A globalista áfium ellen való orvosság
Erős Európa csak erős nemzeteken alapulhat, fontos a nemzeti szálak megszilárdítása - jelentette ki a Fidesz-KDNP európai parlamenti (EP-) képviselője Budapesten hétfőn.
Utoljára frissítve: 2019. március 5. 18:18
2019. március 5. 09:12

Itt állok Önök előtt egy előadás megtartására készülve, amely Zrínyi Miklós Ne bántsd a magyart! művének az alcímét parafrazálja, edzi hozzá a mai helyzethez: A globalista utópizmus áfiuma és az ellene való orvosság.

A leplezetlen szándék pedig az, hogy ha szerény és méltatlan személyemmel nem is, de a korral és a magyarság XVII. századi török birodalmi fenyegetettségével, a nemzeti védelem és erő lehetőségeivel XXI. századi párhuzamot vonjak. Mert a nagy Zrínyi kora, ha kevésbé volt is szerencsés, ha a magyarság szempontjából, sokkal keservesebb és nehezebb is volt, mint a mai, sok mindenben hasonlít is hozzá. A Bán éles látásával felismerte, hogy mit jelent az, ha a keleti muszlim óriás Magyarország területéről való kiűzetését nem magunk erejéből végezzük, hanem ahhoz másoktól kérjük a segítséget. Tudta jól, mit jelent ez a nemzetünknek, mi lehet ennek az ára. Levonta a következtetést és programot hirdetett, kimondta, leírta, hogy a magyarság fennmaradása érdekében a nemzeti erőnk, önállóságunk garanciáinak megerősítésére, vagyis saját hadseregre van szükség.

A továbbiakban fogok még birodalmakról, azok árnyékáról részletesen is szólni, de már rögtön itt az elején el kell mondjam, hogy a mai világunk egy másik alapvető jellemvonásában is hasonlít a három-, négyszáz évvel ezelőttihez. Mert Zrínyi éles szemeivel azt is kiválóan felismerte, hogy a magyarságot fenyegető veszélynek van szellemi dimenziója is, hogy a helytelen, tunya hozzáállás saját hazánk dolgaihoz nagyobb baj, mint az ellenség hódítása. Vagyis nem csupán reálpolitikai, katonai kérdésről van szó, amikor a saját haderőről beszélünk, hanem magunkról, önbecsülésünkről. Zrínyi könyvének általam átvett alcímében szereplő áfium szó az elme összezavarását célzó, már abban a korban is jól ismert, az ember gondolkodási képességét elpusztító szerre, az ópiumra utal. Ha az eszedet, a tartásodat elveszted, az rosszabb, mint a szolgaság. A tétlenség, a tehetetlenség téveszméket, tévképzeteket, azaz áfiumokat táplál a fejünkbe.

Amikor Zrínyi az áfium elleni orvosságokat emlegeti, használ egy másik latin szót, az antidotum kifejezést. Hogy ez mit jelent, azt mi talán még az akkori magyaroknál is jobban tudjuk, legfeljebb másképp ejtjük ki. Ellenanyagot, ellenszert, ellenmérget jelent.

Történelmi trendforduló tanúi vagyunk ma a világban.

A nemzeti összetartozást, a nemzetállami eszmét fenyegető tévképzeteknek tudatosan kiépített, hatalmas anyagi és szellemi erővel megtámogatott, széles körben kidolgozott rendszere a mai politikai elemzésem tárgya. Politikai, mert nem tudós, hanem politikus vagyok. Gondolkodó politikus ̶ és remélem ez nem oximoron.

Világméretű átrendeződés tanúi vagyunk. A ma politikájának a fő hatalmi-ideológiai választóvonala már nem a jobb- és baloldal között húzódik. Bár az alapját képező szellemi és anyagi viszonyok nem szűntek meg, a politika e hagyományos vonalak mentén történő leírása ma már egyre gyakrabban elvéti a célt, egyre pontatlanabb. Az új hatalmi viszonyok, a világ uralásáért folytatott valóságos és spirituális küzdelem egyfajta újnak is mondható globalizmus és az eddigi világrend fundamentumát jelentő nemzetállami rendszer közötti szembenállásként sokkal világosabban ábrázolható. A régi választóvonal fokozatosan mosódik el, az új pedig fokozatosan, lépésről, lépésre ölti fel formáját. Az, hogy miképpen fog kinézni a jövő, jelentős részben ebben a küzdelemben fog eldőlni. Ez a folyamat sokáig rejtve maradt sokak szeme előtt, különösen a globalista oldal igyekezett azt a legváltozatosabb felszíni látszatok, mimikri mögé elrejteni, de ma már alig takargatható tovább. Egyre mélyebben áthatja a világképünket, egyre világosabban határozza meg a cselekedeteinket, teendőinkről való képzeteinket.

A versengő világmagyarázatok tekintetében a 2015-ben csúcsára jutott európai népvándorlás hozta meg a nagy, nyilvánosan már letagadhatatlan fordulatot. A valóság és a konstrukcionista utópizmus, vagyis a nemzeti és a globalista erők talán leglátványosabb eddigi egymásnak feszülése itt, közvetlenül a mi orrunk előtt történt meg. Ennek külső megjelenési formája volt az országunkon átnyargaló, tömeges, militáris nagyságrendű, látványos vonulás, és az arra adott elvi és gyakorlati politikai válasz. A 2015-ös év nagy népvándorlása a világot átértelmező folyamat kitüntetett pillanata volt, mert akkor mindenki meglátta és itt nálunk a bőrén is érezhette a hatalmas átalakulást. A fordulat a leglátványosabb, leghitelesebb szögből épp a világnak ezen a pontján és kitüntetetten Magyarországon volt fotografálható. A megállíthatatlannak látszó, határokat átlépő népvándorlás képe Európa kellős közepén tartós hatást gyakorolt a társadalomról való gondolkodásunkra. Nyugat-Európában az elmúlt évtizedekben a migrációs folyamat fokozatos jellegű volt, ott azt leginkább már csak megtörténte után észlelték, szemlélet átalakító hatása fokozatos volt. A folyamat fenntartásában érdekeltek annak társadalmi elfogadtatásához széles eszköztárral és idővel rendelkeztek. Itt, a világ e tájékán azonban 2015-ben a népvándorlás úgy esett meg, olyan erővel, gyorsasággal és hirtelenséggel, mint egy modern villámháború. Hatása is drasztikus erejű volt.

Abban az évben az addig csak virtuális, tehát társadalmi viszonyainkban valós hellyel nem bíró veszélyek váratlanul a lehető legijesztőbb formájukban testesültek meg, próbára tették a közösségeink, államaink életre, önvédelemre való képességét. Az országon áthaladó, végtelennek tűnő hosszúságú, a határt minden ellenőrzés nélkül átlépő embertömeg retinákba beleégett képe átformálta attitűdjeinket, viszonyaink értelmezését teljesen új keretbe helyezte.

A nagy vonulás azt a határt keresztezte, lépte át, amelynek megszűnését, fizikaiból szellemivé válását csak alig pár évtizeddel előtte ünnepeltük meg a globalizálódó világ egyik legfontosabb, legemelkedettebb, felszabadító vívmányaként. A határ sok századon és évezreden át természetesnek tartott funkcióját 2015-ben minden józanul gondolkodó ember hirtelen újból felismerte, és mivel a súlyos krízishelyzetben annak csak hűlt helyét találta, ezzel a korlátok nélküli nyitottságot hirdető globalista világrend központi szimbóluma került célkeresztbe. Súlyos találatot kapott, és politikai használatra rohamosan alkalmatlanná vált. A nagy vonulás látványa széles körben helyrehozhatatlanul lerombolta a hitet, hogy a múlt évszázad végén ránk köszönt korszak új, történelmi léptékűnek, korszakalkotónak vélt szabad, nyitott megoldásai társadalmaink akárcsak legelemibb biztonsági igényeit is képesek volnának kielégíteni.

A biztonság tekintetében addig utolérhetetlenül precíznek és profinak tartott államok és az erre hivatott hatóságaik legjobbjai bénultan feltartották a két kezüket a jelenség láttán. A politikusok, a médiumok összezavarodtak, nem találtak szavakat, kevesen tudtak csak a polkorrekt kényszerzubbonyok szorításából kitörni. Az ellenőrzés hiánya, a kiszolgáltatottság tömegesen megélt állampolgári érzése és az ekkor meghozott hibás, végiggondolatlan politikai döntések a konkrét történések megszűnésével is velünk maradtak. Máig sokan se lenyelni, se kiköpni nem tudják. Megváltozott az emberek hozzáállása, biztonságtudata, a világ ügyeihez való viszonya.

Az ellenhatás ̶ Zrínyink azt mondaná: antidotum, orvosság ̶ nem kevésbé volt történelmet formáló erejű. A föld, a népesség és a főhatalom látványos visszahódítása, a kontroll kerítésépítéssel és a határvédelem megerősítésével való gyors visszaszerzése a politika cselekvőképességébe vetett kollektív hit visszaszerzésének is nagy történelmi pillanata volt. Az addig áfiumokkal homályosított szemekről leesett a hályog. A bátrabbak még a szájkosarat is levették. Igen, ez egy revelációs erejű, demokratikus, közösségi élmény volt! Annak ünnepe, hogy mégis van erőnk, hogy megvédjük magunkat, csak eddig rossz helyen kerestük a megoldást, mert eddig magunkba fojtottuk mindazt, amit már rég ki kellett volna mondani. Társadalmaink, polgáraink egyre nagyobb tömegekben jöttek rá, hogy a biztonság elemi garanciái, az, amit addig természetesnek véltek, magukat addig jóakaratúnak, haladónak mutató hegemón erők számára nem csupán nem fontosak, nem evidensek, hanem épphogy ők maguk, az ő rugalmatlan doktrínáik fenyegetik azt. Nem kellett agytorna annak belátásához sem, hogy milyen csekély jelentőségűvé törpülnek a békeidőben oly fontos és vízválasztó, anyagi természetű elosztási vagy morális, együttélési, vagyis a klasszikus jobb-bal politikai vitáink az egzisztenciális egyéni és kollektív fenyegetettség árnyékában. Ez a veszély létünk alapjait, nagy nehézségek árán nemrég visszanyert európai életmódunkat, a már legyengült, de most új, fontos feladatot nyert európai keresztény világképünket, identitásunkat, nemzeti érzéseinket, hagyományainkat, a minket összetartó legfontosabb kötelékeket fenyegette.

A globalista ̶ nemzeti felosztás egyik leglátványosabb hatását Európában a pártviszonyok és az ebből fakadó közhatalmi viszonyok alapos felforgatásában fejtette ki. A választás demokratikus, többségi elve az európai politikai civilizáció olyan alapvető oszlopa, amely gyengítésére bár mostanában igencsak megsokasodtak az álarc mögé is csak alig rejtett globalista hátterű, például az emberi jogi, vagy a jogállamiság doktrínát, a parlamenti helyett a bírói döntéshozatal preferálását maguk előtt toló törekvések, de amelynek nyílt sisakos kétségbevonása nem lehetséges, nem illendő. Sajnos, itt pesszimistán hozzá kell tegyem a „még“ szócskát, mert nem tudhatjuk, hogy ez meddig tart ki. A nemzeti ellenállások letörésére irányuló globalista igyekezet gyorsan eljuthat ugyanis oda, hogy rájön, hogy csak úgy tud sikeres lenni, ha frontálisan is nekimegy a jelenleg még tipikusan a nemzeti démosz keretében szerveződő, de az ő céljai elérését egyre inkább akadályozó szisztémának, az ezt még mindig hatékonyan garantáló többségi választások, a pártelvű versengés rendszereinek. Ne így legyen! Minden erőnkkel meg kell védenünk a demokráciát, a többségi elvű választásokat, a nemzeti kormányzatok cselekvőképességét, a bomlasztani kívánó, globális célokkal és erőforrásokkal fizetett NGO-kkal, a nemzetközi szervezetek túlterjeszkedéseivel, a nemzetközi jog alkotmányosításával, a korlátok nélküli bírói uralommal szemben.

Az elmúlt évek során az egyes politikai pártok a hagyományos bal-jobb ideológiai megoszlásból az új globalista ̶ nemzeti metszetbe való kényszerű vagy önkéntes átlépésük során egzisztenciális döntéseket hoztak és ez meghatározza mai és jövőbeli erejüket. Az illeszkedés ugyanis nem automatikus. Kimutathatók bizonyos tendenciák, például a hagyományosan baloldali, liberális jellegű pártok inkább a globalista rubrikába, míg a jobboldaliak inkább a szuverenista osztályba léptek át, de a karakteresebb különbségeket hatalmi, európai, lokális, kulturális, etnikai és egyéb szempontok már eddig is eléggé letompították, árnyalták. A klasszikus bal- és jobboldal közös jellemvonásait a hasonló globalista hozzáálláson túl is tovább erősítette a hagyományos politikai erőkre egyformán veszélyes tömeges bizalomvesztés, no meg az egyre jobban elterjedt, nagykoalíciósnak nevezett kormányzásuk. Ez a két dolog összefügg. Persze a baloldal a veszélyeztetettebb állatfaj. Nem véletlen, hogy a szocialista tábor a tömegképviselet, a nemzeti közösségegyesítő néppártiság feladásával, a társadalom egyre kisebb, egyre marginálisabb egységei felé hatoló, egyre szűkülő szavazói bázisának egyesítésére a legindividualistább, az egymással ütköző szempontokat a legelvontabb absztraktságban feloldani törekvő emberjogi doktrínát, valamint a tartalom és minden érzelem nélküli, pusztán eljárási természetű úgynevezett alkotmányos patriotizmust választotta magának világértelmezése legfőbb kereteként. A baloldal ezt a mintázatot igyekszik új stratégiai szövetségesére, az eredeti identitását a szintén doktrinerré vált liberális tanokban feloldani kész jobboldalra is ráerőltetni. (Sajnos, egyre nagyobb sikerrel.) A kettőjük közti még meglevő szavazatszerzési képességbeli különbséget, vagyis a baloldal nagyságrendekkel nagyobb mértékű válságát és a társadalmi képviseletet még valamennyire őrző jobboldal mai relatív sikerét, szintén a néppártiság, vagy annak hiánya mentén lehet tehát megérteni. A közös alap közben már létrejött ahhoz, hogy a hagyományos status quo-bal és a status quo-jobb tetemes része együtt, egymással egyre szorosabban összekapaszkodva olvadjon bele teljesen az új pártpolitikai ideológiai mátrix globalista szekciójába. Mivel a sok, talaját vesztő párt által a jól belakott klasszikus terepen a hely egyre szűkül, és a folyamatos expanzióban levő, az ellenfelei által előszeretettel populistának titulált szuverenista oldal a nemzeti establishment- és a nemzetek feletti szervezet-ellenes attitűdben főként az addigi nagyok rovására találta meg saját lényegét, ezért hamarosan a maradék különbségek is fel fognak oldódni a hagyományos jobb és baloldal között.

A 2015-ös fordulat óta bekövetkezett demokratikus választások Európában azt mutatták, hogy szavazatnövelésre, expanzióra igazán csak azok a hagyományos és új pártok számíthattak ̶ ezek is túlnyomórészt jobbról jönnek ̶ , amelyek az új globalista ̶ nemzeti metszet nemzeti oldalán találták meg a helyüket. (Macron úr kezdeti sikere persze erős kivétel.) A választók szemében a bal-jobb megosztásban addig domináns redisztribúciós kéréseket felülírták a biztonság, szuverenistákat nagyobb mértékben erősítő szempontjai. Tülekedés itt a nemzeti oldalon is van, kalandorok itt is akadnak nagy számban, és hogy sikerül-e az új, tapasztalatlan pártok konszolidációja, azt az idő fogja eldönteni, a verseny ki fogja rostálni az alkalmatlanokat. A tér ott mégis jóval tágasabb, mert a tömegpártok már jórészt feladták a nép képviseletének az elvét, és az űrt valaminek be kell töltenie. Ez időlegesen lehet a proteszt-indulat is, de biztos, hogy hosszabb távon ez már nem lesz elegendő, mert előbb-utóbb meg kell mutatni a pozitív víziókat is.

Az eredeti jobb-bal mátrix felborulásával állhatott elő például Magyarországon az a sajátos, régi sémákkal értelmezhetetlen pártpolitikai helyzet, és erre nemrégiben pont egy baloldali csoportosulás kutatása csodálkozott rá, hogy érték-attitűdjében, morális elosztási preferenciáiban hagyományosan baloldali emberek is tömegesen a bevándorlást megállító, hangsúlyait a biztonságra helyező kormányzó jobboldalra szavaznak. A hazai baloldal még most sem, többszöri bukás után sem látja azt, amit az emberek már rég észrevettek, hogy a bevándorlás fő frontvonalba került konkrét kérdése messze önmagán túl mutató jelentőségű. Ezt erősítik azok a további vizsgálatok is, amelyek a klasszikus jobboldali értékek szignifikánsan megnőtt választói támogatását jelzik Magyarországon. Az olyan, eredetileg gyengülőnek, kihalónak kikiáltott értékeket, mint a család, a kereszténység, a nemzeti kultúra védelme a baloldal már jóval az értelmezési fordulat előtt leírta, ezeket minden lelkiismeretfurdalás nélkül átengedte a jobboldalnak. Ma pedig azt tapasztalhatjuk, hogy a biztonság, a bevándorlási fenyegetettség új értelmezési terében ezek friss erőre kaptak, és a magyar választók kormánypártokra szavazó részén messze túl levő jelentős választói csoportok értenek egyet azzal, hogy az állam kötelessége a „magyar, nemzeti, keresztény kultúra” megvédése.

Az értékpreferenciák átrendeződése Európa-szerte átrajzolta a választási térképeket. Tanulságos, hogy a koalícióit kitartóan globalista metszetben kötő, és máig ott is maradó hagyományos német pártok együttes erejét jócskán szűkítették a választók (és ez politikai cselekvőképességükön is komoly sebet ejtett, hiszen több mint fél évbe telt, amíg kormányt tudtak alakítani), eközben a klasszikus logikából a bevándorlási válság által kijelölt új szekcióba átlépni képes osztrák kereszténydemokratákat először túléléshez, majd megújuláshoz, utána meg expanzióhoz juttatták. A belső metszetben maradt német pártok közötti viszonyok átrendeződésére is jelentősek voltak ezek a hatások, például a bevándorlás ellenében határozottabb karakterű szabaddemokratákat átsegítette az őket már épp majdnem elnyelő egzisztenciális válságon. Berlusconi jobboldali pártja sok szavazatot veszített, mert beszorult a szűkülő globalista tér jobboldali sarkába, közben Salvini Ligája elfoglalta a szuverenista terepet, ezzel ereje is megsokszorozódott. Lengyelország globalista szekcióban maradt jobbközép pártjának, a Polgári Platformnak ma szinte a teljes liberális és baloldallal, egykori legádázabb ellenségeivel is össze kell állnia, össze kell olvadnia ahhoz, hogy a szuverenista, bevándorlásellenes, egykori Harcos Szolidaritásból eredő nagy kereszténydemokrata riválisával, a PiS-szel egy súlycsoportban maradhasson.

Mi, magyarok már korábban is gyakran váltunk, néha csak naivan, öntudatlanul, néha viszont szándékoltan a globalista utópizmus céltáblájává, az elmúlt években pedig abban a kitüntetett „kegyben“ van részünk szinte non-stop, hogy minden magát valamire tartó globalista erő rajtunk, nevezetesen Orbán Viktoron gyakorlatozik. Hallatlan energiát, erőt, nyomást, pénzt, médiát fektet abba, a csekély hazai hatást látva inkább úgy fogalmazok, pazarol arra, hogy bennünket ellehetetlenítsen, félresöpörjön az útból. (Ezzel el szeretné venni mások kedvét attól, hogy minket követni merészeljenek.)

A világ széles nyilvánosságát ma uraló utópista globalista erők folyton arról akarnak meggyőzni minket, hogy nem vagyunk eléggé korszerűek, nem vagyunk eléggé haladók, atavisztikusan, bigottan beleragadtunk a múltba. Hogy is mondta ezt az Európai Bizottság első alelnöke, Frans Timmermans a magyar ATV-ben nemrégiben? „A magyarok nem eléggé nyitottak.”

Ne legyen kétségünk afelől, hogy miközben ezt prédikálta, a megnyitásunkat megcélzó arzenál, nevezetesen a multifunkcionális szellemi konzervnyitó ott lapult a derék európai úr (vagy elvtárs) zsebében. A szellemi konzervnyitó a fizikai társához hasonlóan fémes csillogású szerszám, mindent ami zárt, elzárkózó vagy kirekesztő kinyit, felszakít, elvág, hegye tompán kattan a bádogon, bármikor előkapható, használata kevés gyakorlással, már egy kiskátés érzékenyítő rövid tanfolyamon elsajátítható, mert csak néhány egyszerű mondatból áll. Az érzékenyebbek, például mi, magyarok már messziről felismerjük.

Az, hogy mi szeretünk nemzetben, közösségben gondolkodni, vagy úgy véljük, hogy jó, ha az országoknak vannak határaik, hogy mi úgy tartjuk, hogy a jogok mellett közösségi kötelezettségeink is vannak, Timmermans és a hozzá hasonlók szerint végletesen provinciális, autoriter és elzárkózó magatartás. A mi gondolkodásunk, amely különbséget tesz állampolgárok és nem állampolgárok, magyarok és nem magyarok között, ráadásul az előbbiek javára, szerintük reménytelenül kirekesztő. A mi büszkeségünk – mondjuk – ezer esztendős közös nemzeti teljesítményünkre, arra, hogy megmaradtunk, arra, hogy ma is „él nemzet e hazán", szerintük értelmezhetetlen, sőt kifejezetten sovén egy olyan világban, ahol mindenki szükségszerűen összeborul, multikulturálisan összeolvad egymással. Értetlenkednek, amiért a tágas nagyvilág helyett mi otthon érezzük nagyobb biztonságban magunkat, amiért mi ragaszkodunk tragikus hőseinkhez, nemzeti, szellemi erőforrásainkhoz. Megrökönyödnek azon, hogy miért nem iratkozunk fel eléggé lelkesen és kellő gyorsasággal közéjük egy-egy agyament kampányukba, a világ igazi jóakarói és megváltói közé, azok közé, akik mindig tudják az egyedüli és éppen aktuálisan helyes választ minden felmerülő kérdésre. Mert ne higgyük hogy ne jegyeznék fel, ne tartanák aprólékosan számon minden eltévelyedésünket az általuk uralt fősodortól! Mi provinciális mucsaiak, persze töredelmesen elismerjük, hogy ezekben a dolgokban tényleg nehezen igazodunk el. Csak akkor vidulunk fel, amikor azt látjuk, hogy időlegesen néha ők is összezavarodnak az úgynevezett interszekcionalizmus bonyolult labirintusaiban. Mondjuk azon, amikor azt látjuk, hogy azon vitatkoznak, hogy szabad-e egy férfinak maga előtt beengedni egy hölgyet az ajtón, szabad-e lesegíteni a kabátját... A helyzet, az ideológia, a tévképzetek, az áfium már annyira eluralkodott egyes csoportosulásokban a rögvalóság felett, és sajnos az említettnél fontosabb hatóerejű kérdésekben is, hogy az alig különböztethető meg a szultán udvarában vagy a kommunizmus legrosszabb korszakaiban általunk már megismertektől. Ott, Sztambulban, ott Moszkvában ugyanis minden fővezér a szultán, a cár vagy a pártfőtitkár legutolsó gondolatára vadászott, annak ismerete a fizikai túlélés legelemibb feltétele volt, az utolsó előtti ehhez már kevés volt. A szavakat ott sem volt szabad elvéteni.

Ezek a körök nem értik, mit szeretünk mi annyira a konkrét véges dolgokon, a saját közvetlen környezetünkön, a hazánkon, saját családunkon, amikor az elvont végtelen, az egész glóbusz iránti lelkesedés sokkal kisebb erőfeszítésekkel, vidámabb lebegésekkel jár.

Igen, igazuk van. Van bennünk, magyarokban és a nemzeti érzéseink összetartó erejéhez ragaszkodó európaiakban is valami megmagyarázhatatlan elköteleződés, hűség (latinul: fides) ahhoz a gondolathoz, hogy vagyunk valamiért, hogy létezésünknek célja van, hogy okkal vagyunk másoktól eltérőek ̶ és mi nem átallunk még büszkének is lenni erre. Babits írja A tömeg és a nemzet című esszéjében, hogy a magyarságnak van egy különleges, saját nemzeti gondolata, egy olyan eszméje, ami nem függ attól, hogy hívei épp pontosan hányan vannak.

Szerencsére e tekintetben, elnézve sok nyugati barátunkat, mi itt Magyarországon nem is állunk olyan rosszul. A nemzeti összetartozás gondolatát, annak fontosságát rajtunk kívül sokan mások is vallják Európa-szerte és a hangjuk, a hangunk erősödik.

Az új megoszlások mentén közben rohamos növekedésnek indultak a ma még hegemón, nyitott, individualista társadalom megkérdőjelezhetetlen tételeivel szembeni kételyek. Nem csak a már említett határ-szimbólum sérült meg végzetesen. Ott van mellette a polcon a nyitott társadalom gondolatának megannyi, egyre gyorsabban fakuló, intellektuális vonzerejét rohamosan vesztő eleme, kulcsfogalma. A felvonulást a promenádon néző kisfiú vékony cérnahangján már világgá kiáltotta: dehát meztelen a király! Tudjuk, mi jön ezután. Minden nagy összeomlás a lelepleződéssel kezdődik. A mára szinte már teljesen tabusított egyértelműségű eszméikről egyre többek számára derül ki, hogy azok nem képesek a mai kor problémáira, főként annak biztonságunkat érintő részére megadni a helyes válaszokat. Rájöttünk, hogy a történelemtől, a hagyománytól, a hittől, a józan észtől való irtózásuk lefegyverzi társadalmainkat, politikusainkat, ellehetetleníti a szükséges cselekvést. Repedeznek tehát a szent és sérthetetlen, nemrégiben még örök és idejekorán végső győztesnek kikiáltott globális doktrína fundamentumai.

A számunkra közvetlen, itt a mi vidékünkön másoknál direktebben megélt nagy világértelmezési változás, amit a 2015-ös bevándorlási válság katalizált, valós, de eddig rejtett történelmi folyamatokra hívta fel a figyelmünket.

Mi, magyarok, Közép-Európa népei, körülöttünk valamennyien szerencséseknek mondhatjuk magunkat, mert most, egy fontos útelágazásnál tisztán látjuk magunk előtt a lehetséges jövők modelljeit. Látjuk, hova jutottak azok az országok, amelyek akár naiv emberbarátságtól, akár lustaságtól, akár lelkiismeretfurdalástól vagy tehetetlenségtől, akár gazdasági előnyök vágyától vezetve úgy döntöttek, hogy bevándorlótársadalmakká válnak. Vagy nem döntöttek, mert velünk, magyarokkal ellentétben nem volt még olyan demokratikus pillanatuk, amikor ezt megtehették volna. Sokaknak ez csak most májusban jön, de hagyták, elengedték, mert nem volt elég erejük, hogy megvédjék magukat, nem voltak elég bátrak a megakadályozására, mert elveszítették túlélési képességeiket, azokat a tulajdonságokat, amelyek egykoron olyan naggyá, sikeressé tették őket.

Mi leginkább azért vagyunk szerencsések, mert sok nyugat-európai országgal ellentétben nekünk még van választásunk. Bibó Istvántól, de ezeréves történelmünkből is jól tudjuk, hogy a nagy nemzeti vállalkozásokat csúnyán el is lehet szúrni. Lengyel barátaink egy évszázadra a saját országuk államiságát is elveszítették.

Nekünk mindenért, ami az életben jó, a barátainkért, a családunkért, a hazánkért, a szabadságunkért, a jogainkért mindig meg kellett, meg kell harcolni. Ezt az imperatívuszt a jelen hatalmas változásai nemhogy zárójelbe tennék, hanem épp hogy felerősítik.

A szónok ugyan kerülgeti a forró kását, de nem ússza meg, hogy néhány dolgot ne tisztázzon. Arról ugyanis elég világos képzeteink vannak, mert a róla való fogalmaink megalkotásakor történelmi és közelmúltbeli tapasztalatainkra támaszkodhatunk, hogy mit jelent a szuverenizmus, a nemzeti közösség, vagy a nemzetállamok együttműködésére alapozó világrend, vagy épp a vesztfáliai rend. Amikor viszont a globalizmus, a világállam, az egész emberiséget egybefogó irányítás struktúráiról szóló gondolatokat fürkésszük, már jóval nehezebb a dolgunk. Ilyenkor a jövőbeli cselekvés irányának kijelölésében képzeteink, történelmi élményeink nem segítenek, mert azt látjuk, hogy a nemzeti egységek feletti, birodalmi természetű törekvések Európában rendre elbuktak. A hozzánk közelebbi modern korból és a mi szűkebb térségünkből és környezetéből legfeljebb egy-két, százéves szavatosságú, már szétbomlott, amúgy is aszimmetrikus modellekre alapozott vagy még ezeknél is kérészéletűbb erőszakos, véres, a kontinenst egyesíteni megkísérlő, de erre még rövid távon sem képes, kurta léptékű birodalmi próbálkozásokra lehetünk hagyatkozva. De valljuk be, hogy ezek vonzereje egészen minimális, még az utópista globalizmus sem szívesen hivatkozik rájuk mintaként, mivel túl sok ott az erőszak, háború, uralmi alá-fölé rendelődés. Marad hát a távoli etalon Róma, mert annak példája még ma is gyakran, elsősorban annak folyamatos szervezeti rendszereként, katolikusként, azaz egyetemesként túlélő etalonja az Egyház miatt értelmes keretbe tudja rendezni a gondolatainkat, amikor a nemzeti egységeken túli dimenziókban beszélünk a világ közös ügyeiről. A római birodalmi példa, bár nem tanulságok nélkül való, de túlzottan távoli. Egy Engels nevű belga történész írt erről nemrégiben egy kiváló könyvet. Nomen non est omen? (David Engels: A birodalommá válás útján című, magyarul tavaly megjelent könyvéről van szó – a szerk.)

A hozzánk időben közelebb eső brit, francia, spanyol, holland birodalmi tapasztalat vállalhatatlanul hierarchikus és elnyomásra építő, gyarmati. A szulejmáni, a napóleoni, a hitleri és sztálini pedig ideológiát erőszakkal, vérrel terjesztő, agresszív birodalmi törekvések lezárt és rövid zsákutcái. Az európai egyesülési törekvések dilemmáinak ide tartozó elemzése a mai előadás kereteit szétfeszítő téma, de bizonyos fontos elemeire kitérek.

A globalizmus mai hívei számára pozitív, sikeres történelmi példák híján, birodalmi mintának nem marad más, mint az utópizmus áfiuma. Az utópista a normál, természetes, józan észre alapító lehetséges célok helyett sosem a létezőből indul ki, hanem a mindig fontosabb ideálisból, a vágyképből. A papír sok mindent elbír. Hogy az örök béke, a háborútól, az emberek közti vitáktól, erőszaktól mentes társadalom, a teljes egyenlőség, az elnyomás nélküli világ, az erőforrásaival ökologikusan bánó, a hatékony munkaszervezetbe szervezett emberiség utópiája-e épp a felszínen feltüntetett cél, az esetenként változik. Ma úgy tűnik, hogy a globalista utópizmus a nemzetek közötti konfliktusok fegyveres fegyelmezésének elvében, a terrorizmus elleni globális harcban, az Észak-Dél ellentét enyhítésében, a klímaváltozás megállításában, a világméretű szervezett bűnözés hálózatainak visszaszorításában és a világ népességeinek migráció révén való békés egymásba fonásában keresi és találja meg úgy-ahogy a konkrétabb, a racionalitásból, a történelemből kevésbé az ideák felé eltolt utópiái fókuszát ̶ de eddig nem sok sikert tudott felmutatni.

Hosszan lehetne sorolni egy jobban szervezett, békésebb, igazságosabb, erőforrásait a lehető legtöbb ember javára hasznosító világ előnyeit és azt is, hogy milyen hagyományos közös és nemzeti eszközök állnak ehhez még mindig rendelkezésünkre. Közös jövőnk múlik azon, hogy miképpen tudunk majd mi emberek, a világ nemzetei együttműködni.

A globális problémákra globális válaszok kellenek ̶ halljuk a jogos érveket, de valahogy mindig a soha még nem próbált, felhőjáró megoldásokat részesítik előnyben a lehetséges és a nemzeti szinten, vagy országok közti mellérendelt együtműködésben már létrejött tapasztalatok helyett. Nem csukhatjuk be a szemünket az utópiák mindenkori lényege, és egyben fatális hibája előtt, az előtt, hogy esetükben a szakadék a kívánatos univerzális, racionális, makulátlan fogalmi tisztasággal megfogalmazott nemes célok és a valóság között áthidalhatatlan, mert a konstrukcionista utópiák talajtalanok, hiányzik a való világban létező elrugaszkodási pontjuk, erejüket nem a valóságban, hanem a jövőről, általuk a legkülönbözőbb egymással is ütköző variációiban elképzelt, gyökértelen, képzeletbeli eszmékből akarják kinyerni. Senki ne gondolja, hogy látszólag idealisztikus naivitásuk, amely mögött az éles szem hamar felfedezi a világhatalmi ambíciójú cinizmust is, egy kijavítható módszertani hiba volna, amit néhány arány rendbetételével, pár csavartámpont megerősítésével, kis faltologatással ki lehet javítani, mert ez neki lényegi tulajdonsága. Ezért a valóságtagadó globalista utópiákat bátran az önmegsemmisítésünk legveszélyesebb eszközei közé sorolhatjuk.

Vegyük elő beszélő példaként azt a korábban globalista áfiumot, amely azt hirdeti, hogy a mai kor minden bajának, a történelmi közelmúlt véres háborúinak, a zsidóság ipari méretekben végzett gonosz, aljas elpusztításának kizárólagos oka a nemzetállam. No, meg az ebből logikusan következő tant, hogy ezen szörnyűségek jövőbeli megelőzésének egyetlen módusza a nemzetek, a nemzetállamok felszámolása, az emberiség – ennek pedig első lépéseként az európaiak – egyetlen közös államkormányzat alatt való egyesítése. Az Európai Egyesült Államok.

Ma szinte nem lehet kinyitni egyetlen olyan európai uniós propagandafüzetet sem, amely ne azzal indítaná a mondandóját, hogy a nemzetek, az egyes országok milyen önzők, önfejűek, mennyire nem értik a világot ̶ szemben a közös érdeket megjelenítő Unióval. Pedig nem kell hosszas kutatásokat végezni annak érdekében, hogy rájöjjünk, hogy az európai történelem ilyen redukált, egyoldalas, csálé fényű feltüntetése durván karikarisztikus, hamis és célzatos. A nemzetek maguk nem hibátlanok, sok égbekiáltó bűnt elkövettek egymás és maguk ellen, de a háborúkat, más népek, csoportok kiirtását, leigázását, kontinensnyi területek elfoglalását sosem önmagában valamely nemzeti, hanem szinte kivétel nélkül mindig valamely pusztító birodalmi ambíciójú eszme váltotta ki.

Azért, mert egy alapvetően működő, hasznos gép meghibásodik és egy ideig selejtet gyárt, nem szokás, nem is gazdaságos az egész masinát kidobni, elég, ha a műszaki hibát kijavítjuk. Pedig ők pont ezt javasolják, ráfogják hogy a nemzet a bűnös, majd felszámolását javasolják. Az utópizmus helytelen, ideologikus gondolkodási logikáját, vagy inkább logikátlanságát érhetjük itt is tetten. A ma olyan divatos doktrinér baloldali felfogás minden tartalmas, de hierarchikus és közösségi viszonyt az egyén szabadságának korlátozásaként láttat. A lojalitást, a hűséget csak szolgai viszonynak, a családot csak az erőszak és a dominancia színterének, a nemzeteket kizárólag a más népek elleni gyűlölködés forrásának tekinti, ezért ezeket a kötelékeket szét akarja tépni. Helyette nem javasol semmilyen értelmes, megélhető és reális kapcsolódási módokat a globális világpolgárság sosem látott, tartalmatlan fogalmán túl. Vagyis a doktriner utópista globalizmus nem véletlenül nevezi meg a nemzetet és ezáltal burkoltan a nemzeti keretek között szerveződő többségi demokráciát a jövő, a „világbéke" érdekében feltétlenül kiküszöbölendő dologként. Kilóg a lóláb, valójában az ő útjában álló legmakacsabb akadályt szeretné kiiktatni, ezért sorolja be a nemzetet az emberiség által produkált legundorítóbb dolgok közé. Ha komolyan venné magát és azt, amit másutt maga is hirdet, akkor az imperializmussal, a birodalmi gondolattal szemben kellene keresztesháborút indítania, de a vele való számos rokon jegye és az iránta érzett, néha alig titkolt univerzalista szimpátiája okán ezt okkal nem teszi.

A világbirodalom vagy az impérummá merevült, korábbi egyenjogúságát és önkéntességét feladó Európa áfiumának orvossága, antidotuma is az egymással együttműködésre kész nemzeti erők megerősítése.

Megint közép-európai tapasztalatainkkal hozakodnék elő és egy lengyel kollégától, Krzysztof Szczerskitől kölcsönzök egy fontos gondolatot. Szerinte a mi alapvető történelmi élményünk ebben a térségben, és ezért egyben egyik legfontosabb érvünk is, egy nem birodalmi jellegű, nem kioktató, hanem egyenjogú nemzetek, valóban önkéntes együttműködésére alapuló Európai Unió mellett, hogy Közép-Európa kis- és közepes nemzeteinek a szekere mindig akkor ment jól, amikor erős volt bennünk a nemzeti összetartás, amikor a térségre éhes szemekkel néző nagyhatalmakat, és persze egymást, a kölcsönösen előnyös kooperációban érdekeltté tudtuk tenni. Az Unió működésében ma sok ilyen elem van, és tovább is alakítható olyan irányba, hogy ennek a fő szempontnak megfeleljen. Rajtunk múlik, hogy tényleg ilyen lesz-e.

A kétezres évek elején az Unióhoz csatlakozott, a nyugatihoz képest más történelmi hátterű, gazdaságilag a kommunista rezsim által kivéreztetett országaink számára a nyugalom, a biztonságos kísérletezgetés luxusa sohasem adatott meg. Folytonos válságaink kezelésére kényszerűségből gyors, mindig változó, többnyire radikális, de pragmatikus és nem ideológiavezérelt módszereket kellett alkalmaznunk. És ami a legfontosabb: számunkra történelmünkben a kiszolgáltatottság közepette a túlélés, a szabadság, a demokrácia, a cselekvőképesség kerete, gyakran egyetlen biztos állandó adottságként, a nemzeti létünk volt.

Szulejmán, Napóleon, Hitler, Sztálin imperializmusával szemben a nemzeti érzés hallatlan hatóereje, a nemzeti állam védte meg térségünkben Európa népeit. A közép-európai, egykor a kommunista világbirodalom által uralt országaink számára a nemzetünkhöz való erős kötődés közelmúltbeli túlélésünk feltétele, szabadságuk kiharcolásának természetes ereje és kerete volt. A kommunizmust így, nemzeteink erejével győztük le.

Szent II. János Pál, egy másik nagy lengyel írja Emlékezet és azonosság című könyvben, hogy (a szabadság, a hit) a nemzet értéke egészen más, jóval nagyobb Európa kommunista uralom alá került, majd attól megszabadult felének polgárai számára, mint a gazdag, szabad Nyugaton, mert nekünk – velük ellentétben – mindezekért meg kellett küzdenünk, sokaknak életüket is fel kellett áldozniuk érte.

Közben Nyugaton, sok más fontos eszmével együtt a nemzeti érzés átalakult megvetendő nacionalizmussá, táptalajt adva a globalista utópisták manipulációihoz, pénzük, befolyások megerősítéséhez. Az ő közelmúltbeli alapélményük más, mint a miénk: fejükben összekapcsolódott a gazdasági prosperitás és a nemzetek közötti történelmi viták, néha önmaguk, múltjuk, hagyományaik, hitük feladása, a nemzeti érzés gyengítésének, a nemzeti tartalom nélküli processzuális alkotmányosságnak baloldali és a nemzeti gyökereit feladó konstrukcionista ideológiája.

Ma az Unió jövőjével kapcsolatos nagy vita legfontosabb választóvonala épp itt, a nemzetek és a föderáció kérdései között húzódik. A nemzeti önazonosság, alanyiság, tagállami cselekvőképesség, szuverenitás azért merül fel olyan élesen, mert az Unió két konstitutív része, a Kelet és a Nyugat nehezen tud dűlőre jutni ebben az alapvető kérdésben. Mi ezt fontosnak, a siker fundamentumának tartjuk, és lehet, hogy épp az egyik történelmi feladatunk, hivatásunk, hogy a nemzeti kötelékek, az egyenjogúság előnyeit visszacsempésszük az egyre inkább formalizálódó, az egyre hierarchikusabbá, rugalmatlanabbá és autoriterebbé váló talaját és a polgárok bizalmát lassan elvesztő rendszerbe. Meggyőződésünk, hogy polgári bizalom, a szellemi bátorság, a politikai innováció visszanyerése ezen az alapon igenis lehetséges, csak akarni kell.

A magát szándékoltan, tudatosan antibirodalom birodalomként meghatározó és a nemzetek feletti kormányzás fogalomrendszeréből kifelejthetetlen európai uniós kísérlet mellett ma még nagy kérdőjelek vannak. Nem dőlt el véglegesen, hogy a birodalmi vagy a szuverenista tendenciák fognak-e erősebben érvényesülni. Az utóbbi időkben érkező jelek nem mindenben adnak bizakodásra okot, de ez változhat, reményeink szerint hamarosan változni is fog. Itt van például karnyújtásnyira tőlünk egy nagy választás, ami sok mindent átformálhat.

A nagy kérdés, hogy az Unió keleti és nyugati része, a nemzeti kormányzatok és a brüsszeli központ között létre lehet-e hozni a józan kiegyezést, olyat, amely képes egyesíteni az egyenjogúság és az ahhoz szükséges hatékony működés elvét, hogy Európa szerepét megerősíthessük a világ színpadán. Ehhez garantálni kell, hogy az európai integrációban kooperáló nemzetek ne érezzék kiszolgáltatottnak magukat. A nagy kérdés, hogy a nemzeti szuverenitások vissza tudják-e szorítani azt, az őket ma egyre jobban és gyakrabban sértő automatizmust, amelynek keretében a kompetenciák és hatáskörök folyamatosan Brüsszel felé tolódnak el, vagy bizonyos domináns politikai köröknek azt az aktivista igyekezetét, hogy a nemzeti szinten elveszített vagy eleve reménytelen, elfogult ideológiai törekvéseiket az Unió közjogi masinériáján, vagy az ügyek jogiasításán keresztül, mint például az úgynevezett jogállamiság-mechanizmuson keresztül próbálják a tagországokra ráerőltetni. A központ túlzásainak romboló hatásait ma olyan nagy földrengések jelzik, mint a mindent alapjaiban megrázó Brexit. Hogy vissza lehet-e a mai néhol nem túl biztató állapotból menni az európai nemzetek erős, egyenjogú és önkéntes együttműködése felé, vagy helyrehozhatatlanul birodalmi irányban indul-e el a kontinens, az az elkövetkező néhány évben eldől. Ez is rajtunk múlik.

Számunkra egy dolog biztos: nemzetet, a nemzeti közösség érzelmi felhajtó erejét, puszta konfliktusforrásnak minősítve kilökni az alakuló, változó világrend támasztópillérei közül öngyilkosság. Ha a békét, a biztonságot, a demokráciát, a polgári jogok európai rendjét gyermekeinkre és unokáinkra is át kívánjuk örökíteni, akkor nem téphetjük szét az évszázadok során kialakult, minket definiáló, létünk alapját garantáló nemzeti összetartozások szálait. Aki a közös európai vagy globális emberi civilizációs identitást nem a nemzeti azonosulásra alapozva, hanem annak ellenében, annak felszámolásával akarja létrehozni, az homokra épít, sőt egyenesen a tűzzel játszik. Valljuk a De Gaulle-i gondolatot, hogy erős Európa csak erős nemzetekre alapulhat.

A közösségi, családi, nemzeti összetartozások megerősítése az az igazi antidotum, az ellenméreg, aminek a segítségével megőrizhetjük az őseink által ránk hagyományozott legjobb vívmányokat, megmenthetjük a keresztény nyugati civilizációt, a sok szenvedéssel kiharcolt szabadságunkat, békénket és európai életmódunkat.

Ha Zrínyi példáját, a török áfium ellen írott könyvének programját nézzük, akkor látjuk, hogy annak iránymutatása ma is érvényes. Magyarország megőrzése, létének garantálása, fennmaradásának, alanyiságának megerősítése. A már vázolt világméretű küzdelem egyik oldalán lévő erők a nemzetek kiküszöbölésének kívánalmával épp ezt az alanyiságot kérdőjelezik meg. De egy nemzeti elkötelezettségű magyar politikus számára nincsen ennél lényegesebb kérdés. Igazíthatjuk, alakítgathatjuk érdekeink, megegyezésre való készségünk, vérmérsékletünk, hasznunk változásai szerint együttműködési rendszereinket, de azt, hogy számunkra a magyar nemzet, Magyarország a legfontosabb fenntartandó és megerősítendő alapegység, azt soha kétségbe nem vonhatjuk. Cselekedeteinket is csak ennek rendelhetjük alá. „Az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában.” Ezt az egykoron még közhelynek is tekinthető Kölcsey Ferenc által még egyenesebben megfogalmazott gondolatot ̶ A haza minden előtt! ̶ azért kell ma is józan egyszerűséggel kimondani, mert a múltban megtapasztaltakhoz hasonlóan itthon is divatossá vált bizonyos körökben a szuverenitás, az önálló cselekvőképesség, a nemzeti összetartozás kétségbe vonása, a külföldi hadak hazai politikai küzdelmekben való segítségül hívása. Ez a magatartás, hozzáállás történelmünk legrosszabb korszakait idézi vissza. A külföldi bandériumokat behívók az ország nehezen kivívott függetlenségét veszélyeztetik. Aki ma megint ez teszi, az nem tanulta meg sem a trianoni, sem a náci, sem a kommunista országrombolás keserű, véres leckéjét.

Zrínyi több mint háromszáz éve arról beszélt, hogy ha a török kiűzését helyettünk mások végzik el, akkor újra csak egy tehetetlenségi helyzetbe kerülünk, ezért önerőnk megacélozása az egyetlen helyes út. Ez ma is így van. Az Európai Unióhoz, hozzánk hasonló térségbeli szomszédainkhoz, vagy épp a távolabbi, de a világ sorsát befolyásolni képes erőkhöz, hatalmakhoz való viszonyulásunk origója ma sem lehet más, mint önálló nemzeti alanyiságunk. Ehhez persze ki kell mosnunk a hajbókolásra hajlamos fejekből a gyarmati mentalitást.

Szájer József új könyvének borítója (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2019)

Megerősödni elsősorban saját forrásból lehet. „Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután.” Ha megállítjuk a népességfogyást, ha megerősítjük a családjainkat, ha okosan és szorgalmasan elvégezzük a munkánkat, ha versenyképessé tesszük a gazdaságunkat, ha újraiparosítjuk az országunkat, ha méltányossá tesszük a korábban a gazdagokat, a nagyokat segítő közös teher viselését, ha felszámoljuk a minket függésbe kiszolgáltató, gyilkos eladósodást, ha erős hadsereggel megvédjük a határainkat és az emberek biztonságát, ha újraegyesítjük nagy nemzetünk éltető energiáit, ha kiállunk a magunk igazáért, ha barátainkkal, partnereinkkel úgy alakítjuk az együttműködést, hogy a közös cselekvés a mi sikereinket (is) segítse. Vagyis, ha bízunk önmagunkban.

Az önerő, a siker innen jön.

Az önerő abban is meghatározó, hogy milyen szellemi és politikai küzdelmekbe kell beszállnunk. Az elmúlt évek bebizonyították, hogy az igazság, a bölcs, helyes döntések meghozatala nem attól függ, hogy azt kicsik vagy nagyok jelenítik-e meg. A kis Magyarország döntötte le sorban a buta, addig univerzálisnak mondott tabukat, oldotta fel a rossz beidegződéseket, írta felül intézkedéseivel az addig megkérdőjelezhetetlennek kikiáltott törvényszerűségeket. „A közteherviselést nem lehet az érinthetetlen multikra kiterjeszteni!”, „a demográfiai fogyást bevándorlással kell kezelni!”, „kerítésekkel nem lehet a migrációt megállítani…” A minket érő övön aluli támadásokat végeérhetetlen sorozatban ma azért kapjuk, mert ezeket a hamis, vagy épp idejétmúlt doktriner tételeket a tetteinkkel az egész világ szeme láttára megcáfoltuk. Egy szándékosan alternatívátlannak bemutatott világrendben mutattuk fel a cselekvés, az akarat változtató erejét és példáját, a más, a még járatlan, kipróbálatlan vagy közben ideológiailag a gondolatrendőrség által betiltott utak bejárásának, újbóli felderítésének a lehetőségét.

A bátorságon túl cselekvési mozgástérre, mindig adottnak vehető magyar államiságra van szükségünk ahhoz, hogy mindezt a jövőben is megtehessük. Mindig szükségünk van a szabad cselekvési lehetőségre, hogy azt tehessük, amivel Magyarországot, a magyar embereket erősítjük. Ehhez biztosaknak kell lennünk abban, hogy a szükséges legalapvetőbb eszközök a rendelkezésünkre állnak, ha pedig nincsenek kéznél, nekünk kell létrehoznunk, megteremtenünk, visszaszereznünk azokat. Ezek nem új dolgok, hiszen ezek olyanok, amelyeket őseink sokszor találtak méltónak arra, hogy feláldozzák értük akár az életüket is, ezek a szuverenitás legalapvetőbb összetevői: a terület, a határ, a népesség, a főhatalom, az anyagi erő, a nemzeti és nemzetközi cselekvőképesség és elszántság az akadályok legyőzésére.

Az Unión belüli szellemi és jogi csatákba azért mentünk bele, még ha a defetisták kiabáltak is, hogy már megint csak felesleges konfliktusokat gerjesztünk, mert nem lehettünk biztosak abban, hogy szuverenitásunk egyszer kiharcolt instrumentumait nem fogják-e újra elvenni tőlünk. Először azt mondták, hogy a határokat nem lehet megvédeni. Aztán nem akarták megengedni, hogy mi megvédjük magunkat. Manapság is folyton el akarják venni tőlünk, uniós ügynökségekhez akarják rendelni a magyar határok megvédésének kompetenciáit. Majd amikor mi ezt saját erőnkből megcáfoltuk, kerítést építettünk, megvédtük a határt, megállítottuk a migrációt, akkor álszent elosztási kvóta alapján hátulról akarták visszacsempészni halva született, szuverenitást sértő, saját hatalmukat erősítő ötleteiket, ezzel is egy minden nemzet számára alapvető jogunktól akartak megfosztani bennünket. Látjuk, hogy a legkülönfélébb bürokratikus, politikai, költségvetési nyomást gyakorolva, a legagyafúrtabb jogi eljárásokra hivatkozva a mi szuverén területünkről, határvédelmünkről, lakosságunk összetételéről, anyagi erőforrásainkról való rendelkezés jogát folyton ki akarják a kezünkből csavarni.

A globális méretű szellemi befolyásolási küzdelembe azért szálltunk bele, mert úgy gondoljuk, hogy a mi tudásunk, történelmi tapasztalataink hozzájárulhatnak a világ számára kedvezőbb döntések meghozatalához. No meg leginkább azért, hogy kiállva elveink, tetteink, vívmányaink mellett olyan kereteket teremtsünk, amelyben a lehető legjobban tudjuk képviselni a saját érdekeinket. Olyan nemzetközi rendszerben vagyunk érdekeltek, amely a magyarság megerősödéséhez a leginkább kedvező feltételeket biztosítja.

Ezért vagyunk tagjai az Európai Uniónak, mert a közös európai építkezésben való részvételünkkel a magyar gazdaságnak, gyarapodásunknak, az itt élő emberek jólétének széles távlatokban ma a legjobb kondíciókat így garantálhatjuk. Az, hogy eladhatjuk munkánk termékét, hogy szabadon, békésen vámhatárok, protekcionista akadályok nélkül kereskedhetünk, utazhatunk, dolgozhatunk saját közvetlen és tágabb európai és nemzetközi környezetünkben, az ma az uniós tagság által nyújtott kivételesen nagy lehetőség, óriási, távlatos perspektíva a magyar gazdaság, a magyar vállalkozások, a magyar emberek számára. A többes szám első személybe minden magyart, a Magyarország államhatarain túl élőket is mindig bele kell érteni, mint alapvető erőforrást. Történelmünkben ritkán adódott saját erőnk, tehetségünk kibontakozásához ennyire szabad, nagyszerű, kreatív és innovatív tér, mint ma. Alanyiságunk, cselekvőképességünk, szuverenitásunk azt is jelenti, hogy ebben a nagy, együttműködő, európai rendszerben vannak megjeleníthető saját érdekeink, és hogy ezeknek tudatában vagyunk, ezeket képviseljük és harcolunk értük. Az európai együttműködést úgy kívánjuk alakítani, úgy akarjuk befolyásolni, hogy azok a mi szempontjainknak legjobban megfeleljenek.

Gazdaságunk kibontakozásának érdekében minden olyan konstrukcióban érdekeltek vagyunk, amely széles horizontális gazdasági szabadságot biztosít. Minél kevesebb, a piacot gúzsba kötő protekcionista szabályozást szeretnénk. Közjogi értelemben a kényszerítő, utasítgató, szankcionáló, túlszabályozó unió és a kompetenciákat folyton Brüsszel felé eltolni akaró törekvésekkel szemben lépünk fel egy együttműködő unió érdekében. Ragaszkodnunk kell ezért, hogy a tagországok egyenjogúságának elvét mindig tiszteletben tartsák. A tagországok bizonyos vitális érdekeit nem lehet megsérteni. Fontosnak tartjuk, hogy fennmaradjon a vétójog az alapító szerződések módosítása és az alapvető külpolitikai kérdésekben. Vissza kell térni ahhoz az elvhez, hogy az Uniónak átadott hatáskörökön túli terepen Európa ne avatkozzon bele a nemzetek ügyeibe. Az Unióban belső meghasonlást, értelmetlen konfliktusokat gerjesztő Sargentini-riportoknak nincs helyük! Ha a svédek nem akarják a saját családjaikat támogatni a gyermekvállalásban, akkor ne tegyék, de ne mondják, ne mondhassák meg nekünk soha, hogy mi akarhatunk-e nagyobb számban magyar gyerekeket megszületni.

Rajtunk magyarokon és a többi európai nemzeten múlik, hogy a közös jövő milyen formáját választjuk magunknak, és ebbe ma, néha erőnk arányán túl is, van beleszólásunk.

Ha a nemzeti cselekvési teret a többi tag és az Unió központja tiszteletben tartja, akkor mi is kész kell legyünk a közös ügy sikerét megalapozó európai együttműködéshez szükséges kompromisszumok, áldozatok meghozatalára, a klubtagság valós és szimbolikus árának megfizetésére. Egy mindenkiért, mindenki egyért!

Ha Zrínyi Török áfium… alcímű művének és hosszú, sokszor tragikus történelmünknek a tanulságait követjük, akkor tudjuk, hogy mindig elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy bár fújjanak a történelem szelei hol erről, hol arról, hol gyengébben, hol erősebben, forgatnunk is kell közben a vitorláinkat, hogy az általunk nem mindig meghatározható körülményekből a legtöbbet kihozzuk, hogy a hajónk, Magyarország kormányzásának jogát többé ne lehessen kicsavarni a magyarok kezéből. Szívesen hajózunk másokkal rajban, egymást segítve, erősítve, de a legalapvetőbb kérdésekről, arról hogy mik vagyunk, hogy merre, hogyan és hová megyünk, hogy milyenek akarunk lenni, mindig mi magunknak kell tudni szabadon dönteni. Mert nekünk Magyarország az első!

Azt Önök is hallják, hogy elképesztően nagy a csatazaj. Jön tűz baráttól, ellenségtől. Az előttünk álló években fontos dolgok fognak eldőlni. A tét hatalmas.

Áfiumokat, tévtanokat és antidotumokat, ellenük való szellemi és gyakorlati orvosságokat soroltam. Az áfiumok, mint minden rendes mákonyos állapot csillogók, újak és szellemi értelemben kerekek, makulátlanok. Garantálják a finom vibrálást. A hagyományos, többször bevált orvosságok, a régiek, megszokottak néha keserűek, mert nincsen mindig rajtuk cukorbevonat. Ha bevesszük őket a mellékhatások miatt megfájdulhat a fejünk vagy hasmenésünk lehet. Mi, emberek esendők vagyunk, hajlamosak arra, hogy hagyjuk magunkat elkápráztatni a talmi csillogástól, a felszín fodrozódásaitól. Az önmagát feladó, önvédelmi képességeit elveszítő, saját dolgai, meglevő javai, értékei őrzésére, azok következő nemzedékeknek való átadására egyre inkább képtelen mai világunknak ezért gyors szellemi megújulásra van szüksége. A konzervativizmus a maga nemes értelmében sosem a változatlanságot jelenti, nem a magunk és a világ megújításának képtelenségét. Ezt csak ádáz ellenfelei, köztük szép számban az utópista globalisták hirdetik róla. De azt minden jó konzervatív tudja, ha a dolgok megújítását nem a meglevőre, nem a tapasztalatra alapozzuk, akkor a vágyainkból konstruált légvárak összedőlnek, és az omlás maga alá temet minket. Ha antidotumjaink kiválasztásánál nem a rég bevált, sokszor kipróbált alapvető eszméink: a nemzet, a szabadság, a család, a közösség, a kereszténység, a hit, a hűség (latinul: fides) értékeinek a tisztelete vezet minket, akkor a nagy csatánkat a világot elárasztó új, friss, csinos képű, kipirosodott orcájú, csábító áfiumokkal szemben nem tudjuk győzelemre vinni. „Soha egy nagy dolog sem lett meg, sem ezután nem lészen difficultás nélkül.”

Ha viszont bízunk a magunk erejében, akkor senki és semmi, legyen a világ legtöbb pénze, legnagyobb ereje is mögötte, soha nem fog megtörni minket.

A Ne bántsd a magyart záró mondata ebben is kijelöli a hazafiaknak az irányt: Volenti nihil difficile! (Ha akarunk, mindent elérhetünk!) Vagyis az utópista globalizmus áfiuma elleni legfőbb antidotum a minket összekötő nemzeti szálak megerősítése, a világra, a környezetünkre vigyázó szemekkel odafigyelő, okos nemzeti építkezés.

(Jelen írás a XXI. Század Intézet és a Polgári Magyarországért Alapítvány által rendezett Eötvös József Előadások 2019-i rendezvényeként, március 4-én a Várkert Bazárban elhangzott előadás szerkesztett változata.) 

MTI
  • Rebrov nem "A Nagy Edző"
    Rebrov nem „A Nagy Edző”. Ezt a vereség utáni erőlködő nyilatkozatai is érzékeltették. Nem ő lesz az, aki magyar klubsikert emel a jövő Európájában. De talán most regenerálódik, talán csapatot formál a következő mérkőzésekre.
  • Lebegtetés a Fenyő-gyilkosság ügyében
    Nem zárható ki, hogy újabb száztizenegy év elteljen, és valaki valahol cikket írjon, így kezdve: „Százharmincegy év telt el a Margit körút és a Margit utca sarkán elkövetett Fenyő-gyilkosság óta…”
MTI Hírfelhasználó