Az ellenzék átlépte a Rubicont
Az ellenzék tehát nem tesz kevesebbet, mint hogy az afrikai diktatúrák szintjére rángatja le az országot, mintha a választások pusztán csak színfoltok lennének a hideg polgárháborús események sorában Magyarországon.
2019. február 2. 23:49

A neoliberális hálózat, ha neki nem tetsző párt vagy pártok irányítanak egy országot – ­például Lengyelországban vagy Magyarországon –, akkor előszeretettel ítéli el ezeket a kormányzatokat, mégpedig azzal az érveléssel, hogy „populista”, visszaél a többségi hatalmával, autokráciát, illiberális vagy valamilyen hibrid rendszert hoz létre, amelyik letér a demokrácia útjáról. Ezek az érvelések persze politikai-ideológiai töltetűek, és az említett két ország esetében tételesen cáfolhatók. Az azonban elvontan igaz lehetne, hogy általában a parlamenti többséggel rendelkező kormányoknak van lehetőségük arra, hogy visszaéljenek a hatalmukkal és korlátozzák a demokráciát.

Ám ezzel szemben Magyarországon az elmúlt hetek-hónapok fejleményei alapján valami teljesen új jelenséggel állunk szemben: létrejött a demokrácia szabályait betartó kormány és a demokrácia határait messze túllépő ellenzék kettőssége. Ez egy egészen újszerű jelenség európai és nyugati mércével mérve, hiszen a politológia számára is kihívást jelentő új „hibrid rendszer” jelent meg a láthatáron. Ennek jellemzője: a többség helyett a kisebbségbe szorult ellenzék működő demokráciában nem demokratikus, sőt erőszakos eszközökkel törekszik a rendszer megdöntésére.

De ez miben mutatkozik meg? Először is – és ez a legfontosabb – az ellenzéki pártok, az MSZP-től a Jobbikon át egészen a Momentumig, illetve Márki-Zay Péterig – ­egyszerűen nem fogadják el a parlamenti választások eredményeit. Márpedig ez a demokrácia első és legfontosabb szabálya, mondhatnám, aranyszabály: a mindenkori ellenzék tudomásul veszi, hogy a nép leszavazta, elfogadja ezt a demokrácia normái szerint, és ellenzékben folytatja tevékenységét a következő választásokig.

A jelenlegi balliberális ellenzék – amelyhez nyugodtan hozzáadhatjuk immáron a Jobbikot is – azonban úgy tesz, mintha választások előtt lennénk, mintha a Fidesz–KDNP nem győzött volna néhány hónappal ezelőtt ismét kétharmaddal a választásokon! A nemzeti-konzervatív pártszövetség ráadásul nem „éppen hogy” győzött, nem szoros küzdelemben, hanem európai mércével mérve is elképesztően nagy fölénnyel. Az ellenzék azonban már hetek óta tüntet, lázad és lázít, és szónokaik nagy része világosan ki is mondja, hogy forradalommal, de minimum előrehozott választásokkal meg kell dönteni a jelenlegi, általuk NER-nek nevezett rendszert.

De milyen alapon? Miért? Kinek a nevében?

Amit tesznek, élesen szembe megy mindennel, amit demokratikus normáknak nevezünk. Az a kontinens, ahol nagyon sokszor nem veszi figyelembe, nem fogadja el a vesztes fél a választások eredményeit, nem más, mint Afrika, kisebb mértékben Latin-Amerika. Afrika politikatörténetében számos esetben fordult elő, hogy véreskezű diktátorok elnökválasztásokon újraválasztják önmagukat, az ellenjelölt ezt alapjaiban csalásnak nevezi, s fegyveres konfliktusok törnek ki az országban, Etiópiától Zimbabwén át Libériáig. (Legutóbb a Kongói Demokratikus Köztársaságban zajlott le egy elnökválasztás, amelyen meglehetősen furcsa körülmények között hozta ki győztesnek az ottani alkotmánybíróság Felix Tshisekedit…) De ez ott nem a demokratikus alapnormák folyamatos megszegését jelenti, hiszen ilyenekről aligha beszélhetünk a forró kontinensen, hanem az esetek jelentős részében valóban választási csalások történnek, ez szinte kódolva van az ottani rendszerekben. Afrikában tehát a választások nem mások, mint a faji, etnikai alapú véres összecsapások és polgárháborúk egy-egy fejezetei, amelyeket újabb összecsapások követnek.

Az ellenzék tehát nem tesz kevesebbet, mint hogy az afrikai diktatúrák szintjére rángatja le az országot, mintha a választások pusztán csak színfoltok lennének a hideg polgárháborús események sorában Magyarországon.

Természetesen van egy politikai vis ­maior: ez pedig az, ha a parlamenti választásokról utólag mégis csak kiderül, hogy manipuláltak voltak és becsapták a választókat. Nos, ez történt hazánkban 2006-ban, amikor az őszödi beszéd szeptemberben nyilvánosságra került, amelyben Gyurcsány feketén-fehéren beismerte, hogy éveken át hazudtak a választóknak, s a választási kampányban tett ígéreteiknek pontosan az ellenkezőjét valósították meg. Ennek hatására elsöprő erejű tüntetések kezdődtek szerte az országban, a kormány népszerűsége a mélypontra zuhant, s az október elejei önkormányzati választásokat nagy fölénnyel nyerte meg az ellenzék. Vagyis, egyértelmű volt, hogy egy radikális hangulatváltás zajlott le a választópolgárság körében, a demonstrációk mögött valós társadalmi támogatottság állt. Ezért követelhettem akkoriban többedmagammal cikkeimben és médianyilatkozataimban az előrehozott választásokat, mert ez ott és akkor létező választói akaratot fejezett ki, amelyet az akkori közvélemény-kutatások kristálytisztán alátámasztottak.

De beszélhetnék a 2009-ben általunk megalakított Civil Összefogás Fórum virágvasárnapi, alakuló demonstrációjáról is, amikor a Hősök terén legalább százezer ember jelent meg, és követeltük a Gyurcsány-kormány távozását. Ezzel szemben mire alapozza forradalmi hevületét a mostani ellenzék? Milyen alapon hivatkozik a népre, amely állítólag őket támogatja, de alig pár százan-ezren vannak jelen a tüntetéseiken? Semmilyen alapon! Az ellenzéki pártok és politikusok, illetve az álcivil sorosista szervezetek aktivistái a saját szubkultúrájukban élnek, s abból nem látnak ki. Nekik a „nép” nem más, mint a saját haverjaiknak, facebookos lájkolóiknak, gyűléseik­re járó követőiknek a tábora, akik elhitetik velük, hogy társadalmi akaratot fejeznek ki, s nem pusztán egy belpesti undort mindennel szemben, ami mucsai.

Amit a jelenlegi ellenzék az álcivilekkel együtt próbál, az leginkább arra hasonlít, amit Lenin és Trockij Oroszországgal művelt: egy olyan társadalomra kényszerítették világmegváltó elképzeléseiket, amelynek elsöprő többsége a háta közepére sem kívánta a bolsevizmust. Igaz, nem szabad elfelejtenünk, hogy Lenint a német Warburg család (konkrétan Max Warburg) pénzelte, míg Trockijt a Rockefeller család (nevezetesen Jacob Schiff), s „forradalmukat” ez a globális pénzügyi elit segítette győzelemre. S ez az összefüggés itt és most is fontos és figyelmeztető lehet nekünk: a nyílt társadalmat hirdető neoliberális hálózat sokféle formában és módon támogatja napjaink modern Leninjeit és Trockijait.

Leninék is a népre hivatkoztak, de valójában egy szűk, önmagát világmegváltónak gondoló elit erőltette rá akaratát az orosz népre. A hasonlóság a két kísérlet között szembeszökő. Jelenleg a neoliberalizmus az az ideológia, amelyik kívülről és felülről akarja megmondani az embereknek, hogy mostantól kezdve hogyan és miként éljenek. S az eszközökben sem válogat: látható, hogy egyre kényelmetlenebbé válik nekik a parlamenti választás intézménye, mert hiszen egyre gyakrabban nem azt az eredményt hozza, amire számítanak, amire szükségük lenne „nemes” céljaik elérése érdekében. Ezért egyre többször fogalmazzák meg a közvéleménynek külföldön és itthon is, hogy a választások nem meghatározók, mert a többségi hatalom „meghekkeli” azokat azáltal, hogy korlátozza a sajtószabadságot, elnyomja az ellenzéki hangokat, megszünteti a fékek és ellensúlyok rendszerét, s így a választások eleve nem tisztességesek és fairek.

Ilyenkor fel kell tenni a kérdést: vajon hol szabad a vélemény, hol szabad a sajtó és média? Ott, azaz a „fejlett” Nyugaton, ahol, ha valaki a migránsáramlattal és migránsokkal szemben felemeli a hangját, jogi következményekre számíthat, vagy blokkolják a Facebook-oldalát? Ott, ahol újságírók álriportokat készítenek a „szerencsétlen” menekültek nehéz sorsáról, félrevezetve a nemzetközi közvéleményt (lásd Spiegel)? Ott, ahol a főáramú vélemény mellett gyakorlatilag másféle nézet, kritika nem jelenhet meg, miként így van ez a nyugati média szinte egészében? Vagy abban az országban van sajtó- és szólásszabadság, ahol a regnáló miniszterelnökről a legdurvább szavak, jelzők elhangozhatnak következmények nélkül, ahol tizenéves lányok undorító nyelvhasználatát dicsérhetik meg kórusban a magyar politikai kultúra olyan női bajnokai, mint Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett vagy éppen Bangóné Borbély Ildikó? Elárulom: az utóbbiban. Magyarországon van szólás- és sajtószabadság. Az úgynevezett Nyugaton már régen megszűnt. Ennyit erről.

A magyar ellenzék tehát átlépte a Rubicont – amit az elmúlt harminc évben még senki! –, és ezzel újra óriási károkat okoz a magyar demokráciának. Akárcsak 2006-ban, amikor véresre verte és kínozta az ellene teljes joggal tüntetőket az akkori erőszakszervezetével.
És ennek nem lesz vége, nincs vége. Ugyanis elindultak egy olyan úton, ahonnan nincs visszaút: innentől kezdve újra és újra ­emelniük kell a tétet.

Ugyanis ha obstruálnak a parlamentben, egy centiméterről filmezik és sípolják tele a vezető politikusokat, onnan hogyan mennek vissza normális ellenzéki képviselőbe? Mit szólnának ehhez a megbízóik, vagyis Soros György és a globális elit, akik végső csatába küldték őket? S ha a földön fetrengenek az MTVA épületében, mint egy hisztériás rohamot kapott hülye gyerek, és nekirohannak az ajtónak, mint egy vásári ­komédiás, akkor onnan hogyan válnak újra normális ellenzéki politikussá, aki több mint egy született provokátor, egy anarchista? S ha a legocsmányabb szavakat használják a kormányfőre és társaira, akkor utána hogyan lehet majd egyszer mégis a politikai porondon a normális párbeszédre visszatérniük?

Nos, elmondom: sehogy. Innen nincs visszaút a neoliberális ellenzéknek. S erre, ha még nem tudják, hamar rá fognak jönni. S az a ­rossz hírem mindannyiunknak, vagyis inkább a jóérzésű magyar állampolgároknak, hogy az ellenzék emelni fogja a tétet. Nem tehet mást. Ezért azt is megjósolom, hogy a következő hónapokban valamilyen szinten bojkottálni fogják a parlamenti munkát is. Lehet, hogy részlegesen, lehet, hogy teljesen. S közben tovább zajlik majd körükben a bojkott dumája. Addig, amíg ez a demokrácia keretein belül működő nem demokratikus ellenzék szét nem hullik darabjaira. Ha így lesz, bőven megérdemli a sorsát.

Ismét bebizonyosodott tehát: a demokráciát nem elsősorban az intézményei működtetik. A demokráciát a normák, az erkölcs, a tisztesség működteti – tehát maga az ember.

Fricz Tamás

A szerző politológus

magyaridok.hu
MTI Hírfelhasználó