Csak komédia? - Százéves a Tanácsköztársaság
Másként alakul-e a magyar történelem, ha Kun Béláék 1919. március 21-én nem kaparintják meg a hatalmat Károlyi Mihálytól? Mitől vált divatossá a baloldali eszme az első világháború után az értelmiség körében is? A kérdésekre, a 133 nap előzményeire és eseményeire Ablonczy Balázs, Hatos­ Pál és Révész Tamás történészek adnak választ a Lugas kerekasztalánál.
2019. március 23. 12:31

Lugas: Hogyan lehetne röviden leírni a Tanácsköztársaság lényegét?

Ablonczy Balázs: Az első radikális társadalomátalakító kísérlet Magyarországon.

Révész Tamás: Olyan rövid életű, radikális baloldali politikai rendszer, amelyik tágabb európai folyamat részeként jött létre. Az első világháború utáni hónapokat mindenhol a baloldal robbanásszerű előretörése, szocialista dominanciájú kormányok, valamint kommunista felkelések jellemezték. Magyarországon azonban a kommunisták át is tudták venni a hatalmat, ami még két helyen sikerült: Szovjet-Oroszországban és Bajorországban. A tartósnak bizonyuló szovjet-orosz után a magyar volt a második leghosszabb ideig tartó kommunista diktatúra.

Ablonczy Balázs: Európában, főként ebben a köztes régióban Tallinntól Fiuméig az első világháború vége után számtalan különös államalakulat jött létre, amelyek a korai fasizmustól a kommunizmusig tartó furcsa formákat öltöttek. A fiumei állam, a D’Annunzio-féle Carnarói Olasz Kormányzóság például abszurd kezdeményezés volt: melléálltak az anarchisták, de későbbi fasiszták is, viszont rögvest elismerte a Szovjetunió létezését. Mint egyfajta kérészállamot is nézhetjük tehát a Tanácsköztársaságot.

Révész Tamás: A háború utáni forrongó környezetben lehetőség nyílt új államokat, rezsimeket létrehozni. Utólag derült ki, hogy melyek voltak irreális és melyek tartós próbálkozások.

Lugas: Miért lett sikeresebb és hosszabb, még ha csak 133 napos is, a magyar kommün, mint a társai?

Ablonczy Balázs: Bódy Zsombor kollégám gondolatmenete szerint 1918 után az tudta megtartani Magyarországon a hatalmat, aki képes volt megszervezni a közellátást. Ebbe a Tanácsköztársaság belebukott, ahogy a korábbi rezsimek is. Tartósan egyedül a Horthy-rendszernek sikerült. A Tanácsköztársaság képtelen volt saját bázisát, a szociáldemokrata munkásságot is élelmezni, és a földkérdéssel sem volt hajlandó foglalkozni. Pedig a földosztás – saját szempontjukból – okos húzás lett volna, csak úgy gondolták, hogy nem akarnak sok „elnyomó” kisbirtokost. Inkább a nagyüzemben gondolkodtak. De a közellátás akadozott, a háború óta a sorban állás a hétköznapi élet része lett.

Révész Tamás: Nem meglepő, hogy a háborús vereséget elszenvedő országok első forradalmi kormányai megbuknak. Nemcsak Magyarországon, hanem Németországban és Ausztriában is. A politika erős balra tolódása – legalábbis 1919-ig – szintén általános jelenség. Így nem csoda, hogy nálunk a Károlyi-kormány működése alatt a szociáldemokraták mind-mind erősebbek lettek. Magyarországon azonban – Ausztriával ellentétben – ez csak látszólagos erősödés volt.
A szociáldemokrata párt gyenge maradt, ezért tudták a kommunisták átvenni a hatalmat. Mivel 1918 előtt nem volt általános választójog Magyarországon, a szociáldemokratáknak nem épülhetett ki a hierarchikus pártstruktúrájuk, és a választókerületekben sem voltak helyi csoportjaik. Valójában a párt egy sereg egymástól többé-kevésbé független szakszervezet ernyőszervezeteként működött. Ezeknek a vezetői pedig meglehetősen önjáróak voltak. A szakszervezeti tagok száma 1916-tól, de különösen 1918-tól rendkívüli mértékben megnőtt. 1919 tavaszára már közel másfél millió szakszervezeti tag volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy majdnem minden dolgozó városi férfi szakszervezeti tag lett.

Daru emeli le a Tanácsköztársaság-szobrot a talapzatáról Debrecenben 1990. március 20-án. Kádár Jánosék a „proletárforradalommal” diszkreditálták 1956-ot Fotó: MTI Oláh Tibor

Lugas: Minek köszönhető a szakszervezetek felfutása?

Ablonczy Balázs: Főként annak, hogy meg tudták szervezni a közellátást, és részben a kormányzat is rájuk támaszkodott. 1917–18-ban tízezrével léptek be az emberek a különféle szakszervezetekbe, mert a szakszervezetek felügyelte különböző szövetkezetek révén lehetett liszthez vagy tojáshoz jutni.

Révész Tamás: Mindez azonban nem járt együtt egységes pártszervezet kiépülésével, így közel sem tudtak olyan magabiztosan fellépni, mint Ausztriában vagy Németországban. Ez részben megmagyarázza, hogy ezekkel az országokkal ellentétben miért nem a „polgári”, jobboldali, esetleg egyenesen a szélsőjobboldali erőket, hanem a kommunistákat választották szövetségesül. Ehhez hozzátartozik, hogy Magyarországon nem is volt kivel összefogniuk. Károlyi Mihály pártja pár száz embert jelentett, nem tudott mozgósítani, tüntetést szervezni; klasszikus XIX. század végi nacionalista-liberális „klubpárt” volt. Magyarországon ekkor még olyan igazi agrármozgalom se nagyon létezett, amelyben a szociáldemokraták szövetségest találhattak volna.

Ablonczy Balázs: A kommunisták viszont hihetetlen gyorsasággal építették ki néhány hónap alatt szatellitszervezeteiket. A Hadirokkantak Szövetségétől kezdve seregnyi területet megszálltak, folyamatos nyomás alatt tartották a Károlyi-kormányt. Nem válogattak az eszközökben, megtámadták a Népszava szerkesztőségét is. Tüntetésekkel kikényszerítették a Hadigondozó Hivatal elnökének, Teleki Pálnak a leváltását. A Vörös Újság példányszáma meredeken emelkedett, és egyre nagyobb lett a társadalmi bázisuk is.

Révész Tamás: Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a Kun Bélához csatlakozóknak általában kevés fogalmuk volt arról, mi az a bolsevik kommunizmus. Ők nem azért léptek be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, mert egyetértettek az ideológiájával, hanem mert elégedetlenek voltak a majd’ harmincéves Szociáldemokrata Párt teljesítményével, és valami más, friss, új baloldali dolog mellé akartak állni.

Ablonczy Balázs: A hatalomátvételhez, illetve a megtartásához hozzájárult a területveszteségek miatti hatalmas társadalmi elkeseredés. A kommunisták azt ígérték, hogy szembeszállnak az antanttal, nem hagyják, hogy a „kizsákmányoló burzsoázia” megállapodjon a fejünk fölött. Ezért aztán a Magyarországon lévő nyugati antantmegfigyelők eleinte azt jelentették, hogy a Tanácsköztársaság nem is kommunizmus, hanem a magyar nacionalizmus újabb megnyilvánulása. A szociáldemokraták a wilsoni elvekben reménykedtek, de hamar kiderült, hogy hiába. Ezzel szemben jelentett látszólagos alternatívát a kommunisták kínálta lenini béke.

Lugas: A magyar kommunisták azért tudtak százharminchárom napig uralmon maradni, mert felkészültebbek voltak, mint a németek vagy a csehek?

Ablonczy Balázs: Kun Béláék valóban kész know-how-val érkeztek Szovjet-Oroszországból, de a belpolitikai közeg is hozzájárult a sikerükhöz. Például a szociáldemokraták gyengesége és közigazgatási kérdésekben való járatlansága. Ha megnézzük a diplomáciai iratokat, azt látjuk: ahhoz képest, hogy politikai szerepvállalása előtt Kun Béla a kolozsvári munkásbiztosító pénztár sikkasztó tisztviselője, kiugrott újságíró és nem mellékesen jelentős intellektuális csirkefogó volt, elég ügyesen tárgyalt például a Budapestre látogató Smuts búr tábornokkal. És viszonylag jó szónok volt.

Hatos Pál: Meggyőzőereje kétségtelenül volt, de sok baloldali értékelő is inkább vidéki hordószónokként jellemzi Kun Bélát. Stratégiai döntésein viszont látszik a politikai képzetlenség. Amikor június közepén a Vörös Hadsereg visszafoglalta a Felvidéket, úgy rendelte el a visszavonulást, hogy Lenin példája lebegett a szeme előtt. Arra gondolt, hogy a breszt-litovszki béke vesztes béke volt ugyan, a szovjethatalomnak le kellett mondania Ukrajnáról és a Baltikumról, cserébe viszont stabilizálni tudták a rezsim helyzetét. Ha a „nagy testvérnek” sikerült, nekünk is menni fog. Nem ment. Ha Kun kicsit okosabban viselkedik, nem vesztegeti el azonnal a Vörös Hadsereg nagyszerű hadműveleti eredményeit. És mindez azért történt így, mert Kun ideológiavezérelt politikus volt, csupán Lenint másolta. Egyébként saját politikája számára sem tudta kiaknázni a győzelmeket. Kun arra számított, hogy Kassa felszabadítása után hatalmas, százezres tömeg gyűlik majd össze az Országház előtt, és ehhez képest csak néhány ezren jöttek össze, ők is fásultak voltak – és éhesek.

Ablonczy Balázs

Lugas: Milyen kép alakult ki a háború végére Magyarországról és a Tanácsköztársaság politikusairól?

Hatos Pál: A magyarságról rendkívül torz, negatív kép alakult ki a nyugati közvéleményben, és 1919 márciusában, amikor hírét vette a kommunista hatalomátvételnek, Lloyd George brit kormányfő úgy gondolta, hogy a feudális magyar urakra bizony „ráfér” egy kis forradalom.

Révész Tamás: És ez a kép összefügg azzal, miért látták a nyugatiak Kun Bélát nacionalistának. Nagyjából a századfordulótól kezdve a nyugati közvélemény a magyarokat fanatikus nacionalistának látta, akiknek csak egy céljuk van: a nemzetiségek elnyomásán keresztül fenntartani uralmukat a Kárpát-medencében. 1918 ősze számukra nem hozott változást: Károlyi és Kun ebből a szempontból semmiben nem különbözött Tisza Istvántól.

Ablonczy Balázs: A párizsi békekonferenciák alatt kicsit úgy tekintettek a kommunistákra, mint egy középkori eretnek mozgalomra vagy valami Walking Dead-féle zombihadseregre. Látták, hogy nagyon akarnak valamit, tűz ég a szemükben, és megszállottak. David Lloyd ­George brit miniszterelnök valami olyasmit mondott Leninről, hogy ő a világtörténelemben a valaha volt legnagyobb vezető. Párizsban rettegtek tőlük, de csodálták is az elszántságukat. Az új, dinamikus vezetőket, akik leváltják a „korhadt” nyugati világot.

Lugas: Miért bizonyult sikertelennek a magyar diplomácia a béketárgyalások során?

Hatos Pál: A Károlyi-kormányzat nem akart és nem is tudott erős nemzeti tényezőre támaszkodni – szemben az osztrák baloldallal. Otto Bauer osztrák szociáldemokrata politikus valódi célja a nagynémet szocializmus létrehozása volt. A szocialista Ausztria egyesüljön a szocialista Németországgal. Ezzel az adott körülmények között a nagynémet nacionalisták is azonosulni tudtak. A párizsi döntéshozók viszont nagyon nem akartak a széttört gyenge liberális Monarchia romjain egy Ausztriával kiegészült erős Nagy-Németországot látni. Burgenland csupán szépségtapasz volt egy korai an­schluss megakadályozása érdekében.

Ablonczy Balázs: Az osztrák kormány nagyon ügyesen zsarolt. Miközben már a Károlyi-kormány is igyekezett a kommunista kártyával játszani a párizsi békekonferencia felé, az osztrák kormány a német egyesüléssel tartotta sakkban az antant képviselőit, amelyet azok mindenáron meg akartak akadályozni. A német kártya nagyobbat ütött, mint a kommunista.
A párizsi békekonferencián március 21. után meg is döbbentek, hogy Károlyi nem blöffölt, tényleg itt vannak a kommunisták.

Hatos Pál: Viszont Károlyi ettől kezdve már nem volt politikai tényező: a Hangya Szövetkezet politikai biztosa lett. De Kun Béláék sem sokáig. Megítélésem szerint a Tanácsköztársaság a kommunizmus hazai történetében inkább volt komédia, mint tragédia: Karl Marx bonmot-ját megfordítva, hogy a történeti események először tragédia formájában jelennek meg, majd komédiaként ismétlődnek, azt mondhatjuk, hogy ez esetben a kommunista kísérlet először komédiaként, majd 1945 után tragédiaként jelent meg. A Tanácsköztársaság sok abszurditása között az egyik legkomikusabb intézkedés a szesztilalom volt. Hiába figyelmeztetett Garbai Sándor szociáldemokrata politikus, hogy a magyar parasztság ötöde szőlőművelésből él, illetve, hogy a Duna–Tisza közén, miután nincs ivóvíz, az aratók csak borért arattak. Nem hallgattak rá. Aztán júliusban kénytelenek voltak eltörölni a szesztilalmat, elég későn, hogy egyáltalán megkezdődhessen a betakarítás. De akkor meg a nők bor­adagját csökkentették, csak feleannyit kaphattak, mert azt gondolták, hogy úgyis odaadják a férjüknek. Ez a kor még nem az unalmas pártkongresszusok kora, hanem véres, de végeredményben abszurd tragikomédia.

Hatos Pál

Lugas:Lehet komédiának tekinteni, de ahhoz túl sok volt az áldozat.

Hatos Pál: Persze csak ahhoz képest komédia, ami aztán 1948-tól következik. 1919 baljós innovációja: először jelenik meg a terror, a rögtönítélő bíráskodás, a gyilkosság mint politikai eszköz, méghozzá egy olyan szabadelvű rendszert követően, amelyben alig szabtak ki halálos ítéletet.

Lugas: Ismert az áldozatok pontos száma is?

Hatos Pál: Ötszáz körüli áldozatról beszélhetünk.

Lugas: És a fehérterrorban?

Hatos Pál: Ott körülbelül ezerről.

Ablonczy Balázs: A kommunista történetírás számai nem stimmelnek, a fehérterror öt-hat-, sőt tízezer áldozatáról írtak.

Hatos Pál: A több száz ártatlanul legyilkolt emlékét méltó módon őrizni kell, de azt is látni kell: a harmadannyi lakosú Finnországban 1918 tavaszán 36 ezer ember, a lakosság egy százaléka halt meg a vörös- és fehérterrorban. És tegyük az ötszáz mellé, hogy az első világháborúból 660 ezer magyar katona nem tért haza. Pontos számokat a statáriális kivégzésekről nem ismerünk, de ismereteink szerint a politikai erőszaknak 1918–1919-ben Magyarországon összesen háromezer ember esett áldozatul.

Révész Tamás: Sajnos nem tudjuk, hogy a románok elleni harcokban hányan estek el, mert a Vörös Hadseregben ezt vagy nem regisztrálták, vagy a dokumentumok megsemmisültek. A harcoknak bizonyosan nagy számban voltak civil áldozatai is. A román hadsereg ebben az időben körülbelül hatezer embert veszített, ebből 2500-an haltak meg vagy tűntek el. Tudván, hogy a magyar csapatok a csehszlovákokkal és a románokkal is harcoltak, nem tűnik túlzónak, ha itt is legalább ekkora veszteséggel számolunk.

Hatos Pál: Haiczl Kálmán garamszentbenedeki plébános 1938-ban arra emlékezik, hogy a Felvidéket visszafoglaló vörösök mindenért rendesen fizettek, senkit nem bántottak, ellenben a csehek izgattak és fosztogattak, sok szlovák dezertált is a soraikból. Ezért is lehetett az egyébként a társadalmi támogatottságát elveszített Kun Béla-rendszernek 1919 júliusában még mindig 40 ezres serege a Tiszántúl felszabadítására.

Lugas: A diktatúrával való ideológiai azonosulás volt az oka?

Hatos Pál: Nem, a magyar katonák csak mentek az övéiket felszabadítani.

Révész Tamás

Lugas: Volt-e maradó vívmánya a Tanácsköztársaságnak?

Hatos Pál: A lillafüredi kisvasútnál gondosan karbantartott emléktábla hirdeti, hogy a Tanácsköztársaság alatt született meg a terve. Félretéve az iróniát: a 133 nap alatt alig valamire jutott csak idő, nagyszabású elképzelések azonban akadtak szép számmal. Ilyen volt például a vasutak villamosítása és számos más modernizációs ötlet. Ezeket aztán rendre a Horthy-rendszerben valósították meg. Csatlakozott a Tanácsköztársasághoz néhány igazi tudományos „nagyágyú” is, például Kármán Tódor, akinek a közoktatási népbiztos-helyettesi pozíciója miatt menekülnie kellett, de mint a repüléstechnika és rakétagyártás nemzetközi sztárja, a NATO magas rangú tanácsadójaként fejezte be a pályáját.

Révész Tamás: A Tanácsköztársaság politikai öröksége igen erősnek bizonyult. A két világháború közötti rendszer magát ellenforradalomnak nevezte, az öndefiníciójuk ugyanis az volt, hogy nem vagyunk sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla. Eközben persze sokan – például a vezető katonatisztek – integrálódni tudtak az új rezsimbe. 1945, de főleg ’56 után a Kádár-rendszerben újra előkerül a Tanácsköztársaság, és a rendszer immár önmaga legitimálására használta a „dicsőséges 133 nap” emlékét.

Hatos Pál: Sokan azért távoztak, mert rokonszenvet éreztek a baloldali gondolattal, egyesek a kommunizmus eszméjével is. Bizony Szabó Dezső vezércikkben írta le 1919 március végén: forradalom csak egy lehet: proletárforradalom. Más kérdés, hogy a kommün bukása után két héttel már azzal támadja Babits Mihályt, miért nem lép be az ellenforradalmi Magyar Írók Szövetségébe. Negatív következménye ennek Babitsra nézve lesz, aki nem hajlandó eljátszani a konjunktúralovagot, és nem csak a Horthy-korszak elején hurcolják meg, de 1945–1990 között az összes Babits-kötetből kihagyják a Szíttál-e lassú mérgeket című nagy versét, amely a veszélyes utópiákból való kiábrándulás megrendítő költészeti dokumentuma. Ma a kommunizmus bűneinek ismeretében nem látszik, de 1919-ben hódító eszme volt intellektuálisan, sok jó szándékú ember került a hatása alá. Leninnek nagyon nagy presztízse volt, de nem a kommunizmus miatt, hanem mert sikerült kiléptetnie a cári Oroszország maradékát a háborúból.

Ablonczy Balázs: Nem a Tanácsköztársaság, hanem a román megszállás a mélypont. Előtte legalább van magyar állam, más kérdés, hogy kiknek a kezében. 1919 szeptember–októberében, amikor bevonul a román hadsereg, már tényleg a lét-nemlét kérdése vetődik fel.

Hatos Pál: Horthy Miklós és Teleki Pál 1919 nyarán egy pancsovai biliárdasztalon éjszakázva azon gondolkodnak, felajánlják-e a magyar koronát a szerb régensnek, Bethlen István pedig játszik a gondolattal, hogy Magyarország és Erdély megmentése érdekében a román koronát viselő Hohenzollernokkal perszonáluniót hoznának létre. Katonai erő és diplomáciai lehetőség híján.

Ablonczy Balázs: Jól látszik, hogy a húszas évek elején a kormányok azért próbálják leállítani az új határokon túlról érkező menekültáradatot, mert az ország nem tudja kezelni a helyzetet, valamint, ha mindenki eljön, megszűnik a revízió reménye. De benne van az is, és ez a kommün elrettentő öröksége, hogy nem lehet emberek lakását elvenni, és oda menekülteket beköltöztetni, mert az kommunisztikus állapotokat teremt. A másik félelem, hogy a kommünt olyan értelmiségi figurák vezették, akik a korabeli magyarázat szerint az egyetemi túlképzés következtében nem tudtak elhelyezkedni, és a társadalom felforgatásában találták meg a feladatukat. És most őket vizionálják a menekültekben is, a várhatóan állás nélkül maradó művelt, középosztálybeli menekülttömegben. A rendszer mindenképpen el akarta kerülni az újabb társadalmi felfordulást, márpedig 1918–19, ideológiától függetlenül, a felfordulást szimbolizálta.

Lugas: Mikor és mitől ábrándult ki a baloldali gondolatokból a kommünnel is rokonszenvező magyar értelmiség?

Révész Tamás: Ebben a vörösterrornak komoly szerepe volt. Sokan, akik addig a kommunizmusban még legitim alternatívát láttak, a kegyetlenkedések hatására végleg hátat fordítottak az ideológiának.

Hatos Pál: 1919 augusztusa után nagyon kevés elkötelezett kommunista maradt. Még azok is elpártoltak, akik 1945 után aztán megint rájöttek, hogy mégiscsak azok.

Ablonczy Balázs: A Tanácsköztársaság bukásába belejátszott az erős és nagyon ostoba egyházellenessége is. A kommunisták nem próbálták meg kihasználni például az alsópapság és a nagyjavadalmasok között meglévő feszültséget, hanem elvágólag ítélkeztek. És ez a társadalom alsó, egyébként hívő rétegei, így a földművesek számára is taszító volt.

Hirdetőoszlop a Tanácsköztársaság idején a budapesti Eskü (Március 15.) téren Fotó: Fortepan

Lugas: Minden egyházzal szemben?

Hatos Pál: Igen, egyformán. Pedig Debrecenben, a „kálvinista Rómában” kezdetben még sokan püspöki jóváhagyással üdvözölték a kommünt. Bereczky Albert későbbi református püspök nem egy pásztortársa véleményét fejezte ki, amikor azt írta: nehezen tud haragudni arra a rendszerre, amelyik az egyszerű hívek legfőbb kísértőjét, az alkoholt betiltotta. Tehát vannak itt különös vonzások és választások.

Révész Tamás: Ezek a különös társulások azért jöhettek létre, mert ezek az emberek – bár nagyon különböző alapállásból, de – igen hasonlóan gondolkodtak a kor kulcskérdéseiről, a modernitásról és a szociális kérdésről.
A korban nemcsak a szélsőbaloldal vélte úgy, hogy progresszív állami szabályozással orvosságot lehet találni a legfontosabb társadalmi problémákra, hanem például számos fiatal jobboldali gondolkodó is. Az eszközök pedig a két oldalon sokszor megegyezhettek. Az alkoholtilalom bevezetésének is a leghangosabb támogatói a vallásos, protestáns egyesületek voltak Amerikában.

Hatos Pál: A Tanácsköztársaság a baloldal Mohácsa. Az elfelejtett szociáldemokrácia az 1910-es években polgárosodást kínált: antialkoholizmus, kultúrkörök, munkásdalárda, Csepeli Munkásotthon. A piarista Fáber Oszkár azt képzeli, hogy Pannonhalmán az emberiség szellemi arisztokráciája világnézetre való tekintet nélkül vitatkozik majd. Laborokat rendeznek be orvosi kísérletekre. Tehát egyfajta új szekuláris vallásként képzelik a szocializmust. Csakhogy a magyar szociáldemokrácia húszéves vezérszólamát, az általános választójogot a proletárdiktatúra végérvényesen diszkreditálta. A kommunisták kezdettől ellenezték a nemzetgyűlési választásokat. Nem kell a demokratikus legitimáció, mert az burzsoá hazugság.

Lugas: Milyen hatása volt a Tanácsköztársaságnak a későbbi politikai döntésekre?

Ablonczy Balázs: Szerintem zárvány a magyar történelemben. Nevezhetjük zsákutcának vagy tragikus kísérletnek. Benne van a háború végére felgyűlt indulatok tömege, az ideológiai katyvasz, az országvesztés feletti kétségbeesés, a messianizmussá érett baloldali radikalizmus. Az 1947–48 után berendezkedő kommunista diktatúra ennek a történetnek bizonyos értelemben nem szerves folytatása. Egy máshogyan elborzasztó kísérlet. És főleg: sokkal hosszabb.

Lugas: De mégis az tette eseménnyé, az emlékét ünneppé.

Ablonczy Balázs: Csak 1956 után, addig nem nagyon emlegették. Rákosi Mátyás kiretusálta a történelemből.

Hatos Pál: 1956 tavaszán jelenhetett meg először olyan írás, amelyik Kun Bélát pozitív figuraként ábrázolta.

Lugas: Mi volt Rákosi baja Kun Bélával?

Révész Tamás: A magyar kommunisták bonyolult viszonyát a Tanácsköztársasággal pár évvel ezelőtt Apor Péter kiváló monográfiája világította meg igazán. Ebből kiderül, hogy amikor 1945-ben a kommunisták legitimációs deficittel visszajönnek – összhangban a sztálini népfrontpolitikával –, először nemzeti színűre próbálták festeni magukat. Brosúrákban hirdetik, hogy a Tanácsköztársaság nemzeti alapon állt, hiszen Trianon ellen küzdött, vagyis a kommunisták szálltak először harcba Nagy-Magyarországért. Aztán ez a vonal háttérbe szorul, és a kommunisták 1956-ig elsősorban 1848 kultuszát próbálják a saját képükre formálni. Rákosi mögé az elmaradhatatlan Sztálin mellett Kossuth, Táncsics és Petőfi képe kerül. 1919 emléke elsősorban a Tanácsköztársaság vezetői miatt lett problémás. Kun Bélát és számos más népbiztost ugyanis a sztálini terror során kivégeztek, így dicsőítésük nem nagyon fért volna bele az 1950-es évek ideológiájába.

Ablonczy Balázs: Aztán fura módon a konszolidációra törekvő Kádár-rendszer az, amelyik a radikális Tanácsköztársaság előzményéhez nyúl, mert ezzel is föl lehet mutatni, miben különbözik az 1956 előtti világtól.

Lugas: Ennek könyvtárfolyómétereket kitevő irodalma lett.

Hatos Pál: Az 1957–58-as párthatározatok arról szólnak, hogyan biztosítsák a proletárdiktatúra kiváltságos emlékezetét, amelyhez, mint „testvértüzet”, hozzácsapták a Károlyi-féle őszirózsás forradalmat is. Akkor indult a Károlyi-kultusz, a vörös grófnő, Károlyi Mihályné pedig előadást tart a Párttörténeti Intézetben, és kifejezi mély sajnálatát, hogy a férje nem érte meg a szabad szocialista Magyarországot, ahol senkinek semmitől nem kell félnie.

Révész Tamás: Szerintem Kádárék 1919-et az ellenforradalom gondolata miatt veszik elő. Azt leverték az ellenforradalmárok, a Horthyék, de amikor ugyanezek 1956-ban visszajöttek, akkor mi győztünk. Így lehet felmutatni, hogy a 19-es ellenforradalmár és az 56-os Horthy-fasiszta ugyanaz.
Szintén Apor Péter kutatásaiból tudjuk, hogy Kádárék a Tanácsköztársaságot azért is találják meg, hogy így diszkreditálják az 1956-os forradalmat. Logikájuk lényege, hogy ahogy ők 1919 örökösei, úgy az 56-os „ellenforradalmárok” pedig a Horthy-fasizmus folytatói, akik ugyanolyan fehérterrort vezettek volna be, ha szovjet segítséggel nem győzik le őket.

Ablonczy Balázs: A Bors című tévésorozat is erről szólt: „ezek” korszaktól függetlenül mindig ugyanazok.

Lugas: Ha nincs Tanácsköztársaság, gyökeresen más lett volna a Horthy-rendszer?

Révész Tamás: Gyökeresen nem, de azt el tudom képzelni, hogy lett volna egy erős szociáldemokrata párt a parlamentben, talán nincs fehérterror, és – legalábbis az 1920-as évek elején – az antiszemitizmus sem ennyire erős. Azt azonban fontos látni: a zsidóellenesség, a faji alapú gondolkodás vagy éppen a tekintélyelvű politikai berendezkedés koncepciója nem a dicsőséges 133 nap miatt jelent meg a magyar társadalomban. Ezeknek ennél jóval mélyebb gyökereik voltak, Kun Béláék rövid uralma maximum megkönnyítette a térnyerésüket.

magyarnemzet.hu
  • Putyin téved, a liberalizmus nem elavult, hanem...
    Az úgynevezett „liberalizmus” ma is világhatalomra törekszik, éppúgy, ahogy egykor a világ egyhatodát uraló kommunizmus. Ebben is hasonlít egymásra a „liberalizmus” és a kommunizmus.
  • Az állam a legrosszabb tulajdonos...
    „Az állam a legrosszabb tulajdonos” – ismételgette mantraként számos külföldről megfizetett – fölbérelt – politikus a kilencvenes években. Sokan bedőltek nekik, mert ez a külföldi propagandaközpontban megfogalmazott mondat nagyon hatásos volt. Négy évtizednyi kommunista uralom után jól hangzott.
MTI Hírfelhasználó