Az amerikai külpolitika lehetséges fordulatáról I.
Ám minél legbonyolultabb a globális környezetünk, annál inkább van szükség arra, hogy Washington világosan fogalmazza meg elsődleges külpolitikai érdekeit.
2019. május 12. 21:12

Érdekes és fontos tanulmány jelent meg az amerikai külpolitikai  szakfolyóirat, a Foreign Affairs 2019.május-júniusi számában. Írója Stephen M. Walt, a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó ú.n. realista iskola kiemelkedő alakja a Harvardon. A munkássága révén nagy hatású kutató gondolatai azért is érdekesek, számunkra, mert a Macchiavelli-ig visszavezethető realistának nevezett elméletek szemben állnak a liberalizmussal. Írásának címe is jelentős: „A hübrisz (gőg, önhittség) vége - és az amerikai önkorlátozás új korszaka”.

Írását azzal indítja, hogy napjainkban a kihívások végtelen sorával nézünk szembe: egy erősödő eltökélt Kína, új fenyegetések a kibertérből, növekvő menekültáradat, feléledő idegengyűlölet, vad szélsőségek, éghajlat-változás, és még mennyi minden!...

Ám minél legbonyolultabb a globális környezetünk, annál inkább van szükség arra, hogy Washington világosan fogalmazza meg elsődleges külpolitikai érdekeit. Elsősorban ha az Egyesült Államok sikeres akar lenni, akkor azt, amit „grand strategy”-nek (nagy stratégiának) neveznek, be kell azonosítania. Meg kell határozni az elérendő célokat és a hozzá vezető eszközöket. (Egyszerűbben: hol kell háborúra készülni és milyen célért?)

A szerző úgy ítéli meg, hogy az Egyesült Államok külügyi vezetése egy negyedszázada, a hidegháború végeztével elfordult a valóságtól, és egy nem-valós cél kedvéért: ez a liberális hegemónia. Ezzel viszont meggyengítette az országot és súlyos károkat okozott itthon és a nagyvilágban. Amennyiben Washington visszatér a valóság-alapú gondolkodáshoz, akkor elsődlegesen arra fog törekedni, hogy megőrizze az amerikai nép biztonságát és prosperitását, és megvédje a szabadság  fő értékét. A politika alakítóinak fel kell ismerniük a katonai erő fontosságát, de számolniuk kell az ország kedvező földrajzi helyzetével és így jobb, ha az erő használatától való tartózkodást javasolják. Szükség lenne a egyensúlyozásra a távoli ügyekben és attól való tartózkodásra, hogy keresztesháborút vezessen azért, hogy a világot saját képére formálja. Ehelyett törekedjék a kis számú kulcstérségben az egyensúly fenntartására.  Ahol lehet, adja át a védelmi feladatot, és csak azon területeken köteleződjék el megvédésre, ahol hatalma még alapvető. A diplomácia térjen vissza jogos helyére, és az amerikaiak úgy mozdítsák elő értékeiket, hogy megmutatják hazai demokrácia erényeit.

A 19. században az USA még gyenge volt. George Washingtontól William Mc Kinley-ig a vezetők kerülték a külső elköteleződést és a hazai hatalomépítésre összpontosítottak, s arra, hogy az amerikai világrészből kiűzzék az európai nagyhatalmakat. A 20. század első felében Woodrow Wilson és Franklin Roosevelt is felhasználta az ország erősödését arra, hogy a nyugati féltekén túl a stratégiailag kritikus régiókban helyreálljon a hatalmi egyensúly. De hagyták a többi nagyhatalmat a terheket vállalni, és így akadálytalan volt az új erő felemelkedése, különösen az Európát és Ázsiát pusztító világháborúk idején.

A szovjetellenes hidegháborúban viszont már az élre állt. Szóban előtérbe került a demokrácia előmozdítása, az emberi jogok és más eszmei fogalmak; de valójában még mindig realista maradt a nagy ország politikája. Bretton Woods rendszeréből fakadólag azon dolgozott, hogy nyitottabb legyen a világgazdaság, a gazdasági növekedés kiegyensúlyozott pénzviszonyok mellett történjék, a nemzetek önrendelkezése és a törvényesség működjék. Érzékenyen az erőegyensúlyra, akkor vágtak bele bonyolult feladatokba, amikor szükséges volt.

Azonban a Szovjetunió összeomlásakor változott a helyzet.  Az USA – Brent Scowcroft szavai szerint – egyedül maradt a hatalom csúcsán azzal a legritkább lehetőséggel, hogy egymaga alakítsa a világot. Ekkor pedig vezetői elvetették az addig jól működő realizmust és megpróbálták átalakítani a világpolitikát az amerikai értékek szerint. A liberális hegemónia, mint új stratégia arra tört, hogy elterjessze a demokráciát és a nyitott piacokat az egész világon. Itt jelenik meg a cél, ami összefűzi Bill Clintont (elkötelezettség és kiszélesítés) és George W. Bush elnököt (szabadság agenda); valamint Barack Obama részéről az arab 2010-11. évi felkelések felkarolásában és abban a kijelentésében, mely szerint „nincs alapvetőbb jog mint a lehetőség a saját vezetők megválasztására és hogy így meghatározd a sorsodat”. Ezt a gondolatot támogatták a külügyi intézményrendszer részeként működő politikai pártok, a nemzetközi ügyekkel foglalkozó szövetségi bürokrácia, a legtöbb think tank, lobby és médiaszemélyiség.

Alapjában a liberális hegemónia egy végletesen revizionista stratégia. Ahelyett hogy a legfontosabb területeken igyekezett volna fenntartani a hatalmi egyensúlyt, az USA az egész világon a kormányzati rendszerek átalakítására törekedett; valamint új tagokat toborozni az általa uralt biztonsági és gazdasági intézményekbe.

Az eredmény lehangoló: vesztett háborúk, pénzügyi válságok, megrendítő egyenlőtlenség, foszladozó szövetségek, és felbátorodó vetélytársak.

1993-ban Clinton hatalomba léptekor az USA kedvező helyzetben volt. A demokrácia terjedt, Irak lefegyverezve, Iránnak nem volt urándúsító képessége. Az Oslo-i megegyezés az izraeli-palesztin viszály végét látszott jelezni, miközben Washington kézben tartotta ezt a folyamatot. AZ EU új tagokat vett fel és egy közös pénznem bevezetése felé haladt; az amerikai gazdaság pedig jól teljesített. Az amerikaiak a terrorizmust kicsiny gondnak vélték; az Egyesült Államok fegyveres ereje pedig nem ismert akadályt maga előtt.

Ezek a körülmények feltüzelték az amerikai elitet. Abban a meggyőződésben, hogy Amerika „nélkülözhetetlen nemzet” (Madeleine Albright, 1998) úgy hitték, hogy adott a joguk, felelősségük és bölcsességük arra, hogy a világ minden szögletén ők alakítsák a politikai viszonyokat. Ez a látomás egy önhitt fantáziába torkollott.

Közben kudarcot vallottak az ismételt kísérletek az izraeliek és palesztinok közötti béke közvetítésére; a 3 elnök által szorgalmazott kétállami megoldás nem látszott már kivihetőnek. Az Al-Kaida 2001. szeptember 11-én pedig a hazai földön támadott. Válaszul Washington globális háborút indított a terrorizmus ellen. Ennek keretében lerohanta Afganisztánt és Irakot. Ezek hosszú távú sikertelensége azután kikezdte az USA katonai erejének legyőzhetetlenségébe vetett hitet. A Közép-Kelet nagy része belebonyolódott a viszályba és vad szélsőségesek működnek Afrikától Közép-Ázsiáig és még azon is túl.

Közben pedig India, Pakisztán és Észak-Korea atomfegyverkezést hajtott végre és Irán is lappangó állapotban ugyan, de atomhatalomnak tekinthető. A USA belpiacának 2008-as összeomlása széleskörű korrupciót gerjesztett az ország pénzügyi intézményeiben és kiváltotta a legsúlyosabb gazdasági bedőlést a Nagy Válság óta; s ebből a világgazdaság mindmáig nem tudott kikászálódni. 2014-ben Oroszország elragadta Krímet és azóta is egy csomó országban beavatkozott – és kapcsolata a Nyugattal ma rosszabb, mint bármikor a hidegháború óta. Kína hatalma és nagyra törése erősödik; ugyanakkor Peking és Moszkva között elmélyült az együttműködés. Az euro-zóna válságban, az UK a kilépés mellett döntött az Európai Unióból, erőteljes populista mozgalmak teszik kétségessé az EU jövőjét. A demokrácia visszaszorult az egész világon; a Freedom House szerint 2018 volt a tizenharmadik egymást követő év, amikor a szabadság mértéke szerte a világon csökkent. Illiberális vezetők uralkodnak Magyarországon és Lengyelországban, és az Economist Intelligence Unit éves demokrácia-indexe az Egyesült Államokban lefokozódott a „teljes”-ről a „megromlott, hibás” szintre.

Persze nem csak az Egyesült Államok a felelős mindezen fejleményekért, de a legtöbbjükben nagy szerepe volt. S ezen kudarcok fő gyökere liberális hegemónia washingtoni szemlélete volt. Kezdetben ez a stratégia kiterjedt az USA biztonsági szolgálatára anélkül, hogy új forrásokat kapcsoltak volna hozzá. A célzottan Iránra és Irakra irányuló „kettős feltartóztatás” arra ösztönözte az Egyesült Államokat, hogy sokezernyi fegyveres erőt tartson az Arab félszigeten; s ez egy olyan többletteher, mely hozzájult Osama bin Laden USA-elleni támadása sikeréhez. A NATO kiterjesztése kötelezte Washingtont, hogy megvédje a gyenge és sérülékeny új tagokat; még ha Franciaország, Németország és az UK közben jelentősen fonnyasztotta is saját haderejét. S az USA demokrácia-exportja, a NATO nyílt végű terjeszkedése és a szövetség feladatainak az eredeti paramétereken messze túl történő kiterjesztése megmérgezte az orosz kapcsolatot. Néhány állam – félve az USA-vezette rendszerváltoztatástól – kifejezetten a nukleáris elrettentés kifejlesztésében kezdett bízni – Észak-Koreának ez sikerült is. Amikor pedig az Egyesült Államok megdönt egy ellenséges rendszert, mint tette ezt Afganisztánban, Irakban és Líbiában, az eredmény nem új demokráciákkal való gyarapodás, hanem nagy költségű megszállás. Megbukott államok, ezen belül civil halottak százai-ezrei maradnak a terepen. A világhatalom vezetői részéről mást várni téveszme: működő demokráciát létrehozni a legkedvezőbb körülmények között is bonyolult folyamat; ám ezt minden erővel ráerőltetni összetört társadalmakra: az bizony őrült tévedés.

Végül is a globalizáció korántsem váltotta be a reményeket. A piacnyitás a kereskedelem és beruházás számára jótékony hatással volt az alsóbb és középosztályokra Kínában, Indiában, s másutt is a fejlődő világban; valamint tovább növelte a már így is mértéktelen vagyont a világ egy százalékát kitevő gazdagoknál. Ám az alsóbb és középosztálybeli jövedelmek mind az USA-ban, mind az EU-ban nyomottak maradtak; egyes szektorokban a munka külföldre húzott el, és a világ pénzügyi rendszere sokkal törékenyebbé vált.

Ez az összkép magyarázza, hogy 2016-ban Trump „teljes és totális katasztrófának” nevezte az USA külpolitikáját; és ezért a felelősségre nem vonható, el nem érhető elitet okolta. Sok amerikai ebben vele egyetért. Pedig ők nem is az elszigetelődést akarják, nem izolacionisták: egyszerűen azt várják el a kormányuktól hogy álljon le az egész világ üzemben tartásával és figyeljen már jobban az otthoni gondokra. Már Trump elődei is meghallották ezt a morajt. Clinton 1992-ben „It’s the economy, stupid” (A gazdaság a fődolog, te oktondi!) mantrája erre is utal. 2000-ben Bush kinevette Clinton „nemzetépítését” és olyan külpolitikát javasolt, amely „strong but humble”(erős, de alázatos). Obama megígérte, hogy véget vet a külső háborúknak és az otthoni nemzetépítésre fekteti a hangsúlyt. Mindez azért volt, mert a felmérések ismételten megmutatták, hogy az amerikaiak többsége azon a véleményen volt, hogy az ország egyre inkább s egyre inkább egyedül a világ csendőre szerepét játssza.

A Pew Research Center szerint 2013-ban az amerikaiak 80 %-a egyetértett abban, hogy kevésbé kéne nemzetközi ügyekkel és sokkal inkább saját problémáikkal foglalkozni; erősíteni és virágzóbbá tenni otthon magukat. 83 százalék azt kívánta, hogy az elnökök törődjenek többet a hazai ügyekkel, mint a külpolitikával. Clinton, Bush és Obama mind tudták, hogy az amerikaiak ezt akarják; csak éppen képtelenek voltak átültetni a valóságba.

Trump viszont igen. Láthatjuk, ha követjük twitterezését. És mégis: az US még mindig gazdag NATO-államokat véd, még harcol Afganisztánban, terroristákra vadászik Afrikában, feltétel nélkül támogatja közel-keleti klienseit, és reméli, hogy megdönt más kormányokat. Trump elnöki stílusa különbözik elődeiétől, de lényege megdöbbentően hasonlít az övékhez. Az eredmény pedig a legrosszabb: Washington továbbviszi rossz „ grand strategy”-ját – csak épp egy sokak által vitatott személlyel a Fehér Házban.

Kelemen András

(Folytatjuk)

gondola
MTI Hírfelhasználó