Jellegtelen csúcsjelöltek
Az utolsó kérdés az volt, hogy miért van az, hogy nagyon sokan úgy érzik, az unió már nem működik. A britek ki akarnak lépni, Magyarországon Orbán Viktor az „állítsuk meg Brüsszelt” kampánnyal nyert választást, és Olaszországban Salvini is ugyanezt a politikát folytatja. Itt azután előjött a nacionalizmus vádja, a fasisztázás.
2019. május 24. 23:33

Mára a csúcsjelölti rendszer kezd hagyománnyá válni, és ennek jegyében hívták vitára a parlament nyolc frakciójából a legnagyobb hat frakció csúcsjelöltjét, így a néppárti Manfred Webert, a szocialista Frans Timmermanst, az európai konzervatívok képviselőjét, Jan Zahradilt, a liberálisok képviselőjét, Margrethe Vestagert, a kommunista (egyesült baloldali) Nico Cuét és a zöld Ska Kellert. A jelöltek a cseh Zahradil kivételével az unió északi és nyugati magországaiból (németek, belgák, hollandok, dánok) származtak, a déli alapító országokat (Franciaország, Olaszország) nem képviselte senki, holott nyilvánvalóan vannak elképzeléseik mind Európa jövőjéről, mind a bizottsági elnök személyéről.

A meghívott hat frakció az elmúlt ciklusban az összes, hétszázötvenegy képviselői helyből hatszázötvenegyet tudhatott a magáénak, de ami a lényeg, a Néppárt és a szocialisták együtt négyszázhatot, ami bőven felette volt az ötven százaléknak. És ez így ment már vagy negyed százada. Vagyis ez a két frakció, illetve a mögöttük lévő politikai erők határozták meg Euró­pa politikai arculatát az elmúlt évtizedekben, amit Jan Zahradil az unió problémáinak megvitatásakor a szemükre is hányt.

E nagykoalíciónak kevés volt az ellenzéke, közéjük a Szabadság és Közvetlen Demokrácia frakció (negyvenöt mandátum), a Nemzetek és Szabadság Európája (harminchét mandátum) és a frakció nélküliek (tizennyolc mandátum) számítottak. Ez utóbbi csoportok rendre a néppárti-szocialista javaslatok ellen szavaztak, persze nem sokra mentek vele. Annál is inkább, mivel a két meghatározó frakció mellett szavaztak a liberálisok, társadalompolitikai kérdésekben pedig a zöldek és a baloldal is. Vita közöttük csak a gazdaságpolitika tekintetében volt, a zöldek és a kommunisták (egyesült baloldal) konzekvensen elutasították a Néppárt és a szocialisták által benyújtott neoliberális ihletésű gazdaságpolitikai javaslatokat. A mostani vitán valódi ellenzékiséget csak a konzervatív Jan Zahradil képviselt azzal, hogy határozottan ellenezte Brüsszel centralizációs törekvéseit, és ebbéli véleményét valamennyi vitatott kérdésnél kifejtette.

A dispután hét kérdéskör kapott helyet: a migráció, a munkanélküliség, a klímaváltozás, az adóelkerülés, a nemzetközi kereskedelem, a külpolitika és az unióval való állampolgári elégedetlenség. Ami a migrációt illeti, Zahradil kivételével mindenki annak fenntartása mellet foglalt állást. Nico Cué, aki maga is bevándoroltak utódja, álláspontját azzal indokolta, hogy a bevándorlásra az alacsony születési ráta miatt van szükség. Keller és Timmermans a Földközi-tengeren átkelők halálát tartotta elfogadhatatlannak. Vestager szerint a bevándorlókat nyílt szívvel kell fogadni, és a problémára közös megoldást kell találni. Weber pedig egyrészt a határok ellenőrzését hangsúlyozta, másrészt a humanitárius felelősséget, ennek keretében Afrika megsegítését egy Marshall-terv keretében, amelynek érdekében külön biztosi pozíciót is javasolt. Egyedül Zahradil mutatott rá az illegális bevándorlás lehetővé tételének és a bevándoroltak kötelező kvóták szerinti elosztásának elhibázott jellegére.

A munkanélküliség tekintetében a keynesiánus felfogás (az államnak be kell avatkoznia) és a neoliberális hitvilág (majd a piac megoldja) csapott össze, itt Weber képviselte az utóbbi álláspontot. Timmermans olyan minimálbért javasolt, ami az átlagbér fele. Vestager a két filozófia között foglalt állást, mondván, hogy kell a jó üzleti környezet, de az alacsony béreket is meg kellene emelni annyira, hogy abból tisztességesen meg lehessen élni. Vestagerre általában elmondható, hogy decens hölgy benyomását keltette, a liberálisok sokkal szimpatikusabb arcát mutatta fel, mintha Guy Verhofstadttot jelölték volna bizottsági elnöknek. Nem szidta például a keleti tagállamokat.

Ami a klímavitát illeti, talán két motívumot lehet kiemelni. Ska Keller, ahogy azt tőle várni lehetett, követelte a klímaváltozást megfékező intézkedéseket, de amikor kétszer is rákérdeztek, mikre gondol, csak olyan általánosságokat tudott mondani, mint hogy környezetkímélő beruházásokba kell fektetni a pénzt. Jóval célratörőbb volt Vestager, aki repülőgép-használat helyett gyorsvasúthálózatok kiépítését javasolta. Weber, jó némethez illően, a német autóipart védte, mondván, a 2020-as elképzelések teljesíthetetlenek, és e tekintetben igaza is volt. Zahradil arra figyelmeztetett, hogy az intézkedéseket csak fokozatosan és társadalmilag elfogadható módon lehet bevezetni, nem szabad irreális célokat kitűzni – mint ahogy ez az unióban általában szokás.

Amikor az ember már arra gondolt, hogy a vitát Orbánozás nélkül megúsztuk, akkor jött elő a téma, először a külpolitika terén. Mindenki az egységet hangsúlyozta, de Timmermans azt is hozzá tette, hogy vannak, akik az egységet megbontják. Rögtön példát is mondott, olyanokra gondol, akiknek a legjobb haverjuk Putyin, oda mennek pénz kérni, és utána audienciára hivatalosak Trumphoz, aki gyengíteni és feldarabolni akarja az Európai Uniót.

A jelöltek felé az utolsó kérdés az volt, hogy miért van az, hogy nagyon sokan úgy érzik, az unió már nem működik. A britek ki akarnak lépni, Magyarországon Orbán Viktor az „állítsuk meg Brüsszelt” kampánnyal nyert választást, és Olaszországban Salvini is ugyanezt a politikát folytatja.

Itt azután előjött a nacionalizmus vádja, a fasisztázás és a kirekesztés. Ska Keller szerint vannak erők, amelyek az uniót le akarják rombolni, ezeknek nem szabad teret engedni. Az Orbán-kérdést a Néppárt még nem oldotta meg, a demokratikus erőknek el kell határozniuk, hogy nem működnek együtt a nacionalistákkal. Nico Cué olaszországi és magyarországi fasisztákról beszélt, Weber szerint demokratikus Európára van szükség, de ugyanakkor olyan mechanizmusra is, amellyel értékeinket védjük. Mint kiderült, ez a mechanizmus a források megvonása a renitens országoktól. Megint csak Zahradil adott kiegyensúlyozott választ, amely szerint az emberek nagy többsége európai együttműködést akar, de nem akarják, hogy minden döntés az Európai Unióból jöjjön. Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt.

A vitából egyrészt arra a következtetésre lehetett jutni, hogy az unió politikája a jövőben sem fog változni, mert ha meggyengül is, többségben marad a néppárti-szocialista-liberális nagykoalíció, amely – a parlamenti szavazások tanúsága szerint – hallgatólagosan már eddig is együttműködött.

Másrészt, még ha természetesnek is vesszük, hogy az ilyen viták általános jelszavak ismételgetéséből állnak, feltűnő az ellentmondás a célok, az ígéretek és valóságban megvalósítható együttműködés között, például a külpolitika vagy gazdaságpolitika területén. Reálisan csak a Jan Zahradil által képviselt út járható: kevesebb, de hatékonyabb együttműködés.

Lóránt Károly
 

magyarhirlap.hu
  • Két majom
    Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
  • Hollywoodi csőcselék a demokrácia ellen
    Jót derülhetnénk rajta, de az emberiségellenes akcióban óriási a kockázat. Megszűnhet a demokrácia mint az egyik már-már utolsó rendező elv. Egy antihumánus propagandaközpont fölbérelte az agyonfizetett söpredéket, hogy hisztériázzanak a demokrácia ellen.
MTI Hírfelhasználó