Kossuthi intelem az ellenzéknek
Az ellenzék számára a bizalom fölépítése nehéz mesterség lesz, különösen, ha olyan jól dolgozó kormányok vannak hatalmon, mint a Fidesz–KDNP-é.
2019. június 2. 13:52

II. Józsefnek, a kalapos királynak – mint felvilágosult abszolutista uralkodónak – az volt a kormányzási filozófiája: „Mindent a népért, de semmit a nép által!” Ezt írta fölül Kossuth Lajos, aki 1852-ben Amerika földjére lépve megfogalmazta a politika lényegét: „Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett!” 1863-ban sokak szerint ezt ismételte meg Abraham Lincoln elnök híressé vált, a szabadságról szóló gettysburgi beszédében: „That government of the people, by the people, for the people.” A kommentátorok figyelmét elkerülte, hogy Orbán Viktor ez évi washingtoni útjának sajtótájékoztatóján ezt ismételte meg: „For the people, by the people.”

Régen volt már, hogy egy választás eredményét ennyire egymásnak ellentmondó vélemények és viták kísérték, mint a mostani európai parlamenti (EP-) választásokat. Hovatovább már abban sincs egyetértés, hogy kik a nyertesei és kik a vesztesei. Először nézzük meg a tényeket, majd azok lehetséges magyarázatait, végül a belőlük következő folyamatok lehetséges irányait és üzeneteit a jövőre nézve!

Az összehasonlításra, a változások mérésére megbízhatók az idősoros adatok. Csakhogy szem előtt kell tartanunk azt az alapszabályt, hogy csak hasonló minőségeket lehet összehasonlítani, ha nem akarjuk magunkat vagy másokat becsapni. Az EP-választások eredményét a korábbi EP-választások eredményeivel kell összehasonlítanunk, nem pedig az ország­gyűlésivel vagy az önkormányzatival.

Az egyik legszembetűnőbb változás a választási részvétel jelentős növekedése. A korábbiakhoz képest a magyarok sokkal nagyobb arányban érezték uniós felelősségüket: 2014-ben csak 29 százalékuk ment el szavazni, most 43 százalékuk, vagyis sokkal többen. Közép-európai összehasonlításban is nálunk volt a legmagasabb a részvétel, s jelentősen közeledtünk a nyugat-európai átlaghoz. A nép tehát egyre erősebben hallatja hangját!

A 2019-es EP-választások eredményei is egyértelműen azt mutatják, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség Európában példa nélkül álló mértékben maga mögé tudta állítani a fél országot, ráadásul egymás után harmadszor nyert fölényesen, több mint ötven százalékkal, s így tíz éve őrzi domináns szerepét. Ha a kétpárti Máltát nem számítjuk, akkor azt is kijelenthetjük, hogy az EP-választáson az úgynevezett sokpárti versenytérben indult félezer párt közül a magyar kormánypártok érték el a legjobb eredményt 52,6 százalékkal, és mögöttük is bevándorlásellenes erők állnak: a 2. helyen 46 százalékkal a lengyel PiS végzett, őket pedig az olasz Matteo Salvini pártja, a Liga követi 34 százalékkal. Európában tehát a Fidesz–KDNP a bajnok, a pártverseny képzeletbeli dobogójának csúcsára állhat.

Egyértelmű, hogy a magyar kormánypártok sikere elsősorban a hazai kormányzati munka elismerése, amit a kampány csak megerősített. Az EP-választásnak volt még egy fontos üzenete, mégpedig azok számára, akik évek óta azt terjesztették, hogy Orbánék csak azért győztek, mert csináltak egy maguknak való választási rendszert. A valóság ezzel szemben az, hogy a Brüsszel által egységesített EP-választási rendszerben pártlistán nagyobb arányú győzelmet aratott a Fidesz, mint korábban az országgyűlési választások bármelyik pártlistás szavazatán. Egyértelmű, hogy ha a magyar választások történetében valaha is volt fölényes győzelem, akkor ez az volt.

Az ellenzéki oldalon a mérlegnek mindig két serpenyője van, s elemzésünk módszertanában ezt fontos rendezőelvnek tartjuk a magukat baloldalinak, liberálisnak vagy nemzetinek hirdető pártok esetében. Az EP-választások képe ugyanis azt mutatta, hogy mindhárom tömörülés létezik, és a túlélésért ádáz harcot vív a másikkal. Határozott véleményünk, hogy az átrendeződések is elsősorban a bipoláris erők között zajlanak, s amíg ez így van, addig az elsőségtől valamennyien fényévnyi távolságra maradnak.

Teljesen más azonban a helyzet az ellenzéki erők körében, ahol nemcsak változás, de komoly átrendeződés történt. A listát állító tíz párt közül négy tudta átlépni a bekerülési küszöböt: a DK, a Momentum, az MSZP és a Jobbik, ezek együttesen a leadott szavazatok 39 százalékát kapták. Korábbi tapasztalatok szerint a baloldal általában a voksok húsz, maximum huszonöt százalékán osztozkodik, s a közvélemény-kutatások is azt valószínűsítették, hogy a vérvörös DK és a halványpiros MSZP tíz százalék körül, fej fej mellett végez. A végeredmény azonban másképpen alakult, a DK-nak a voksok 16, az MSZP-nek pedig mindössze hat százaléka jutott.

Az MSZP lejtmenete megállíthatatlanul folytatódott, a pártnak mára se arca, se programja. Aktuális vezetőik az okokat keresve visszafelé mutogatnak, pedig csodatükörre is szükségük lenne, amiben magukat reálisan látják és a jövőjükről is víziót kapnak. Ha nem, akkor számukra harminc év után – pestiesen szólva – ennyi volt.

A DK meglepően jól szerepelt, 16 százalékos szavazatarányát egyetlen közvélemény-kutató intézet sem tudta előrejelezni, de erről még a párt vezetése sem álmodott. Három évtizedes közvélemény-kutatási múltam azt mondatja velem, hogy az okokat a politikai viselkedéskutatás segítségével találhatjuk meg. Azt kell megnéznünk, milyen változást gerjesztő események történtek a választás napját közvetlenül megelőző néhány napban, amit a közvélemény-kutatók már nem mérnek, mitől pártoltak át a baloldali szavazók.

Gyurcsány Ferenc végre belátta, hogy Őszöd óta ő a legnépszerűtlenebb politikus, a kampányban hátralépett, és maga elé tolta a nejét. Dobrev Klára volt az egyetlen, aki üzent a külföldön dolgozóknak is, s egy célcsoportra koncentrálva nagyon hatásosan kezdett az érzelmi húrok pengetésébe. Az utolsó napokon könnyeivel küszködve fogalmazta meg videóüzenetét a nagymamáknak és anyukáknak, hogy mily fájdalmas, hogy unokáik nincsenek velük, mert csak külföldön találnak munkát. Már-már elérzékenyült, amikor a végén hirtelen támadásba ment át, megfenyegetve Orbán Viktort és országát. Ez az üzenet – még ha más-más célzattal – minden tévécsatornán többször is lement, s a baloldali szavazókra igen nagy hatással volt: a választók öt százalékát átszívta az MSZP-ből a DK-ba. Ez az átrendeződésük lényege, s így most a DK diktálhat.

Mindenki fiatalnak születik, de később közülük sokan megházasodnak és gyerekeket is vállalnak – mondja a mexikói szóbeszéd, s ez igaz a liberálisokra is. A konvenciókat és határokat nem ismerő ifjúság már nemcsak egyfajta szabados viselkedésmintát jelent, de több mint három évtizede a politikában csoportképző erő, mely a pártok szintjén is megjelent. Így volt ez az első rendszerváltozás során (1988–1990) generációs pártként alakuló Fidesz esetében vagy az ezredforduló LMP-jénél is, és most ez a helyzet a Momentum esetében is. Tegyük egyértelművé, hogy míg a most nagy vereséget szenvedett LMP eddig a 30-40 évesek pártja volt, addig a Momentum a 20-30 éveseké.

Kettejük harcát a Momentum nyerte meg, azért, hogy az SZDSZ utódja legyen, és majdan a baloldal szövetségesévé váljon. Kettejük küzdelme eldőlt, mert csak az egyikük számára van hely a politikai fészekben. A Momentum tehát átvette a kezdeményezést, megjelent mint erős környezetvédelmi mozgalom, és már őket segíti a nemzetközi liberális erők pénze is. A kampány végi „last minute performanszukról” minden hírportál bőségesen beszámolt. 9,8 százalékos eredményük ennek a kampányhajrának is köszönhető. Belvárosi jellegüket mutatja, hogy szavazói bázisuk egyharmada Budapestről, főleg Budáról kerül ki, míg az LMP inkább Pesten volt sikeresebb.

A Jobbik lejtmenete egyértelmű, hiszen ma minden hiányzik belőle, ami valamikor naggyá tette. Még egykori elnökük, aki nagy pártot csinált belőlük, Vona Gábor is elhagyta őket, no meg Volner János is, így ma senki sincs, aki némi vezetői karizmát mutatna. Vannak viszont egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, múltból örökölt sértő megjegyzések és néha már az átlagembereket is irritáló magatartás. Szakadár partnere, a nála radikálisabb Mi Hazánk Mozgalom elvitt 3,5 százalékot, ami kellett volna a pártnak ahhoz, hogy ismét hiteles erővé váljék. A Jobbik ma már se nem jobb, se nem hazaszerető magyar párt, ahogy magát korábban hirdette.

A magukat baloldaliaknak, liberálisoknak és nemzetieknek valló három tömörülésnek először saját bázisukat kellene egyesíteniük ahhoz, hogy ismét önmaguk legyenek, és egyértelmű üzenetekkel, a bizalom újraépítésével maguk mögé állíthassák a választópolgárokat. Ezzel pedig első lépésként bátran szembe kellene nézniük a valósággal, mert elmúlt az az idő, amikor hamis valóságot kreálva, hazudozva tömegeket tudtak megvezetni.

Az ellenzék számára a bizalom fölépítése nehéz mesterség lesz, különösen, ha olyan jól dolgozó kormányok vannak hatalmon, mint a Fidesz–KDNP-é. Az ellenzéknek nem szabadna elfelejtenie, hogy a demokráciában nem a pártok, hanem a nép szavazata a döntő. Ezt még Winston Churchill is elfelejtette, amikor megnyerte a második világháborút az angolok számára, de néhány hónappal később nem tudta megnyerni a népet a maga számára, és elveszítette a választásokat. Elég lett volna, ha Kossuthra hallgat! „Mindent a népért, mindent a néppel együtt, semmit a népről a nép feje felett!”

Simon János

A szerző politológus, egyetemi tanár

magyarnemzet.hu
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
MTI Hírfelhasználó