Rendet vágni az indulatok között
Figyelmen kívül hagyta a veszteségérzet mélységét
2019. április 17. 00:32

Gyönyörködni műalkotásokban szoktak. De az-e egy összeurópai kulturális szimbólum égéséről készült fotó, vagy inkább a fotó maga az üzenet? Ki mit értett félre?

A cinizmusnak megvan a helye és az ideje. Ez nem egy idézet valami B-kategóriás művészfilmből, hanem annak kapcsán jutott eszembe, ami az Azonnalival kapcsolatban történt. Azaz egyik munkatársunk azzal a megosztással tette ki, hogy a képek legalább szépek, de ez azért túl nagy ár értük.

Azután, látva a felháborodást, Pintér Bence próbálta egyszerre elmagyarázni, hogy miért nem volt ez offenzív kijelentés, és lesajnálni azokat, akik szerint igen. Megpróbálok hát rendet vágni az indulatok között, és elmagyarázni, mi a félreértés.

Műalkotás vagy hír?

Amikor az inkriminált Facebook-poszt megjelent (amin aztán kötelességtudóan akadtak ki a szélsőjobb lapok, miközben közülük nem egy éppen a muszlimok elleni hergelésre használja a tragédiát), akkor tulajdonképpen az verte ki leginkább a biztosítékot, hogy kollégánk, aki megosztotta azt, alapvetően a fotóra utalt a szépségre utaló mondattal, a kommentelők és leiratkozók meg alapvetően nem a fotóra, hanem az eseményre gondoltak.

A másik alapvető félreértés magával a képpel kapcsolatban volt, mert nagyon nem mindegy, hogy miként aposztrofáljuk: vagy műalkotásként, ahogyan azt kollégánk tette, vagy pedig olyan médiumként, amely üzenet is egyben, azaz a kép maga a hír.

Mert az utóbbi értelmezésben valóban offenzívnek tekinthető, ha valaki a szép jelzőt illeszti hozzá.

Természetesen nem az a kérdés (és ezért Pintér Bence cikke totálisan mellékvágányon halad), hogy önmagában van-e a rútnak esztétikai élvezeti lehetősége.

Legalább Arisztotelész Retorikája óta tudjuk, hogy van, a rútról való műalkotás képes a gyönyör érzetének kiváltására.

Ettől még senki nem válik perverzzé, egyszerűen egy műalkotásnak fog fel valamit, amit mások eseményként.

Az, hogy valami műalkotás-e vagy hír, igencsak mozgékony dolog. Robert Capa A milicista halála című képe – bár ritkán szokták a szép jelzővel illetni – lehet szép, de el kell fogadnunk, hogy (legyen megrendezett vagy sem), a polgárháború-sújtotta Spanyolországban elsődlegesen nem esztétikai funkciójában hatott, hanem hírként, és itt ugyanilyen érzelmi reakciókat válthatott ki, hiszen a nézői közvetlenül involváltak voltak a háború hatásaiban.

A kép akkor, és csakis akkor válhat műalkotássá, amennyiben nincs hozzá empirikus közöm.

Márpedig ezt az involváltságot érzik most milliók a világon. És tök mindegy, hogy annak köszönhetően, hogy van a Notre-Dame-ról egy rossz Disney-rajzfilm, vagy mert valamikor olvasták, látták A párizsi Notre-Dame-ot, vagy mert a párizsi nászutukat juttattja eszükbe, vagy mert ott őrizték az állítólagos töviskoronát, amelyet Jézus fejére raktak a halála napján. A lényeg, hogy emberek millióinak fontos.  

A Templom pusztulása mint miniapokalipszis

Másrészt a Notre-Dame a katedrálisok anyja, és tök mindegy, hogy van ennél tökéletesebben kivitelezett, régebbi, majdnem annyi idős így is, mint Európa, és UNESCO világörökségi kincsként az emberiség közös tulajdona.

A gótikus katedrálisok amúgy is úgy vannak kitalálva, hogy ha az ember bemegy oda, akkor a végtelenség érzetét kapja meg, a csúcsívek, a nagy és színes ablakok mind a tér illuzórikus voltát hivatottak kiemelni: a katedrális önmagában Isten hona, s mint ilyen, a világ maga, kívül pedig a térbe vetett transzcendentum, a valóságban a misztikum bizonyítéka (erről talán Stephen Skinner Szakrális geometria című könyvét lenne érdemes elolvasni leginkább).

A skolasztikában igen erős hagyományt képezett, hogy a templom egésze Krisztus teste, a szentélyt és az apszis lélek, a hajó a testnek feleltethető meg, az oltár pedig ebben az értelmezésben a szívet szimbolizálja,

A templom mint Isten teste a keresztény Európa tudatalattijában benne van.

Ha nem is mindenki művészettörténész, de a templomok településeken való centrális és kiemelt elhelyezkedése, az abban valamikor megélt áhítat mind-mind ezt sugallják nekünk. Mint ilyen, nem önmagában a templom pusztulása történt meg hétfőn este, hanem egy összesűrített szimbólumkomplexumot emésztettek a lángok, egyszerre kulturális és hitbéli veszteség, egyfajta miniapokalipszis.

Gyászmunka és cinizmus

Ha valaki gyászol (márpedig az internethasználók nagy része ezt teszi), akkor minden szóval óvatosan kell bánni, ez evidens. Persze senki nem vonható felelősségre a gyász hiánya miatt, a gyász tökéletesen magánügy. Más gyászába belegázolni meg minimum sértő. Nem empatikusnak lenni, szintén az.

Bár önmagában munkatársunk kiajánló szövege, miszerint a képek legalább szépek, de ez azért túl nagy ár értük, önmagában kimondva nem lenne cinikus megjegyzés, de a kontextus azzá teszi őket: bár nem kívánt offenzív lenni, figyelmen kívül hagyta a veszteségérzet mélységét, mely egyeseknél igencsak nagy, és hát emiatt elszabadultak az indulatok.

Az más kérdés, hogy ezt vicceskedőnek és ironikusnak – ezek megint mást-mást jelentenek –, egyáltalán nem helyes értelmezni. Márpedig értelmezték, például közpénzmédia. No jó, ők nem először bizonyítják, hogy funkcionális analfabéták.

Javaslom, hogy próbáljuk meg nem érzelmi síkon kezelni a történetet. A Notre-Dame leégése kétségtelenül szomorú esemény. Készítettek róla ügyes fotósok nagyon jó fotókat.

Ebben így meg tudunk egyezni, kedves olvasók? 
 
Kulcsár Árpád: Szabad-e a lángoló Notre-Dame képében gyönyörködni? Attól függ!
 
**********************
 
Hiába hablatyoltad ide a skolasztikát meg Arisztotelészt, ebben nem tudunk, mert nem lehet megegyezni Kulcsár, bármennyire is véded Pintért, a fotóst. Relativizálj csak tovább mindent, ezzel úgysem mész semmire, csak még nem tudod.
azonnali.hu
Címkék:
MTI Hírfelhasználó