbálják az újabb őrültségeiket ránk erőltetni.

Ma nem a magyar kormánynak van szüksége külföldi támogatásra ahhoz, hogy hatalmon maradjon, hanem az ellenzék kuncsorog külföldi támogatásért, hogy megdönthesse a demokratikusan választott kormányt. Az ellenzéki pártok mindenfajta jogkövetkezmény nélkül okozhatnak szándékosan politikai kárt a magyar kormánynak és gazdasági kárt az országnak külpolitikai és uniós tevékenységük során.

A kommunista diktatúra legmocskosabb gyilkosainak, szadista kínvallatóinak megbüntetését is megakadályozták a szélsőliberálisok, sőt a magyar balliberális oldal mind a négy 1990 utáni miniszterelnöke a korábbi diktatúra vezető állású politikusa volt és/vagy családilag szorosan kötődött a gazdasági hatalomátmentéshez.

Ha volt Magyarországon egyáltalán a szó szoros értelmében véve diktatúra 1990 után, akkor 2006 után bizonyosan, hiszen egy csalással megnyert választás után egy megbukott miniszterelnök erőszakkal maradt hatalmon, természetesen külföldi támogatással.

Az ellenzéki politikusok legfeljebb egymást szokták felpofozni, az ellenzéki politikusok közül azok sincsenek börtönben, akik ­2006-os tevékenységük alapján csak egy szélsőliberális „jogállamban” kerülhették el a börtönt. Az ellenzék azért állítja, hogy ma Magyarországon diktatúra van, hogy kedvező körülmények esetén külföldi gazdasági, politikai és akár katonai segítséget szerezhessen egy erőszakos hatalomátvételhez. A november 4-i kommunikációjuk azt mutatja, hogy már teljesen belelovalták magukat ebbe a lehetőségbe.

Ez új kihívás egy demokratikus alapokon álló kormányzat számára. Magyarországon ugyanis erős a demokrácia, a választópolgárok döntő többsége fenn akarja tartani a kormány választásokon való leválthatóságának lehetőségét, a jobboldali kormánypárti szavazók döntő többsége is demokrata. Szélsőséges eseteket leszámítva a jelenlegi kormányzat nem terjeszkedhet túl ezen a határon.

Orbán Viktor módszere mindig is az volt, hogy meg akarta szerezni és meg akarta tartani a többség támogatását, de nemcsak anyagi ígéretekre, hanem közvetlen értékválasztásokra is támaszkodva közben. Orbán egy olyan tömeg élére állt 1994 után, amelyet meg lehetett szervezni, amelyhez új támogatókat lehetett verbuválni és amely elvi okokból is hajlandó valamennyi kis áldozatot hozni. Ez a tömeg eredetileg is tartott valahová, míg a szavazók másik csoportja csupán a fogyasztói mennyországba akart eljutni.

Ezért az áldozathozatal a hazáért majdnem teljesen idegen az ellenzéki szavazóktól, sajnos a Jobbik és az MSZP sokszor kisnyilas minőségű támogatóitól is. Politikusaik és vezetőik is ilyenek: nemcsak hogy nincsenek céljaik a személyes sikerességen és szerzésen kívül, de el sem tudják képzelni, hogy másnak is legyenek.

A Fidesz támogatottságának választások utáni stabil növekedése is ennek a felismerésnek tulajdonítható; az emberek felismerik, hogy a társadalom az ő egyéni szabálykövetésüktől működik, és nem a fetisizált szabadságtól és jóléttől. Az előbbi feltétele az utóbbinak. A szavazók azt is felismerték, hogy a személytelen struktúrák, amelyek 2010 előtt meghatározták az életüket (multinacionális nagyvállalatok például) sokkal rosszabb partnerek, mint a helyi tőkések, gazdagok, politikusok, erős emberek.

A Fidesz reagál társadalmi nyomásokra, hangulatokra, a nagyvállalatok erre nincsenek rászorulva. A Fidesz a magyar társadalom része, míg a multinacionális nagyvállalatok, a külföldi tőke csak akkor, ha arra az állam rákényszeríti.

A Fidesz helyi jelenségnek gondolja magát, míg az ellenzék nemzetek feletti ideológiák, a mindennapi élet szintjén értelmezhetetlen „értékek” képviselőjeként lép fel. Úgy akar itt vezetni és meghatározni mindent, hogy valójában nem része a nagybetűs Magyarországnak. És most már ezt egyre inkább érezteti velünk, mert fel sem képes fogni, hogy ezzel jelentékteleníti el teljesen magát.

Az ellenzék „forradalma” nemcsak az erős és sikeres vezető elleni elkeseredett és reménytelen lázadás, hanem a szükségszerűen hatékony vezetés elleni individualista ellenkezés is, amely a magyarok közösségét azért nem ismeri fel létezőnek, mert az elfogadja mások vezető szerepét is, nem csak az övékét. A kör bezárult, a magyar forradalom győzött, már azt is tudjuk, hogy most kitől kell megvédenünk.

Botond Bálint

A szerző szociológus

magyaridok.hu
  • Vakulástól látásig
    Mondom, 1998-ban a világ még boldog (?) volt. De eltelt harminc év és most nem vagyunk annyira boldogok. És talán azért nem, mert felébredtünk. Azt nem mondanám, hogy buták voltunk, de mégsem láttunk semmit.
  • Rágalmazás mint politikai művelet
    Egy jelöltet undorító rágalmakkal illetni – ez a „demokrácia” része.
MTI Hírfelhasználó