Narratíva
A napokban jelent meg egy cikk Borhi Lászlónak, az Indiana Egyetem kutatójának tollából, „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal” címmel.
2019. március 26. 12:04

Ebben a szerző, bizonyos iratok megismerése kapcsán, azt állítja, hogy a szövetségesek beugratták – ha tetszik átverték – a magyar kormányt, mert számukra előnyös volt a megszállás, mivel német csapatokat kötött le. A megszállás viszont egyúttal megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát is, akiket aztán tömegesen hurcoltak a koncentrációs táborokba. A cikk nem szabályos, akadémiai közlemény, nincsenek benne hivatkozások, bár idézetek igen, nevezhetjük tán tudományos ismeretterjesztésnek. 

Pár napra rá azután az Indexen Laczó Ferenc, aki szintén történész és a Maastrichti Egyetem kutatója, válasz cikket írt, melyben vitatkozik Borhival. El is marasztalja, mondván: „Borhi László ellentmondásos cikke már-már azt sugallja, hogy az angolszászok amorális, sőt felelőtlen háborús politikája oksági kapcsolatban van a magyar zsidók többségének szörnyű elpusztításával. Ez nem pusztán súlyos aránytévesztés lenne, hanem a magyar felelősség hárításának is minősített esete.” 

Látszólag történészi vitáról van tehát szó, ám valójában – amint szinte mindig – morális kérdések kerülnek szóba. Laczó szerint Borhi „relativizálja”, csökkenti a magyar hatóságok, a magyarok felelősségét a történtekben, miközben ő maga – meglehetősen machiavellisztikus érvekkel – a szövetségesek tetteinek ódiumával teszi ugyanezt. A történeti „tények”, többé-kevésbé tehát ismertek, azonban önmagukban nem sokat jelentenek. Valamiképpen el kell helyezni őket egy nagyobb, általános összefüggésrendszerben, – divatos szóval narratívában – hogy értelmezni is tudjuk őket. Így pedig egy több mint hetven éve folyó, sokáig igencsak egyoldalú vita kellős közepén találjuk magunkat. 

A történelem vágóhíd, „amelyen feláldozták a népek boldogságát, az államok bölcsességét és az egyének erényét...” – ahogyan Hegel írja az „Előadások a világtörténet filozófiájáról” című művében. E vágóhídon az egyik legnagyobb mészárlást a II. háborúban követték el. Illetve írhatnám úgy is, hogy követtük – mi emberek – el. A háború alatt, szerte a németek megszállta Európában, a zsidókra ugyanaz a sors várt, csak sokkal hamarabb, mint nálunk. És mindenütt a kollaboráns, helyi hatóságok közreműködésével történt mindez. Aztán, különösebb vita nélkül, nagy egyetértésben  igyekeztek gyorsan elfelejteni, mondván a németek kényszerítették őket, a bűnösöket pedig megbüntették az pedig értelmetlen, hogy egy egész nép bűnös lenne. Nem csak a magyarok voltak Hitler „fegyvertársai” – ahogyan Laczkó elítélőleg nevez bennünket – hanem a románoktól az olaszokig még sokan mások is. Ezt is igyekeznek aztán a nemzeti emlékezetből kitörölni és a szükségszerűségre hivatkoznak. Az ember egyik hasznos alaptulajdonsága az emlékezet, ám legalább ennyire fontos a felejtés képessége is. Kivéve nálunk.

Itt a mai napig ellentétes indulatok csapnak össze, a több mint hetven évvel ezelőtti események körül. E vita pedig – a látszattal ellentétben – nem a történelmi eseményekre, hanem a magyar baloldal világképének talpkövére vonatkozik. Eszerint a két világháború közötti Magyarország bűnös, elítélendő, így aztán a szovjet megszállás és az azt követő kommunista terror mind-mind igazolható, mert „jobb” volt, mint a „Horthy-fasizmus”. Ha a két világháború közötti Magyarországot élhetőnek, „normálisnak” tekintjük, akkor a háború utáni kommunista rezsim szörnyű, gyilkos, megvetendő alakulat volt. Ez pedig, elsősorban azok, valamint fiaik, unokáik számára, akik hasznot húztak belőle, elfogadhatatlan, hiszen akkor pőrén állnának előttünk, sőt, újfent felmerülne a felelősségük kérdése is. Ez, így természetesen, bár annak tűnhet, egyáltalán nem a történelemtudomány tárgykörébe tartozik, hanem hittétel. Aki bármily mértékben is vitatja ezt, az nem históriai vitát folytat, hanem egyenesen szentségtörést követ el és annak megfelelő gyűlölet övezi. Lásd például a német megszállás emlékművét övező, vérre menő vitákat. 

Ezek persze nem vezetnek sehova, létezik ugyanis olyan, hogy a háború logikája és aki ezt morális kategóriákkal igyekszik megközelíteni az tévúton jár. Csakhogy itt, nálunk korántsem a háborúról, annak történetéről van szó, mert minden vita a mához, a mai ellentétekhez vezet. A többi – a résztvevők jó, vagy rossz szándékától függetlenül – csak ürügy csupán.

Maczkó Ú. Róbert

filozófus

mozgasterblog.hu
  • A Demokrácia Védvonal
    A mintegy 175 kilométer hosszú, 4 méter magasra tervezett létesítmény nem csupán műszaki jelentőségű.
MTI Hírfelhasználó