A büszkeség napja
Azonosul hőseivel, ilyenkor minden magyar ember egy kicsit Kossuth, egy kicsit Petőfi – és nagyon honvéd.
2019. március 16. 10:15

Március 15-én a magyar ember másképp ébred. Többnek, jobbnak, erősebbnek érzi magát, mint más napokon. Azonosul hőseivel, ilyenkor minden magyar ember egy kicsit Kossuth, egy kicsit Petőfi – és nagyon honvéd. Ünneplőbe öltözik, és kitűzi a nemzetiszínű kokárdát. Peckesen lép ki a pezsgő utcákra, mellette ugyanolyan büszkén feszít gyermeke, aki talán még nem érti, de már érzi, mennyire különleges nap ez.

A magyar ember lelkesen készül erre a rítusra. Már napokkal azelőtt előkerülnek a versek, a történetek, a ’48-as legendárium, amelyekkel gyermekét beavatja. 15-én reggel, mire elhangzik a csatakiáltás: Talpra magyar!, már mindenki ébren van. Izgatottan készül a család apraja-nagyja, mindenki szép és délceg akar lenni: honvéd, huszár, honleány, kicsi forradalmár.

Március 15-e mindig hordoz aktuális üzenetet, analógiát. A szabadság kényes portéka, és mi, magyarok sokszor megtapasztalhattuk, hogy nem olyan, mint amilyennek elképzeltük, hanem mások minduntalan belekontárkodnak. Nemzeti ünnepünk legtöbbször a birodalmiság ciklikusan visszatérő veszélyére hívja föl a figyelmet. És mi, magyarok sosem viseltük el a birodalmiságot, minden szabadságharcunkat az ellen vívtuk.

Most is a birodalmiság veszélye sejlik föl az európai és a világpolitika ezoterikusan abszurd ködében. Új eszközei: a gazdasági és kulturális globalizáció, a gondolatrendőrség, a véleménydiktatúra és a politikai korrektség. A nagy jelszavak: a demokrácia, az egyenlőség, a vélemény- és szólásszabadság hirdetőiről, az önjelölt szellemi elitről – amely a marxizmus obskúrus talajából burjánzott fölénk – az utóbbi években végleg kiderült, hogy képtelenek beletörődni a normális többség akaratába, és a nyugati civilizációt az abnormalitás vakvágányára próbálják terelni.

Azok, akik nem nemzetben és kereszténységben gondolkodnak, nem úgy ébredtek ma reggel, mint mi, hanem ugyanúgy, mint egy hétköznapon. Mert nekik csak hétköznapjaik vannak: vasárnapjaik és ünnepnapjaik nincsenek.

Az ő tükrük nem a történelem tükre, csupán a mosdóé. Csak magukat látják benne, és csak a jelent. Sem másokat, sem a múltat, sem a jövőt. Csak pillanatnyi indulataikat és érdekeiket. Ha kijönnek közénk, azért teszik, hogy az emelkedett ünnepi hangulatot megzavarják. Kokárdát is csupán azért tűznek, hogy kétszínűségüket három szín mögé rejtsék. Itt ólálkodnak közöttünk, ahogy ezt tették ’48-ban vagy ’56-ban, ahogy teszik folyamatosan.

Jelentéseiket, panaszaikat, sirámaikat az éppen soros főhadiszállásra, az éppen soros kamarillának küldik. Hol ennek, hol annak nevezik magukat, de a téveszméket mindig megtalálják, mint ahogy azokat is, akiknek érdekük őket támogatni. Sajnálatos módon időnként hatalomra kerülnek, olyankor megnyomorítanak, kirabolnak, tönkretesznek minket.

A ’48-asok mindenüket feláldozták a hazáért, a nemzetért, a szabadságért. A maiak meg pontosan fordítva tennék: föláldoznák a hazát, a nemzetet és a szabadságot saját magukért.

„A magyarok történetének vezércsillaga a szabadság, és a szabadság gondolata a kereszténységből fakad” – mondta a miniszterelnök ünnepi beszédében. Március 15. ezt az utat mutatja: csak a keresztényi alázat és a nemzeti büszkeség hozhatja el a győzelmet. Szabadságharcainkat vérbe fojtották ugyan, hosszú távon mégis diadalmaskodtunk. Mert volt büszkeségünk, hogy ne adjuk föl önmagunkat, és volt erőnk, hogy ne térjünk le a kijelölt útról.

A magyar forradalom szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, de lényegében egyedül jutott el a szabadságharcig. A kommunista diktatúra ellen is csak mi mertünk fegyvert ragadni 1956-ban. Úgy látszik, nekünk ez a történelmi szerep jutott. Vállaljuk hát büszkén továbbra is!

magyarnemzet.hu
MTI Hírfelhasználó