Deglobalizáció
A korforduló, amelyben benne élünk, a liberalizmus kríziséből fakad. Minden, ami ma korszerű, a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul.
2019. január 17. 01:55

A 20. század világméretű konfliktusait nem a szuverén nemzetállamok acsarkodása, hanem a hegemóniára törekvő impériumok egymásnak feszülése okozta. Az I. világháború az európai hegemóniáért zajlott a kihívó Német Császárság és a status quót őrző Brit Világbirodalom – és az általuk dominált szövetségi rendszerek – között. 1917-ben két egyetemes küldetés jelent meg a horizonton: az amerikai típusú liberalizmusé (wilsonizmus) és a szovjet kommunizmusé (leninizmus), amelyek majd 1945-től fognak versengeni a világhegemóniáért. A II. világháborúban a Német Birodalom megpróbált európai hegemóniára törni (immár a császárinál atavisztikusabb módon, faji felsőbbrendűséget hirdetve), amelyet az előző világháború végén a kontinens perifériáján felemelkedő két birodalom összefogása akadályozott meg. Ezek 1945-ben Európát és rövidesen a világot is két részre osztották. A 20. század második felében a hidegháború stabil – geopolitikai, ideológiai és (hadi)technológiai értelemben két pólus közötti versengő – nemzetközi rendet eredményezett, világhegemón nélkül.

1991-től a nyertes Amerikai Egyesült Államok egypólusú nemzetközi rend építésébe kezdett, amelyet saját erejének elapadásával egy időben, a 21. század elejétől kezdve három nagyobb ellenhegemónia-kísérlet kihívása ér: Oroszország, ill. Kína részéről egy-egy lokális, mert regionális hegemóniára törekvő gyakorlat, és az iszlám részéről egy univerzális, hiszen ez utóbbi nem az anyagi egyetemesítés vagy a geopolitikai blokk-képzés igényével lép fel, hanem egy másik értékrend egyetemessé tételét követeli.

A globalizációt 1989–91-es kezdete után fél évtizeddel már több elemző is konfliktusok által kísért, egyenetlen világfolyamatnak tartotta. A leghíresebb ezek közül a Fukuyama-tézisre válaszoló Samuel P. Huntington – egy 1993 elején elhangzott konferencia-előadásból kibővített, 1996-ban megjelent – könyve volt. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulásában amellett érvelt, hogy a kétpólusú világrend után a szám szerint 7–8 civilizáció által meghatározott multipoláris, konfliktusos korszak következik, amelyet a hagyományos (gazdasági, diplomáciai, katonai) érdekellentétek mellett kulturális összeütközések strukturálnak. Ezek közül különösen azt emelte ki, hogy „az iszlámnak mindenütt véresek a határai”. Huntington könyve előtt egy évvel jelent meg Bassam Tibié, amelyben a globalizáció „örök békéje” helyett ő is értékkonfliktusok eljövetelét prognosztizálta (Krieg der Zivilisationen: Politik und Religion zwischen Vernunft und Fundamentalismus. 1995). Ő civilizációk helyett kultúrák összeütközésének nevezte a folyamatot, amelynek során az ész és a fundamentalizmus csap össze – civilizációk között és azokon belül egyaránt, például az iszlám racionális irányzata és a hagyományelvűbb változatok között. Ezzel egy időben a McWorld és a Dzsihád (Benjamin Barber) vagy a globális egységesülés és a polarizáció (Samir Amin) ellentétpárja is felbukkant a globalizáció egyoldalúan pozitív, optimista liberális olvasata ellen. Azóta csak megerősödött a nézet, hogy a globalizáció olyan, mint a római isten, Janus: egy feje van, de két arca.

Jelenleg a globális civilizáció kibontakozásának megtorpanását állapíthatjuk meg, hiszen: 1.) nem alakult ki egységes, kultúrköröktől független (transznacionális–kozmopolita) világcivilizáció, de 2.) az amerikai típusú (nyugati liberális) globalizáció sem vált egyuralkodóvá, viszont 3.) új (iszlám) ellenglobalizációs folyamat alakult ki, ugyanakkor 4.) a több civilizáció együttélésével járó többpólusú világ létrejötte is egyre inkább lehetségesnek látszik, amelyben az egyes civilizációk egy-egy regionális hegemóniát gyakorló állam köré szerveződő nagytérbe integrálódnak.

A globalizáció a modernizáció legfelsőbb foka. Értékeinek – individualizmus, dereguláció, racionalizmus, szabadkereskedelem – univerzálissá válása a liberális korszak végső megvalósulását, az emberiség és az egész világ egyetemes integrációját célozza. Azaz az áramlások anyagi struktúrájának az egész bolygóra való kiterjedését és értékrendjének ezzel szimultán, planetáris kiteljesedését. Amint Alain de Benoist fogalmaz (Confronting Globalization. 1996): „a kulturális lobalizáció során a kapitalizmus már nem csak javakat és árukat értékesít, hanem jeleket, hangokat, képeket, szoftvereket és kapcsolatokat is […] gyarmatosítja a képzeletünket és meghatározza a köztünk zajló kommunikációt. […] A képek és hangok univerzális áramlásán keresztül megvalósítja az életmód világszintű egységesítését, drámaian csökkenti az eltérés és a különbözés esélyét, azonossá teszi a gondolkodást és a viselkedést, továbbá lerombolja a kollektív identitásokat és a hagyományos kultúrákat.” Globalizáció = redukció.

A globalizáción belüli és azon kívüli ellenmozgások erősödése miatt legalább fél évtizede egy vele ellentétes folyamat látszik kibontakozni. Ennek jónéhány jelét látjuk, mint például a Trump-adminisztráció számos kormányzati cselekvése (kereskedelmi háború Kínával, a klímaegyezmény elutasítása, határkerítés építése a mexikói határra, a bevándorlási szabályok szigorítása, piac- és munkahelyvédő intézkedések bevezetése, a szíriai és afganisztáni csapatkivonás bejelentése, a liberális tabuk, média és szókincs heves elutasítása); a gazdasági háborúskodás újjáéledése (védővámok alkalmazása, embargók, behozatali tilalmak és árukitiltások alkalmazása, bojkott); a nemzetközi szervezetek iránti bizalom látványos csökkenése, valamint a globális megállapodások, nemzetközi egyezmények és világkvóták szaporodó elutasítása; a populista pártok és nemzeti mozgalmak európai megerősödése s velük együtt a migráció korlátozása, a határvédelem erősítése; vállalatok visszatelepedése, reindusztrializáció és az állam gazdasági befolyásának általános növekedése.

A neoliberalizmus, amely a globalizáció nyerteseinek elmélete volt, egyre kevésbé népszerű, helyette a piacgazdaság és az állam, a munkajövedelmek és a tőkejavadalmak, a hazai és a külföldi tulajdon egyensúlya kerül előtérbe (György László: Egyensúlyteremtés. 2017). De ide tartozik az integráció kereteinek megbomlása is, leginkább a Brexit; vagy az a tendencia, hogy a függetlenségi népszavazások Nyugat-Európában rendre sikerközeli eredményeket érnek el: 2014-ben Skócia elszakadására 45 százalék szavazott igennel, a 2017. októberi katalán függetlenség a népszavazás törvénytelen akadályozása ellenére az érvényes szavazatok tekintetében 92 százalékos támogatást élevezett (2 millió vokssal), a 2017. decemberi korzikai választásokon a függetlenségi koalíció szerezte meg a helyi törvényhozás mandátumainak több, mint kétharmadát.

A globalizáció első, ’90-es évekbeli krízisét az általa egyetemesített értékek elleni amorf, fragmentált lázadás kísérte. Miután „a globalizáció amerikai termék” (Kenneth Waltz) volt, világszerte szervezetlen és primitív Amerika-ellenes hangulatként jelentkezett az, ami a globalizációt ellenezte. Az al-Kaida 2001-es New York-i terrorcselekménye jelentette ebben a fordulópontot, mivel szimbolikusan és fizikálisan is lerombolta az amerikai típusú globalizáció kitüntetett helyszínét és jelképét. Azóta az iszlám ellenglobalizáció reális veszély, akár annak államok (Irán, Katar, Szaúd-Arábia) segítségével érvényesülő, akár irregulárisan, terrorszervezetek (al-Kaida, al-Shabaab, Boko Haram, Hamász, Iszlám Állam, Talibán stb.) képében megjelenő formájában. Emellett egy immár szervezett globalizáció-ellenes folyamat is érvényesül, mégpedig a kiépülni akaró világcivilizáció fragmentációja, a kulturális partikularizmusok feléledése és ezek pluralizmusa révén, amely az orosz és kínai térpolitikai törekvésekkel együtt bontakozik ki.

A korforduló, amelyben benne élünk, a liberalizmus kríziséből fakad, és minden, ami ma korszerű, a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul (nem-liberális → illiberális → antiliberális). A globalizáció felbomlása és szerkezeti problémáinak fokozódása közepette olyan új eszmék is felbukkannak, amelyek éppen nem-globális mivoltuk miatt jelentenek számára kihívást. Ennek legtöbb jövőt ígérő része az a manapság beérő nemzeti reneszánsz, amelynek perspektíváját a politikai, társadalmi és etnikai sokféleség jegyében – méghozzá radikális anti-univerzalizmusként – az európai zöldmozgalmak és a német újjobboldal határán álló Henning Eichberg (1942–2017) fogalmazta meg még 1973-ban; eszerint szükség van „a nacionalisták nemzetközi együttműködésére, amely csapást mér a multinacionális konszernekre, amelyek elveszik az egyes népek identitását és arctalan fogyasztókat csinálnak belőlük.”

A politika földrajzi meghatározottságainak felértékelődése, a gazdasági autarkia, az európai őshonos népek etnopluralizmusának és ezzel együtt a nemzeti identitások megőrzésének igénye egyszerre jelzi és sietteti is a liberális (neoliberális–globális–kozmopolita) világrend alkonyát. Mindez nem más, mint „harc a helyi és különös karakterjegyek megőrzéséért, a kultúra egyediségéért az egyneműsödés szörnyűséges lavinája ellenében” (Ezra Pound).

Békés Márton

történész

latoszogblog.hu
MTI Hírfelhasználó