A felzárkózás ígéretes kezdete
A hazai tulajdonú gazdaságnak jut a következő évtizedekben a fő növekedési feladat .
2018. november 22. 11:18

Semmit nem várt nagyobb hittel és elszántsággal a rendszerváltó magyar társadalom, mint az évszázadok óta elmaradt felzárkózást a kontinens nyugati országaihoz. A felzárkózást mindenekelőtt az anyagi javak elérhetőségének ugrásszerű javulásában jelölte meg, az ennek megvalósításához szükséges demokratikus társadalmi működtetést pedig az ehhez szükséges feltételként kezelte.

A rendszerváltás első négy évének tapasztalata alapján azonban kényszeredetten szűrte le a tapasztalatot, hogy a demokratikus államrend lehet, hogy szükséges, ámde semmiképpen sem elégséges a sikerhez, ahhoz a demokratikusra váltott államrend alkalmasabb működtetése is kell.

A magyar történelem fintora, hogy ezt az alkalmasabb működtetést éppen a hatalomból több évtizedes regnálás után kiszavazottaktól remélte, akik évtizedes államhatalmi pozíciói­kat jórészt éppen az alkalmatlan gazdaságpolitikájuk miatt veszítették el.

Napjainkban az év harmadik negyedévében elért ötszázalékos gazdasági növekedés újra aktualitást ad a kérdésnek, hogy hogyan is állunk a vágyott cél megvalósításával, milyen helyezést értünk el eddig a remélt felzárkózásban. Ennek mértékét ugyanis a gazdaság teljesítésének mértékével, annak másokhoz történő összehasonlításával tudjuk igazán megítélni.

Elöljáróban leszögezhetjük, hogy három évtized nem volt elegendő a felzárkózáshoz, mi több, még a velünk együtt a nyugati életformához csatlakozó sorstársainkhoz képest is sikerült lemaradást begyűjteni. Biztatást a régi cél megvalósításához a kitűnő növekedési számok akkor adhatnak, ha a három évtizedes folyamatot áttekintve sikerül a hibák azonosítása, és ezek figyelembevételével a jövő teendőinek meghatározása. Célravezető az eltelt több mint három évtizedet szakaszolva elemezni. A gazdaság teljesítményének hanyatlása ugyanis már jóval a politikai rendszerváltás előtt elkezdődött, és a demokratikus átalakulás első éveiben fel is gyorsult.

Az 1988-at követően elkezdődött lassulást 1990 után – hasonlóan a többi térségbeli országhoz – két év komoly visszaesés követte, de azt követően szinte minden környékbeli partnerünk nálunk jobban teljesített. (A mi zuhanásunknál csak a román gazdaságé volt nagyobb, és 1995-től évente fokozatosan emelkedve már hat százalék feletti volt a lengyel, román és a cseh növekedés is, szemben a magyar 1,5 százalékkal.)

Nálunk a hivatalos gazdaságpolitika homlokterében a multinacionális tőke nemzetközi versenyképességéhez szükséges leghatékonyabb hazai működés feltételei­nek megteremtése volt a kizárólagos prioritás, ezt szolgálta a radikálisan gyors és a piaci megmérettetést kerülő magánosítás, az irreálisan magas kamatszint, a külföldi termékek gyors bejövetelének szőnyegbombázás-szerűen utat nyitó csőd- és felszámolási törvény.

Az exportorientált (értsd: multinacionális) növekedés és a profitképes termelővagyon külföldieknek történő értékesítése vált a gazdaságpolitika vezérüzenetévé. A legjobban teljesítő lengyelek esetében az is sokat nyomott a latban, hogy éltek az államadósság-csökkentés adta lehetőségekkel, amit a korabeli hazai pénzügyi vezetés többször is visszautasított. A csehek (akiknek az államadóssága nem volt jelentékeny) pedig komolyan vették a korona értékállandóságát, nálunk a forint rontása viszont sportszámba ment.

1990-ben egy cseh korona 2,40 forint volt, ma 12,50. Nyilvánvaló, hogy másfél millió munkavállaló kényszerű kivezetését a munkaerőpiacról semmiféle zseniális multinacionális bravúr nem pótolhatta. Nagyon sokáig nem szerepelt a gazdaságpolitikai prioritások között a hazai tőketulajdonosi réteg létrehozása, azt sem a privatizációs folyamatban és főként a hitelezésben nem támogatta a politika, szemben például a csehekkel, ahol nemcsak a kis tőkejavakhoz, hanem komolyabb kapacitásokhoz is hozzájuthattak a helyiek.

Sajnos a tulajdonosi osztály tőke- és tapasztalatszegénysége komoly, a jövőbeli növekedést veszélyeztető kihívás máig, amit a lehetséges eszközök bevetésével enyhíteni szükséges.

Hasonlóképpen kedvezőtlenebb módon használtuk ki az Európai Unióhoz történő csatlakozás előtti és az utána eltelt éveket növekedési szempontból. Nálunk a 2005-ös 4,3 százalékos csúcsnövekedést gyors csökkenés, évekig nulla százalék körüli növekedés (2007–2008), és 2009-ben rekordméretű, 6,6 százalékos visszaesés kísérte, míg a többieknél évi 7-8 százalékos növekedési számok sorakoztak; a lengyelek még a válságos 2009-ben is 2,8 százalékos növekedést tudtak felmutatni.

A lemaradásban továbbá sokat jelentett a mezőgazdasági fejezet uniós tárgyalásának balsikere. Az amúgy is a kárpótlási jegyes termőföldjuttatás, valamint a téeszek és állami gazdaságok gyors társasági jogi átalakítása helyett történt szétzilálása miatt az uniós csatlakozáskor az agrárágazat – tárgyalóink hősies meghátrálása miatt – feleakkora uniós támogatáshoz sem jutott, mint a lengyel gazdálkodók.

Ráadásul már a csatlakozás előtti években szélesre tártuk a kapukat az agrártermékek behozatala előtt. Jött is a hús, a tej, a zöldség, és tömegével szorította ki a magyar termelőket. A máshol sikeres őstermelői piacra jutást a balliberális kormányzatok gyakorlatilag ellehetetlenítették. Végül, de nagyon is figyelembe veendő módon, a hazai gazdaságot végig sújtotta az éves inflációt messze meghaladó kamatszint, amin a devizaalapú hitelezés csak tovább rontott.

Bizalomkeltő változás csak a 2010-es kormányváltás után következett be. Annak első két éve is az IMF és az EU prése miatti szorítás jegyében telt el. 2012–2017 között azonban minden kétséget kizáróan felküzdöttük magunkat a térség erős középmezőnyébe, és állva hagytuk nyugati partnereink növekedési adatait. Az időszakra vonatkozó legmagasabb román 3,95 százalékos növekedési ütem mellett mi 2,38 százalékot, a szlovákok 2,77 százalékot, a csehek 2,25 százalékot, míg a lengyelek 3 százalékot tudtak felmutatni.

Ami valóban bizalomkeltő, az a növekedés tartóssága, illetve növekvő üteme. Reményekre van, elbizakodottságra azonban még mindig semmi okunk nincs. Több mint három évtized tapasztalata egyértelmű üzeneteket sugall. Mindenekelőtt biztos keretet ad a növekedéshez, ha a külső pénzügyi kitettség (deviza- és mindenféle külföldi források) tovább csökkennek.

Egyértelművé vált, hogy a hazai tulajdonú gazdaságnak jut a következő évtizedekben a fő növekedési feladat. A kormányoknak sokat kell tenni azért, hogy a térség többi országaihoz viszonyított gyengébb teljesítőképességük megszűnjön, olcsó források biztosításával, az oktatási-képzési rendszer gyökeres átalakításával, a kisebb cégek külföldi piaci munkájának energikus segítésével.

Minden ellenkező propaganda dacára kiderült, hogy a bérek és általában a jövedelmek dinamikus emelkedése nem eleve elrendeltetett inflációgerjesztő faktor, hanem a gazdaság hasznos dinamizálását is szolgálhatja. A valós felzárkózás ígéretes kezdeténél vagyunk – igaz, hogy közben három évtized pergett le.

Boros Imre

A szerző közgazdász

magyaridok.hu
  • Elhunyt Sára Sándor, a nemzet művésze
    Életének 86. évében vasárnap meghalt Sára Sándor Kossuth-nagydíjas filmrendező, operatőr, a nemzet művésze, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja, az egykori Duna Televízió első elnök-főigazgatója - közölte a család az MTI-vel.
  • A romboló Lügenpresse
    A rendező, Christian Twente érzi ezt a dilemmát, és ezért olyan nőnek állítja be a kancellár asszonyt, aki a köz, sőt mi több, egy egész földrész, vagy egy egész világ javára szenteli életet, és nincs ideje csip-csup magánéleti ügyekkel foglalkozni.
  • Szijjártó Péter: Ismét erőltetik a kötelező kvótát
    Európában ismét egy olyan időszak következik, amikor növelni akarják a nyomást a bevándorlásellenes kormányokon, és újra megpróbálják az európai országok torkán lenyomni a kötelező kvótát - mondta Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában.
MTI Hírfelhasználó