Meghátrálás
Amikor úgynevezett antifasiszta aktivisták szétverik a várost, politikusokat ütnek le az utcán, halálos fenyegetéseket firkálnak politikai ellenfeleik otthonára vagy gyermekülésestül felgyújtják egy identitárius aktivista családi autóját – na, azzal semmi gond.
2019. április 16. 09:25

Sebastian Kurz, Ausztria néppárti kancellára nemrég undorítónak nevezett egy ifjúsági mozgalmat, amely a bevándorlás és az iszlamizáció ellen küzd.

Durva? Igen. Meglepő? Valójában nem.

Az előzmények megértéséhez elég sokat kellene visszamennünk az időben, de álljunk meg mondjuk 2000-nél. Ausztria bojkott, szankciók, kirekesztés, vizsgálat és minden egyéb kellemetlenség áldozata lett, amiért koalícióra lépett az Osztrák Néppárt és a tőle jobbra álló Osztrák Szabadságpárt. Emlékezhetünk a képre, ahogy Wolfgang Schüssel kancellár és a szabadságpárti vezér, Jörg Haider mosolyogva integet egy kabrióból. A pártok színei alapján fekete-kék koalíció azóta is a baloldal és a zöldeknek nevezett radikálliberálisok rémálma, a fasizmus tombolása, az apokalipszis, az ellene folytatott küzdelem pedig minden harcnemet legitimál.

Tizenhét évvel később, ezúttal kabrió nélkül, Sebastian Kurz és Heinz-Christian Strache mosolygott együtt. Mondhatnánk, megismételte magát a történelem, hiszen néhol már egyenesen Hitlerként ábrázolták Kurzot, amiért szövetségeséül nem a liberális véleménydiktatúrának kedves szociáldemokratákat választotta, hanem a velük azonos támogatottságú Szabadságpártot. A kellemetlen sajtóvisszhangon kívül viszont Kurznak már nem kellett olyan következményekkel szembenéznie, mint Schüsselnek. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy a rendkívül hatalomorientált kancellár okosan egyezkedett: az uniós ügyeket meghagyta magának és bizalmasainak, a kényes brüsszeli elit felé tehát elsősorban ő Ausztria arca.

Az osztrák sajtó általános értékelése szerint – és aktív közreműködése mellett – az első komolyabb válság idén tavasszal érkezett el. Kiderült, hogy az új-zélandi terrortámadás elkövetője korábban pénzt adományozott Martin Sellnernek, a bevándorlás- és iszlamizációellenes Identitárius Generáció osztrák szervezete vezetőjének. Nagyon hamar kiderült, hogy sem Sellnernek, sem pedig a társainak nincs közük a terroristához, nem követtek el erőszakos támadásokat, és másokat sem biztattak erre. Volt a történetnek egy rövid pillanata, amíg az egész valóban az új-zélandi áldozatokról szólt és egy terrorista esetleges osztrák kapcsolatai miatt érzett aggodalomról. De ez a pillanat nagyon gyorsan elmúlt.

A balliberális osztrák ellenzék, a sajtó, valamint a szabadságpárti vezetés ellen kezdettől fogva minden eszközzel küzdő alkotmányvédelmi hivatal azonnal meglátta a kormánybuktatási lehetőséget a történetben. A kettős mércét eddig is ismertük: az identitáriusok plakátolós, molinós, szórólapos akciói vagy éppen fáklyás megemlékezésük a kahlenbergi csatáról félelemkeltő és szörnyen veszélyes, de amikor úgynevezett antifasiszta aktivisták szétverik a várost, politikusokat ütnek le az utcán, halálos fenyegetéseket firkálnak politikai ellenfeleik otthonára vagy gyermekülésestül felgyújtják egy identitárius aktivista családi autóját – na, azzal semmi gond. Sellner ügyével azonban mindez szintet lépett, fegyvert kapott a kezébe az egyébként is gátlástalan liberális sajtó, amely az új-zélandi támadás napjától kezdve azon dolgozott, hogy ötven halotton átgázolva kösse össze az ausztrál terroristát az európai jobboldali pártokkal. Az ellenzék és a sajtó nyomására Kurz és Strache egymással versengve kezdett elhatárolódni az identitáriusoktól, amit a szabadságpárti szavazók nagyon nem vesznek jó néven.

Kurz persze hatalomtechnikus, ezt tudjuk, de beleillik abba a mintába, amelyet például a brit konzervatívok is követtek, amikor kirúgták Sir Roger Scruton konzervatív filozófust, aki „Soros-birodalomról” beszélt. A tényleges szélsőségektől való távolságtartás nem egyenlő azzal, hogy a jobboldal azonnal megtagad mindenkit, akire a liberálisok rámutatnak. Miért hiszik azt a konzervatív, nemzeti erők, hogy ha az ellenségeikre hallgatnak, az az előnyükre válik? Nyilvánvaló a liberálisok gátlástalan, aljas törekvése arra, hogy elhallgattassa a bevándorlás kritikusait, szalonképtelennek nyilvánítson minden felismerést – a népességcseréről, a párhuzamos társadalmakról vagy a Soros-civilek káros tevékenységéről – ami akadályozza a céljukat, a legális és korlátlan bevándorlást. Okkal kezdik ki azokat, akik mernek cselekedni – beleértve az egyre sikeresebb migránspolitikát folytató Szabadságpártot – és okkal akarják kivonni a forgalomból azokat a fiatalokat is, akik a tömegmédia minden erőfeszítése ellenére sem hiszik el a multikulti idill hazugságát.

Ironikus módon az Európai Néppárt részéről mások mellett éppen Wolfgang Schüssel vizsgálódik a Fidesz ügyében. Az ő kormánya ugyan túlélte a kirekesztést és a vizsgálatot, az viszont még kérdéses, hogy az utódai túlélik-e a folyamatos meghátrálást.

Őry Mariann

magyarhirlap.hu
  • Putyin téved, a liberalizmus nem elavult, hanem...
    Az úgynevezett „liberalizmus” ma is világhatalomra törekszik, éppúgy, ahogy egykor a világ egyhatodát uraló kommunizmus. Ebben is hasonlít egymásra a „liberalizmus” és a kommunizmus.
  • Az állam a legrosszabb tulajdonos...
    „Az állam a legrosszabb tulajdonos” – ismételgette mantraként számos külföldről megfizetett – fölbérelt – politikus a kilencvenes években. Sokan bedőltek nekik, mert ez a külföldi propagandaközpontban megfogalmazott mondat nagyon hatásos volt. Négy évtizednyi kommunista uralom után jól hangzott.
MTI Hírfelhasználó