A liberalizmus megszünteti a demokráciát
Amit látunk, az az elitek uralma, a választások semmibevétele, a népszavazás elvetése.
2018. december 2. 10:58

A liberalizmus és a demokrácia nem természetes szövetségesei egymásnak. Azért nem, mert a liberalizmus alapjaiban elitista eszme, míg a demokrácia plebejus, vagyis népi indíttatású gondolat.

Ez sokáig nem volt világos, amíg a két koncepció a gyakorlatban összefonódott egymással, ami nagyjából a második világháborútól a rendszerváltásig tartott a nyugati világban. Az utóbbi két évtizedben viszont kezd újra szétválni a két koncepció egymástól, s a fősodornak nevezett liberális irányzat megpróbálja elsöpörni az útból a demokráciát. Ez látszik az Európai Unión belül, ez látszik a nemzetközi szervezetek szintjén (például ENSZ), s ez látszik a globális viszonylatokban.

A liberalizmus abból indul ki, hogy mindig van egy kiválasztott réteg, amelyik méltó arra, hogy egy országot vagy a világot vezesse. Az nem baj, hogy ha ez a réteg szabad választásokon kerül hatalomra, hiszen így nagyobb a legitimitása, de ha ez nem megy – mert a tömegek, a plebs ostoba döntéseket hoz –, akkor más módon is meg lehet szerezni a hatalmat.

Delegálással, informális úton, gazdasági erővel, médiauralommal stb. A XXI. század második évtizedében már jól látszik, hogy jelenleg egy globalista, nemzetek feletti, óriási erőforrásokkal rendelkező pénzügyi, politikai és médiaelit az, amelyik vindikálja magának a jogot arra, hogy uralkodjon.

A demokrácia ezzel szemben áll: a demokratikus eszme szerint minden hatalom forrása a nép, tehát az általános választójogon alapuló szabad választások adják a demokratikus rendszer kiindulópontját.

A liberalizmus tehát a „fent”, míg a demokrácia a „lent” filozófiája és gyakorlata. Másfelől a liberalizmus az egyént és a kisebbségek jogait védi, a demokrácia viszont a többség uralmát hangsúlyozza.

Hogyan is férhetnének meg egymással? Persze ez szándékosan provokatív kérdés részemről. Annál is inkább, mert valójában az lenne a kívánatos, ha a két eszme kiegészítené egymást.

Hiszen a liberalizmus két alappillére, az egyéni és állampolgári szabadságjogok, illetve a joguralom, az állami önkénytől való védelem joga, másfelől a demokrácia elköteleződése a népszuverenitás és az általános választások mellett egyaránt egy modern polgári társadalom alappillére.

A XIX. században a nyugati országokban már több helyen bevezették a polgári szabadságjogokat, a törvény előtti egyenlőséget, illetve az alkotmányos jogállamot, miközben a választásra jogosultak még a lakosság tíz százalékát sem érték el.

A liberális jogokkal rendelkező elitek féltek a tömegektől, a „többség zsarnokságától”, vagyis valójában attól, hogy a választásokon kormányra jutó csoportok veszélyeztethetik gazdasági és politikai presztízsüket, elitpozícióikat, kiváltságaikat. Ez nemcsak a nemesi-arisztokratikus, hanem a vagyonos polgári rétegekre is jellemző volt.

Attól féltek tehát, hogy a demokrácia bekebelezi, felszámolja az alkotmányos liberalizmust, s éppen ezért sokáig – amíg lehetett – Nyugaton is ellenálltak a választójog kiterjesztésének.

A második világháború után, a hidegháború kényszerítő körülményei között azonban még­iscsak létrejött a két elv közötti „nagy találkozás”, s a nyugati féltekén megalakultak a liberális demokráciák. Döntően azért, mert a szovjet kommunizmussal szemben bizonyítani kellett a nyugati kapitalizmus magasabbrendűségét.

A liberális demokrácia intézményrendszere sikeresen valósította meg a többség és a kisebbség, a kormányzati hatalom és az ellenzék közötti egyensúlyokat. Jómagam sokáig tanítottam egyetemeken demokráciaelméletet, s a hallgatóknak egy nagyon egyszerű példával világítottam meg liberalizmus és demokrácia elveinek „összefésülését”.

Feltettem a kérdést: a kétszer 45 perces órák között legyen-e szünet, vagy tartsuk egyben a kettőt? A többség döntése alapján eltekintettünk a szünettől, de sokan voltak, akik szerettek volna szünetet, hiszen a tömény unalmat csak így lehet kibírni. Elmondtam nekik: valahogy döntenünk kellett, s a demokratikus elv alapján többségi döntés született az összevont órák mellett.

Ám a liberalizmus elvei mentén az „alulmaradt” kisebbségnek garantáljuk, hogy kitartson a szünet fontossága, tehát saját meggyőződése mellett, hátrány ezért nem érheti, sőt minden lehetősége megvan arra, hogy a későbbiekben megfordítsa a többségi viszonyokat a saját javára, és a későbbiekben újra szavazzunk az ügyről.

Visszatérve a történelemre: a Szovjetunió felbomlásával, a kommunizmus bukásával és a világ egypólusúvá válásával gyökeresen megváltozott a helyzet.

Francis Fukuyama híres-hírhedt tanulmányában (A történelem vége és az utolsó ember) meghirdette a liberális demokráciák végső győzelmét, s a globális liberális elit innentől kezdve nem is igazán rejtette véka alá, hogy ez valójában nem jelent mást, mint a liberalizmus győzelmét a demokrácia felett.

Még ebben az évtizedben, 1997-ben írt egy elhíresült tanulmányt az indiai származású amerikai politológus, Fareed Zakaria Az illiberális demokrácia virágzása címmel a globális elit egyik legmérvadóbb lapjában, a Foreign Affairsben (Zakaria egyébként tagja a globalista fellegvárnak, a Külkapcsolatok Tanácsának, amely kiadja a lapot is).

Lényegében Zakaria vezette be a nyugati közvéleménybe az illiberális demokrácia fogalmát, amelyben azt hangsúlyozza, hogy egyre több olyan ország van, ahol ugyan szabad választásokat tartanak, tehát demokratikusak, de a kormányzatok a megszerzett többségi hatalommal visszaélnek, korlátozzák a szabadságjogokat, a kisebbségek jogait, az ellenzéket, hiányzik a fékek és ellensúlyok rendszere – tehát nincs liberalizmus.

Tudjuk, hogy Zakaria (aki időközben tévés celebbé vált, talán nem teljesen véletlenül) fogalma az azóta eltelt két évtizedben micsoda karriert futott be a liberális közvélemény előtt, s azt is tudjuk, hogy ezt a fogalmat furkósbotként használják azokkal az országokkal és kormányokkal szemben – lásd a magyar és a lengyel kormány –, amelyek nem a liberális elit elvárásai szerinti elveket vallanak és nem is úgy működnek.

Érdemes észrevenni, hogy Zakaria az ­1997-es tanulmányában igen nyíltan ír arról, hogyan is kell gondolkodni liberalizmus és demokrácia viszonyáról. Döbbenetes módon azt állítja, hogy még mindig jobb egy félautokratikus rendszer, mint egy szabad választásokon megszerzett, többségi hatalmára hivatkozó, de azzal visszaélő kormányzat.

Íme, az idézet:
„A szabad és tisztességes választások hiányát hibának kell tekinteni, nem a zsarnokság meghatározásának (! – a szerző). A választások a kormányzás fontos erényei, de nem minősülnek egyetlen erénynek. A kormányt az alkotmányos liberalizmussal összefüggő mércékkel kell megítélni. A gazdasági, polgári és vallási szabadságjogok, az autonómia és a méltóság e mérce középpontjában állnak. Ha egy korlátozott demokráciával rendelkező kormány folyamatosan kiterjeszti ezeket a szabadságjogokat, akkor azt nem szabad diktatúrának nevezni.”

Ezek világos mondatok: Zakaria, a mérhetetlenül befolyásos Foreign Affairs és a mögötte álló liberális elit szerint ahol nincsenek szabad választások, ott nem feltétlenül van zsarnokság – legfeljebb „hibák”.

Nagyjából ekkortól indul el a liberális főáramlatban az a nap­jainkban különösen felerősödő irányzat, amely a demokráciában nem partnert és szövetségest lát, hanem akadályt. Akadályt azelőtt, hogy létrejöjjön egy nemzetek feletti, a nemzetállami szuverenitást megszüntető globalizmus, létrejöjjön az Európai Egyesült Államok és a világpolgárság.

Amikor tehát a liberális demokráciáról hallunk, nem árt tudatosítanunk, hogy az nem más, mint szemérmes kifejezése a demokrácia háttérbe tolásának, egy régi-új liberális elitizmus létrejöttének.

Ennek jellemzői többek között: az elitek uralma, a választások semmibevétele, a közvetlen demokratikus formák (népszavazás) elvetése, a mindenkori kisebbségek zsarnoksága a többség felett, a népuralom mint „populizmus” elleni fellépés.

És még valami: a tartózkodó szavazatok figyelmen kívül hagyása, ha éppen a liberális elit érdeke úgy kívánja, mondjuk az Európai Parlamentben Magyarországgal szemben.

Nos, ez az a „liberális demokrácia”, amit a májusi euró­pai parlamenti választásokon le kell váltani – méghozzá demokratikus úton. Mielőtt a liberalizmus váltaná le – nem demokratikusan! – a demokráciát.

Fricz Tamás

A szerző politológus

magyaridok.hu
  • Infantilizmus a parlamentben
    A gyönyörű épületet nem bohócoknak tervezte Steindl Imre, az építők, a művészek nem azért formálták csodálatosra, hogy hígvelejűek tombolhassanak benne „szabadon”, brekeghessenek, röföghessenek, nyeríthessenek.
  • Séta egy holland zöldinnel
    Írni, véleményt mondani, okoskodni nem olyan nehéz, de ha itt vagyok kettesben valakivel, akiről és akinek beszélni kellene, óvatosabb az ember.
MTI Hírfelhasználó