A püspök és a politika
Beer Miklós váci püspököt hiteles lelkipásztornak tartom, de politikai szerepvállalását kissé egyoldalúnak tartom.
2019. január 10. 00:16

Nincs olyan szabály, ami megtiltaná, hogy egyházi vezetők véleményt mondjanak politikai kérdésekben. Mi több, az Egyháznak az is feladata, hogy a maga társadalmi és erkölcsi tanítását – az Evangélium nyomán – átültesse a fennálló társadalmi viszonyok közé. Mégis sikamlós talajon járunk, ha politikai erők felkapnak, sztárolnak, kisajátítanak egyházi vezetőket. Ezt egyébként a váci püspök is hangsúlyozta, amikor a jelenlegi kormánnyal nyíltan szimpatizáló hódmezővásárhelyi kollégájáról volt szó. Képzeljük el, mi lenne akkor, ha a Békemeneten mondjuk Kiss-Rigó László szegedi püspök felolvastatná üzenetét egy katolikus mozgalmárral, amiben arra intené a tüntetőket, hogy viseljék méltósággal a folyamatos ellenzéki provokációt. A folyamat vége az lenne, hogy az Egyházon belül ugyanolyan mély szakadék keletkezne, mint ami a magyar társadalom bal- és jobboldali érzelmű tagjait elválasztja egymástól. Hogy várhatnánk akkor az utóbbiak kiengesztelődését egymással?

„Úgy érzitek, nem hallják, nem hallgatják meg a szavatokat, olyan döntést hoztak országunk vezetői, amellyel nem értetek egyet. Ehhez minden polgárnak joga van, s tisztelem bennetek azt a kitartást, elszántságot, amely a hideg idő, az éj sötétje ellenére is erőt ad, hogy egymást erősítsétek célotok elérésében.” – üzente püspök úr azon a bizonyos tüntetésen. Így van, egy demokráciában mindenkinek joga van tüntetni, és ezt (az állampolgári aktivizmust) lehet értékelni. Ettől persze még nem biztos, hogy minden tüntetés (minden politikai aktivizmus) a közjót szolgálja. Az, hogy valakinek „nem hallják meg a hangját”, elég szubjektív dolog. Az ellenzéknek igenis van hangja: panaszaikról, vádjaikról, akcióikról a legnagyobb országos médiumok (RTL Klub, Index, ATV, HVG, 24, Népszava stb.) tudósítanak non-stop, miközben a kormány minden lépését metsző kritikával illetik.

Az, hogy ezeket a panaszokat és vádakat a másik oldalról meghallják-e, megint szubjektív dolog. Én személy szerint szoktam hallgatni, olvasni. Van, amin elgondolkozok, van amin nem, mert úgy érzem, színtiszta hergelés. A demokráciának ez az egyik szépsége és nehézsége: hogy szelektálni kell a ránk zúduló, politikai és gazdasági érdekcsoportok által manipulált hírözönből. Emlékszem még olyan korszakra, amikor a most kormányzó jobboldali pártoknak szinte egyáltalán nem volt médiájuk, ugyanis az állampárt utódja és szabaddemokrata szövetségeseik – nagyrészt az átmentett pártvagyonból – ezt megakadályozták. 

Az viszont objektíve is bizonyítható, hogy a magyar kormány hangját külföldön szinte egyáltalán nem hallják meg. Brüsszelben lovasrendőrökkel vernek szét egy tüntetést, Franciaországban erőszakos tüntetőkről és rendőri brutalitásról hallani, Németországban politikust vernek össze az utcán és pártszékházat gyújtanak fel, mégsem merül fel a hazai ellenzék köreiben, hogy talán át kellene értékelni a jelenlegi nyugati demokrácia mintaszerűségéről alkotott nézeteiket. Idehaza kilőnek néhány gázpatront, ellenzéki képviselők fetrengenek a földön és dulakodnak biztonsági őrökkel (hogy ez az egész történet mennyire jogszerű, mihez van joga egy képviselőnek és mihez nem, azt bízzuk a független bíróságokra), a main stream nyugati sajtó Berlintől New Yorkig rögtön észak-koreai diktatúrának állítja be Magyarországot, EU-s eljárásokkal fenyegetőznek, forráselvonást helyeznek kilátásba. Szóval akiket püspök úr elesett, gyámolításra szoruló kisebbségnek lát (és láttat), külföldi szövetségeseikkel együtt masszív túlerőben vannak.

Püspök úr azt is többször hangoztatta, hogy „nagy veszélyt hordoz a parlamenti kétharmad.” Ezt sem lehet vitatni, bár a teljes képhez hozzátartozik, hogy nagy lehetőségeket is hordoz – kivált 40 év kommunista diktatúra után, ahol tűzzel-vassal irtották például a keresztény (de ugyanúgy a nemzeti és a polgári) értékeket nemcsak a jogalkotásban, de az emberek fejében is. A kétharmad valóban földcsuszamlásszerű jelzés egy demokráciában (és ne feledjük, hogy az első kétharmadot a mostani kormány még egyértelmű médiahátrányban érte el), amivel élni és visszaélni egyaránt lehet. Természetesen a gőg, a hatalmaskodás, az arrogancia – amivel ellenfeleink gyakran vádolnak minket – itt is, mint az élet minden területén, visszaüt; tulajdonképpen önmagában hordja büntetését. A másik oldalról az is egyértelmű, hogy egy kormánynak döntéseket kell hoznia, és bizony nincs olyan döntés, aminek mindenki örül. Magam is sokszor tapasztaltam ellenzéki ismerőseimmel folytatott vitákban, hogy bármilyen mérsékelt és béketűrő legyek is (persze azért mégsem szent), ha nem az ő álláspontjukat igazolom vissza, csak úgy záporoznak rám a vádaskodások, sértések, düh és frusztráció. Azt hiszem, ez részben a kormányzati pozícióval jár, tűrni kell (a demokráciában egyszer fent, egyszer lent). A konstruktív vitát azonban aligha segíti elő a zsigeri ellenszenv. Azt hiszem, jól kormányozni és jó ellenzéki politikát csinálni egyformán nehéz. A politika amolyan rituális cselekvés, ahol a gyűlölködésig sohasem szabad(na) elmenni, de az álláspontokat a tömegek számára érthetően (tehát kiélezve) kell artikulálni. Konfliktus nélküli politika nincs, és soha nem is volt. De jó kompromisszumok vannak és lehetnek.

Idézzük fel, hogy mi történt pontosan az ominózus tüntetés előtt, ami állítólag a „casus belli” (az utolsó csepp a pohárban) volt. Emlékszem, a miniszterelnök (akit az ellenzék galamblelkű hangadói egyre alpáribb és trágárabb jelzőkkel illetnek) az ominózus túlóratörvény-vitában egyszerű parlamenti bakaként a testével védte a 74 éves KDNP-s levezető elnököt az ellenzéki képviselők durva provokációitól. Ezután a miniszterelnök azt nyilatkozta: „Mindenkire figyelek, a szakszervezetekre különösen, követem a véleményüket, tisztelem is a vélemény-nyilvánítás szabadságát, és megfontolom mindig a fölvetett érveket. Ez esetben szerintem a fölvetett érvek súlya jóval csekélyebb, mint maga a törvényjavaslat súlya, ez jó törvény és jót fog tenni a munkavállalóknak.” Egy gőgös ember szavai ezek vagy felelős miniszterelnöké? Nehezebb őket elhinni (még ha persze a tévedés lehetőségét hordják is magukban), mint az egyszeri kereszténynek, hogy az Egyház vezetői hit és erkölcs dolgában mindig a helyes iránymutatást adják? 

Nem mehetek el ugyanakkor szó nélkül azon tiszteletlenség mellett, amely vandalizmusban, gyújtogatásban, erőszakban nyilvánul meg, s amely aláássa a békés tiltakozók nemes törekvését.” – ezt már Beer Miklós püspök úr üzente, amivel (az emberségre, önbecsülésre és erőszakmentességre való hivatkozásokkal egyetemben) feltétel nélkül azonosulni tudok – ezért is sajnálom, hogy terjedelmükhöz képest ezek a gondolatok kevesebb teret kaptak a médiában. S bár ezeken a tüntetéseken – valljuk be – sem a tüntetők, sem a rendőrök részéről nem történt kirívó erőszak, engem keresztényként nem nyugtat meg, hogy egyre gyakrabban tűnik fel az ökölbe szorított kéz jól ismert szimbóluma, ami a szabadkőművességtől a kommunizmuson át a baloldali (sőt jobboldali) radikálisok különböző performanszain át (ezeket újabban „színes forradalmaknak” nevezik) nem sok jót hozott Krisztus követőinek, akik az imára kulcsolt kezet vagy nyitott tenyeret részesítik előnyben.

Ezzel kapcsolatban hadd idézzem a vasarnap.hu cikkének szerintem nagyon méltányos és nagyon keresztény megfogalmazását: „Tisztelt tüntetők (…) e jel alatt már annyi, de annyi ember eltévedt, harcba indult jónak vélt ügyekért, de ravasz módon aztán mindig csak a káosz felé terelték el bizonyos emberellenes erők, úgyhogy vigyázzatok az ököl jele alatt történő cselekedeteitekkel, mert azok szinte biztos, hogy a közösségek és a világot rendező értékek ellen irányulnak!”

Ilyen közösségi és világot rendező érték szerintem az is, hogy a veszélyes migráció ösztönzése, a harmadik világ munkaerejének kiszipolyozása helyett (még ha ez sokszor az őszinte jó szándék jegyében történik is) megpróbálunk helyben segíteni a rászorulókon, ahogy ezt – lehetőségeihez mérten – a magyar kormány is teszi a Hungary Helps programmal (jó lenne, ha a nálunk gazdagabb országok is követnék a példát). Vagy az, ahogy az erre hivatott szervek hajléktalanok ezreinek nyújtanak életmentő ellátást az utcán tengődés jó szándékú támogatása helyett.

Ha vélhetően nem is mindenben értünk egyet, őszintén értékelem, hogy püspök úr felelős lelkipásztorként a szívén viseli a magyar közélet formálását a keresztényszociális elvek jegyében. Legyen kiegyensúlyozott, mert erre van most a legnagyobb szükség.

 

Hojdák Gergely

gondola.hu
  • Elszállt egy hajó a szélben
    Nehéz megindulás, mit megindulás, megrendülés nélkül beszélni erről a patináns lapról, a baloldali véleményformálók zászlóshajójáról, erről az izé 168 óráról. Nehéz, de mégis meg kell tenni.
  • Megbukott a PC-szóhasználat
    Új körülmény van ugyanis: rengeteg a kamera, és sok jó minőségű videó egyértelművé teszi a bűntényt és a bűnöző személyét, még a jogerős bírósági ítélet előtt.
MTI Hírfelhasználó