Bemutatták a Lengyel Intézetben Szalai Attila naplóját
Nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be szerda este a Lengyel Intézetben Szalai Attila újságíró, író, politológus, polonista Lengyel földön - emlékek, naplók 1976-1990 című naplóját.
Utoljára frissítve: 2019. január 24. 22:23
2019. január 23. 22:07
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a rendezvény díszvendége köszöntő beszédében elsősorban azoknak ajánlotta a művet, akik szeretnének elmélyedni az elmúlt 40 év korrajzában, és visszatekinteni saját fiatalságuk idejére. Malgorzata Radwan-Wass, a budapesti lengyel nagykövetség első beosztottja Szalai Attilát a nagybetűs Szolidaritás (mint független szakszervezet) és az általános értelemben vett, kisbetűs szolidaritás krónikásának nevezte. Joanna Urbanska, a Lengyel Intézet igazgatója értékes kordokumentumként jellemezte a művet, a szerzőt pedig sorsfordító lengyel események tanújának és krónikásának nevezte.

Szalai Attila házasságkötés révén 1976-1990 között Varsóban élt, ahol fordítóként és tolmácsként kereste kenyerét, de jó nyelvismeretének köszönhetően a lengyel sajtónak is dolgozott. Amikor ellenzéki tevékenysége miatt erre nem volt lehetősége, gépkocsivezetőként dolgozott, közben a lengyel és magyar földalatti (szamizdat) sajtó orgánumainak is munkatársa volt, álneveken írt. Ez irányú tevékenységéért a rendszerváltozás után a lengyelektől Szolidaritás Emlékéremben részesült. Emellett főként szépirodalmi munkákat, fordításokat, interjúkat, kortárs lengyel szerzőket bemutató írásokat is küldött magyar folyóiratok és a Magyar Rádió számára.   
 
Ez az időszak a kelet-közép-európai kommunista rendszerek lassú agóniájának kora volt. Szalai Attila lengyelországi tartózkodása idején rendszeresen naplót vezetett, az ott töltött 14 év alatt több mint 3 ezer oldalnyi feljegyzése keletkezett. Rögzítette a legfontosabb politikai eseményeket, tükröződésüket a mindennapokban, de személyes reflexióit is. Ebből a hatalmas anyagból készült az a mintegy 800 oldalnyi válogatás, amellyel a Magyar Napló kiadó most a lengyel függetlenség visszaszerzésének 100. évfordulója előtt tiszteleg. A kötet megjelenése több támogatónak, de mindenekelőtt a tavaly létrejött Waclaw Felczak Alapítványnak köszönhető.
 

Szalai Attila ahhoz a lengyelbarát nemzedékhez tartozik, mely a 60-as években autóstopos utazásokon ismerkedett az akkor a magyarországinál szabadabb légkörű, pezsgő kulturális életű, a "szocialista tábortól" sok tekintetben különböző Lengyelországgal. Az ismerkedésből Szalai Attila számára is életre szóló "szerelem", sőt valóságos kettős identitás született. Noha a rendszerváltáskor visszatért Magyarországra, továbbra sem szakadt el választott, második hazájától.

Diplomataként, majd a varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként még egyszer ennyi időt töltött ott, majd 2013-as nyugdíjazása után a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (RETÖRKI) munkatársaként ismeretei tudományos feldolgozásával foglalatoskodott. Emellett a Glos Polonii, az Országos Lengyel Önkormányzat negyedéves magazinja társszerkesztőjeként is tevékenykedik.

 

Semjén Zsolt beszéde

Száz esztendeje annak, hogy lezárult az I. világháború, és Lengyelországhoz hasonlóan Magyarország újra független állammá vált. Az itt ülőknek nem kell magyarázni, hogy a lengyelek számára 130 év felosztottság után ez győzelem volt, Magyarország számára azonban – területe kétharmadának elvesztésével – tragikus vereség. 
 
Ez a különbség mit sem ártott a két nemzet közötti hagyományos barátságnak. Két év múlva Lengyelországnak a bolsevistákkal vívott élet-halál küzdelméhez az utolsó pillanatokban érkezett meg – a csehek által is késleltetett – magyar hadianyag szállítmány. Ennek döntő jelentősége volt, hogy megállították és visszaverték Tuhacsevszkij Varsó alatt járó hadait.
 
A II. világháború idején nyújtott segítségről ma már könyvtárnyi irodalom szól. A háború lezárásával a győztes hatalmak döntése alapján – itt is elmondhatjuk az ismert mondást – Lengyelországnak jutalomként ugyanaz a sors jutott, mint Magyarországnak büntetésként: szovjet megszállás. Nem véletlen, hogy az 1956-os év történéseiben újra jelentős szerepet kapott a két nép feltétlen szolidaritása.
 
A hatvanas–hetvenes évek úgynevezett konszolidációs időszakában a két ország életében jelentős különbségek mutatkoztak. Magyarországon a kádári „gulyás-kommunizmus” – ha nem is igényes, de – viszonylagos jólétet biztosított: nem volt áruhiány, kiváltképpen nem élelemben. Hozzá lehetett jutni hétvégi telekhez, néhány év várakozással még telefonhoz, Trabanthoz, Daciához, Zsigulihoz.
 
Lengyelországban nagyobb szellemi szabadság alakult ki, elsősorban a kultúra területén. Nyugati együttesek léptek fel, a mozikban komoly filmkínálat volt, egymást érték a jazzklubok, remek képzőművészeti kiállítások. És azt se feledjük: a templomok zsúfolásig tele voltak. Társadalomszerkezetileg pedig fontos különbség, hogy Lengyelországban megmaradt a kisbirtokos lengyel parasztság.
 
Mindkét országból volt lehetőség külföldre utazni, na persze a szocialista tábor országain belül. Nyugatra még nehézkes volt a kijutás, de már az sem lehetetlen. Sokan választották a tengerparti családi üdülést, fiatal társaságok az olcsó prágai vagy keletnémet sörözést. Ebben az időben fordul Erdély felé sokak figyelme és túrázó bakancsa, és ehhez hasonlóan kapott lendületet a Lengyelország felé irányuló turizmus is. 
 
Mindkét úti cél esetén a kirándulás, a szórakozás mellett a kapcsolatépítés is nagy szerepet kapott. A gépkocsikba és a hátizsákokba a személyes poggyászon és a csempészárukon kívül már tiltott szellemi termék is került. 
 
Kapcsolatok, barátságok, szerelmek alakultak, amik aztán igen fontossá váltak Ceausescu Romániájában, és a hadiállapottal sújtott Lengyelországában, sőt komoly jelentőségük volt a rendszerváltozás időszakában is. Szalai Attila kötete ebbe az időszakba kalauzol minket.

 
Szalai Attila, a kötet szerzője Fotó: Váli Miklós
 
A szerző tizenöt évet élt Varsóban 1976-tól ’90-ig, folyamatosan ingázva választott hazája és szülőhazája között. A könyv: napló, illetve több annál. Egy szerkesztett válogatás tizenöt év feljegyzéseiből, természetesen időrendben. És ami a legfontosabb, nem tematizált.
 
A szerző Varsóban éli meg a lengyel pápa megválasztását, a Szolidaritás küzdelmeit, a pápalátogatásokat, a hadiállapotot és a sztrájkokat, a tüntetéseket és a rendőrterrort, az 1989-es fél-szabad választásokat. Tolmácsol magyar kommunista küldöttségeknek, de Walesa és a magyar független szakszervezetek között is, összehoz lengyel és magyar írókat, részt vesz az MDF lengyelországi megalapításban, és találkozik az SZDSZ prominenseivel is. Tudósítja a Gazeta Wyborcza hetilapot Nagy Imre újratemetéséről, a beszámolót Kis János lakásán írta meg. Az is igaz, hogy később az ott szintén jelenlévő főszerkesztő, Adam Michnik az írást a sajátjára cserélteti ki. 
 
Szalai Attila igyekszik mindenről beszámolni. Tájékozódik a Szabad Európa és a helyi rádiók műsorából, rendszeresen szemlézi a lapokat, és mindent, amit fontosnak tart, feljegyez. A bejegyzésekből megismerjük családját, szüleit, testvérét, feleségét, apósát, anyósát, lengyel és magyar barátait. Megosztja velünk magánéleti gondjait és örömeit, és egy pillanatig sem akar a hős szerepkörben tetszelegni, csak leírja saját történetét, mert, a történelem magántörténelmekből áll össze.
 
Tüntet, ír és terjeszti a szamizdatot, hordja át a határon írásban és mikrofilmen. Amolyan cyranói szerep jut eszembe róla: „Örökké súgtam, mindig hátul álltam.” 
 
Nyíltan ír arról is, hol, mikor, mit csempészett, hogyan dolgozott fekete munkásként Svédországban vagy Angliában. A határon kötelező tranzitnyilatkozatokkal való variálást többszöri olvasás után is nehéz megérteni. Mindezekért aztán feddést kap idősebb barátjától, Engelmayer Ákostól. Könnyű neki, állandó állása van.
 
A kötetet olvasva betekintést nyerünk a szocialista bürokrácia útvesztőibe – legyen az a bürokrácia magyar vagy lengyel. Egy mai fiatal számára elképzelhetetlen, például ami az egyetemi felvételik körül zajlott. Amikor már Lengyelországban élő magyar csodabogárként, egy sikeres felvételi vizsga teljesítése után, úgy tűnik minden rendben, jön a keserű csalódás, mert a magyar nagykövetség visszavonta korábbi ajánlását. Hogy miért? Mert időközben egy, a nagykövetségen lezajlott baráti, bizalmi beszélgetésen Attila visszautasította az együttműködést. Ilyen időket éltünk.
 
A könyv legizgalmasabb részei azok az olvasó szeme előtt filmszerűen lepergő tudósítások, ahol a szerző személyesen jelen volt: felemelő a pápalátogatások katarzisa. Talán azért, mert mi is találkoztunk II. János Pál pápával, és személyesen is átélhettük, milyen egy nagy és szent pápa miséje. Megdöbbentő a varsói tüntetések leírása, az ottani rendőrterrort – 2006 ősze óta – mi is jobban ismerhetjük. A gumibotozás persze a nyolcvanas évek budapesti nemzeti ünnepeire is jellemző volt, de nyilvánvalóan lényegesen light-osabb kivitelben, mint Lengyelországban.
 
A visszaemlékezések közül a legmeghatóbb a hadiállapot bevezetését követő karácsonykor az éjféli mise leírása. Szentestére felfüggesztették a kijárási tilalmat, de a templomokat azért rohamosztagosokkal vették körül.
 
A miséről kitóduló tömegből „egy feketébe öltözött anyóka lép oda hozzájuk, és tiszta fehér kendőcskén megáldott ostyalapot nyújt nekik. Az egyenruhásak zavartan törölgetik a szemüket, aztán lekapva a sapkájukat, elfogadják, törnek belőle, és megölelik az anyót. A kis öregasszony búcsúzóul keresztet rajzol mindegyikük homlokára.”
 
Máskor egészen egyedi epizódszereplőket sorakoztat fel. Rejtői a jelenet, amikor egy nem éppen jó hírű negyed szenes kocsmájában a két jó barát, a postás és hentes asztalához telepszik, hogy bővítse ismereteit a helyi zsargonban. Fülig Jimmyre emlékeztet az a stoppos fiú, aki az esti órákban szamizdat lapokat szállít hátizsákjában. És ugyanilyen jó karakter a tiltott irodalom után érdeklődő, jóindulatú vámos, és az ellenszenves, pökhendi, magyar konzul.
 
Ma már ismert Katyn igaz története, aminek részletei éppen a kötetben megjelenített időszakban váltak, ha nehezen is, hozzáférhetővé. Szalai Attila naplójában összefoglalja a bizonyítékokat, emléket állítva a magyar áldozatoknak, köztük Korompai Emánuel Elemérnek.
 
A szerző keményen ír a Kádár-rendszer lengyelekkel szemben tanúsított, aljas propagandájáról: „a lengyel üzletel, nem dolgozik, sztrájkol, mi tartjuk el” – harsogta a hatalmat kiszolgáló média és az ízléstelen lakájkabaré. De a két nép bajtársi barátsága természetesen ezt is túlélte.
 
Jó szívvel ajánlom e könyvet mindazoknak, akik a megélt valóság alapján szeretnének elmélyedni az elmúlt negyven esztendő korrajzában, és egy kicsit visszatekinteni saját fiatalságuk idejére!
MTI
  • Rebrov nem "A Nagy Edző"
    Rebrov nem „A Nagy Edző”. Ezt a vereség utáni erőlködő nyilatkozatai is érzékeltették. Nem ő lesz az, aki magyar klubsikert emel a jövő Európájában. De talán most regenerálódik, talán csapatot formál a következő mérkőzésekre.
  • Lebegtetés a Fenyő-gyilkosság ügyében
    Nem zárható ki, hogy újabb száztizenegy év elteljen, és valaki valahol cikket írjon, így kezdve: „Százharmincegy év telt el a Margit körút és a Margit utca sarkán elkövetett Fenyő-gyilkosság óta…”
  • Mindenki az álszent Richard Gere-en nevet
    Csúcsra jár a részvét-ipar. Most éppen az öregecskedő színészeket vetik be, így Richard Gere is megszakította nyaralását egy migránssimogatás erejéig. Bár csak ne tette volna!
  • Kozma Imre 1989-ről: Új reményt kaptak nálunk a keletnémetek
    Több tízezer keletnémet jött Magyarországra 1989 nyarán, mert az NDK-ban elterjedt a pletyka, hogy pár órára megnyitják az osztrák-magyar határt. Heteket, hónapokat táboroztak itt Magyarországon, hogy aztán innen újból eljussanak hazájuk nyugati részébe.
  • Célt értek a pályázati források
    Közel 190 ezer nyertes pályázat, 1317 milliárd forintnyi meghirdetett és 480 milliárd forint kifizetett támogatás — röviden ez a mérlege a 2014 és 2020 között elérhető Vidékfejlesztési program eddigi eredményeinek.
MTI Hírfelhasználó