Politizáló előadók az ELTE bölcsészkarán
A háromszáz fős előadó mérete a kisebbség agressziójának kedvezett, s ők nem haboztak benyomulni, az idős tanárt lelökni a katedráról, majd bármiféle engedély nélkül követeléseiket felolvasni.
2018. december 4. 00:06

Már írni akartam az ELTE BTK-ról, de valahogy mindig közbejött valami, ami fontosabb és aktuálisabb volt. Most célkeresztbe került az intézmény, az emlékeim mögött pedig arcok és nevek állnak, bár meglátásom szerint ebben a történetben a legkevésbé sem az arcok és a nevek lényegesek, hanem a jelenség.

Jómagam abban a különleges élethelyzetben voltam, hogy a kar történelemszakát már felnőtt fejjel és – a középiskolából bekerülő hallgatóktól eltérően – kevéssé képlékeny szemléletmóddal, nappali tagozaton végezhettem el.

Tényleg sajátos helyzet volt, féltem, hogy kívülálló maradok, ám az ELTE bölcsészkara rendkívül befogadó, és miután ennek haszonélvezője voltam, nem szeretném elvitatni a befogadó szemléletmód és magatartás előnyeit.

De a befogadás akkor, és csakis akkor lehet működőképes, ha az ajtó mindkét oldalán állónak élményekkel szolgál és előnyökkel jár. A BTK-n igazán úgy érezheti magát az ember, mintha a Mikulás zsákjába csöppent volna, hiszen számos náció képviselteti magát, a közösségi tereken az angol a második nyelv – vagy társaságtól függően az első –, és ez így van jól, mégpedig azért, mert a cél közös: tanulni és diplomát szerezni. Legalábbis elvileg.

Az első sokk az „egyetemfoglalásként” elhíresült Hallgatói Hálózat által szervezett megmozdulásnál ért, amikor is tucatnyi, vegyes összetételű, azaz nem kizárólag az ELTE bölcsészkaráról toborzott, s néhány tanár által megtámogatott hallgató egy békés délelőttön ránk rúgta az ajtót.

Épp egy magyar középkoros szemináriumon ültem úgy tizedmagammal, amikor kopogás nélkül benyomult a zsebkendőnyi előadó ajtajába két ismeretlen arc, és magabiztos fölénnyel kijelentették, hogy ők bizony itt és most felolvassák a Hallgatói Hálózat forradalmi pontjait. A lázadó tucat többi tagja nem fért a szűk szoba ajtókeretébe, így a hangadók mögött nevetgéltek, söröztek. Délelőtt 10 óra volt.

A tanár úr lefagyott, ahogy a hallgatók is döbbenten ültek, de annyit azért megkérdeztünk, van-e erre engedélyük? „Nincs” – mondták olyan hangsúllyal, mintha azt mondták volna, „természetesen van”, de ez „nem számít” – folytatta a szóvivő, s én ekkor éreztem, hogy eljött a közbelépés ideje.

Miután az ajtó mellett ültem, könnyű volt átvenni az irányítást, így megkérdeztem a bent ülő diákokat, végig szeretnék-e hallgatni ennek a fröccsöntött forradalmárnak a mondókáját, esetleg kíván-e közülük valaki társulni az ijesztőnek aligha nevezhető „tömeghez”? Szóbeli válasz nem érkezett, mint mondottam, annyira megdöbbentő volt a helyzet, hogy ez nem is meglepő, ám a metakommunikáció egyetemes eszközével adták tudtukra, hogy nem óhajtanak csatlakozni. Erre a forradalmárok sem számítottak.

Nekünk ott, a döbbeneten kívül tehát nem kellett elszenvednünk azt, amit a közelünkben lévő teremben épp órát tartó nyolcvanéves professzornak – nemkülönben az ő hallgatóságának – igen.

A háromszáz fős előadó mérete a kisebbség agressziójának kedvezett, s ők nem haboztak benyomulni, az idős tanárt lelökni a katedráról, majd bármiféle engedély nélkül követeléseiket felolvasni.

Végül ott is az „igazi” hallgatók vetettek véget a színjátéknak, többen közülük világosan elmondták, hogy miután fizetnek a kreditekért, az órarendjükben szereplő előadót kívánják meghallgatni, mivel abból az anyagból vizsgáznak majd.

A nap végére ez a tucatnyi „demokrata” bevette magát az előadóba, ahol majd egy hónapig tanyáztak, épp az akkor hivatalban lévő Dezső Tamás dékán irodája alatt.

Ő egyébként roppant türelmes volt, s aki olykor-olykor bepillantott az előadóba, csodálta is ezt a türelmet – a több mint háromszáz éves katedrán hálózsákok, bakancsok, sörös- és kólásdobozok, a falakon pedig százas szögekkel rögzített molinók adták a köz tudomására, hogy itt bizony egy roppant demokratikus forradalommal egybekötött egyetemfoglalás zajlik.

Egyébként épp vizsgaidőszak környékén jártunk, s már akkor sem értettem: miért erre a neuralgikus időpontra szervezték a megmozdulásokat? Hiszen ebben a néhány hétben minden hallgatónak tanulnia kell, ha le kíván vizsgázni! Vajon azokat a tanárokat és egyéb aktorokat, akik föltüzelték őket, érdekelte ez a szempont?

Kukorelly Endre gyakran írta le, hogy az egyetemen igenis helye van a politikának, amely állítással nem értek egyet, még szervezett keretek között sem. A tanár mindig is a hallgató fölött áll, annak ugyanis tőle függ a jegye, amely a tanulmányi eredményen keresztül az ösztöndíjára is kihat, hogy a doktori képzésre jutásról ne is beszéljünk.

Számos olyan esettel találkoztam, amikor a hallgató nyilvánvalóan a konzervatív szemlélete miatt nem kapta meg az őt megillető osztályzatot, ám a magyarázat ezt a teljesítményére fogta. És egy külsősnek ilyenkor nehéz fogást találnia az eseten, mert hát ki ne adna igazat egy egyébként köztiszteletben álló tanárnak egy ismeretlen hallgató szavával szemben?

Az indoktrináció, a befolyásolt tanítás mindig is jelen volt az ELTE bölcsészkarán, ez tény, ám a 2015-ös migránsroham óta új fokozatba kapcsolt. Hozzáteszem, a burkolt befolyásolás mindig sokkal veszélyesebb, mint a nyílt, mivel előbbit meglehetősen nehézkes tetten érni.

Azon az őszön, a mesterképzésen már alig akadt olyan előadás vagy szeminárium a történelemszakon, ahol az előadó valamilyen gesztus, egy grimasz, egy gúnyos kacaj, egy leereszkedő legyintés formájában ne adta volna a hallgatók tudtára, mit gondol a magyar kormány intézkedéseiről.

Természetesen voltak kivételek, és vannak ma is, akik betartják a dékáni utasítást és korrekt módon nem emelik be a politikai nézeteiket az óráikba.

De sajnos ők vannak kisebbségben, míg a többség rákacsintva a hallgatóságra a kormány ellen hangolja a hallgatókat, azaz nem él az egyetem adta autonómiával, hanem visszaél vele. És ez roppant veszélyes, a hatásai pedig tapinthatók, kézzelfoghatók a diákok körében.

Ideje volna tenni valamit!

Polgári Szilvia

A szerző újságíró

magyaridok.hu
  • Infantilizmus a parlamentben
    A gyönyörű épületet nem bohócoknak tervezte Steindl Imre, az építők, a művészek nem azért formálták csodálatosra, hogy hígvelejűek tombolhassanak benne „szabadon”, brekeghessenek, röföghessenek, nyeríthessenek.
  • Séta egy holland zöldinnel
    Írni, véleményt mondani, okoskodni nem olyan nehéz, de ha itt vagyok kettesben valakivel, akiről és akinek beszélni kellene, óvatosabb az ember.
MTI Hírfelhasználó