Vége a történelem végének
A 21. század elején mélyül az ellentét a globalista és a lokalista erők között. A fő frontvonal a nemzeti, demokratikus erők és a nemzetközi, antidemokratikus erők között húzódik. Napjainkban összekapcsolódik egymással a népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás. Ennél erősebb gát nem építhető a globalizáció ellen. Fordul a szél, érik a változás: közeleg a népek tavasza.
2019. június 7. 10:21

„Század kialszik s új század lobban” – írta Ady 1907-ben. A 21. század elején is ilyen, nietzschei pillanatban vagyunk: a régi értéktáblák széttörtek és újakat írnak. Ha jól cselekszünk, akkor mi írjuk tele őket, ha nem, akkor helyettünk és nélkülünk fogalmazzák meg azt, ami rájuk kerül. Új normák születnek, új kánont kell felállítani és új nyelven beszélni.

A hidegháború végén a nyugati civilizáció számára úgy tűnt, hogy teljes győzelmet aratott a „szabad világ” modellje, s a piac korlátlan érvényesülését és a liberális demokrácia terjedését többé nem fenyegeti semmi. Francis Fukuyama híres, azóta közhellyé vált A történelem vége és az utolsó ember című 1992-es könyvében regisztrálta ezt a folyamatot, ünnepelve a liberális demokrácia előretörését és a vele kéz a kézben járó világkapitalizmus győzelmét. A kötet, bár csupán a mindenkori progresszió legújabb hullámának bornírtan egyszerű, triumfalista terméke volt, egyszerre találta telibe és dagasztotta is tovább a századvég szekuláris-liberális haladáshitét. Mint írta: „liberális világforradalom” tanúi vagyunk, hiszen „egyetlen egyetemes ideológia maradt a porondon”. Az elbizakodott optimizmust elsősorban az táplálta, hogy míg 1975-ben harminc, 1990-ben már kétszer ennyi államot soroltak a liberális demokráciák közé – és ez elegendő is volt. Az „utolsó ember”, akinek eljövetelét Nietzsche Zarathustrájában félelemmel vegyes haraggal várta, a soft-neokonzervatív szerzőnél a racionálisan elképzelhető világok legjobbikának egyedüli lakója volt.

A Szovjetunió 1991-es felbomlásától a 2001-es New York-i terrormerényletig valóban úgy is látszott, hogy semmi sem szabhat gátat a globalizációnak, de Kína versenybe szállása, a 2008-as gazdasági válság, az iszlám fundamentalizmus látványos terjedése, az összefüggő észak-afrikai, közel-keleti és afganisztáni válságrégiók kialakulása, valamint a technológia fonákjának láthatóvá válása és az Európába irányuló kiapadhatatlan migrációs nyomás megingatta az egyetemes haladásba vetett hitet. Kiderült: a globalizációnak van sötét oldala is, sőt egyre inkább csak az van, hiszen a tőke és a szolgáltatások mellett a terroristák is szabadon áramlanak, a bevándorlás veszélyt jelent az őshonos európai kultúrákra, a demokratikus nemzetállamok elé tolakodó, határok nélküli neoliberális gyakorlat pedig fokozatosan kivette a döntés jogát a nép, valamint a közhatalmat az általa megválasztottak kezéből, hogy azt globális és föderális szervezeteknek, nemválasztott nemzetközi bíróságoknak és nemzetek fölötti NGO-knak adja át. Miután a kapitalizmus mint az egyedül elképzelhető, lehetséges világ (One World) gazdasági motorja lefulladt, a tőke teológiájának ortodoxiája is lelepleződött. Véget ért a történelem vége.

A 20. század utolsó és a 21. század első évtizedében érvényesülő neoliberális kurzusban a gazdaság depolitizálása a politika ökonomizálásához vezetett: évtizedeken keresztül könyörtelen magánosítás és a semmivel folytatott lánckereskedelem zajlott. Amint a múlt században az 1929-es nagy gazdasági világválság – vagyis az első globális termelési krízis – alaposan átrendezte a gazdasággal kapcsolatos gondolkodást, úgy a 2008-as, ingatlan- és hitelpiacokról kiinduló válság is messzemenő következményekkel járó változásokat hozott. Ha a 20. század közepének és második felének közgondolkodását alapvetően 1929 határozta meg, akkor 2008 minden bizonnyal alapvető hatást gyakorol a 21. század első harmadára- felére. Ennek jelei már most is látszanak: a globalizáció szerkezetének megreccsenése, a nemzetközi szervezetekkel kapcsolatos bizalom csökkenése, az állami cselekvés felértékelődése, a 2010-es évek számos meghatározó politikai eseménye (Donald Trump megválasztása, a Brexit-népszavazás eredménye, a „populista” pártok népszerűsége) mind-mind ugyanannak a folyamatnak a részei. Ez nem más, mint a ’90-es években kialakultneoliberális konszenzus felbomlása, amely tágabban a liberális világrend alkonyát is jelenti, de könnyen lehet, hogy mindez az I. világháború után kialakult és száz évig tartó korszak lezárulásának keretében zajlik. Nemcsak a rendszer, hanem a korszak is változik.

2008-ban a valóság arcul csapta a tőzsdespekulációra és adósságcirkulálásra felépített neoliberális pénzügyi rendszert. A gazdasági buborékok és derivátumok gyakorlata szó szerint hitelét vesztette. De megrendült a gazdaság mindenhatóságába vetett hit is, és felértékelődött a közösség biztonsága, miközben a gazdaság belső szerkezete is megváltozott, amikor a hitel helyébe a munka, a gazdaság autonómiájának helyébe pedig a társadalom érdekeit védő állam lépett. A tanulságok leszűrése után a világ színpadára visszatértek a konkrétumok, a régi értékek és a biztonságot garantáló korlátok.

A felelősségre vonhatatlan, nem választott vezetők és a távoli, bürokratikus-technokratikus centrumok legitimációját ezzel párhuzamosan kezdték megkérdőjelezni. Ezért a neoliberális kurzus képviselői az új politikai erőket „populistának” nevezik, ami valójában azt jelenti, hogy ezek képesek elnyerni a választásra jogosult állampolgárok többségének bizalmát és „népbarát” politizálást folytatnak. Azaz a nép javára, nemzeti keretek között gyakorolják törvényes felhatalmazásukat. Ezzel párhuzamosan zajlik az a folyamat is, amelynek során a nemzetek fölötti struktúrák – amelyek megerősödése időben együtt járt az individuális töredékidentitások népszerűsítésével – helyett egyre inkább a nemzeti közösségek reneszánszát látjuk. Mindezekkel párhuzamosan kibontakozó folyamat a régi eliteket kiszolgáló tájékoztatási monopóliumok „kulturális hegemóniájának” (Antonio Gramsci) repedezése. Röviden: a nemzeti szuverenitás és a demokrácia összekapcsolódása politikafilozófiai szintézisből a globalizáció gyakorlati gátja lett.

A 21. század elején a hazai politikai szituáció világos: Magyarország egy régóta zajló láthatatlan küzdelem széles frontvonalán mellékhadszíntérből hirtelenjében a háborút is talán eldöntő legfontosabb csatatérré vált. A szuverenitás egésze áll a drámai konfliktus középpontjában. Hosszas állóháború után most jutott el ahhoz a központi maghoz a konfliktus, amely nem hasítható további darabokra – vagy egyben védjük meg, vagy széthullik. A szuverenitás olyan, amit grammonként kell megvédeni, ha nem akarjuk tonnánként elveszíteni. Rousseau republikánus erényei és „általános akarata” áll itt szemben a habermasi „diszkurzív demokráciának” nevezett morális zsarnoksággal és a felhatalmazás nélküli globális struktúrák önkényuralmával. Annál is inkább, mert a hidegháború után negyedszázadon keresztül uralkodó „unipoláris pillanat” (Charles Krauthammer) és a neoliberális hegemónia egyszerre múlik el, amelynek nyomán meggyengült az ezt szolgáló elitek politikai dominanciája. Így már világosan látszik, hogy a globális központok financiális puccsa és a nemzetek fölötti nemkormányzati szervezetek csendes államcsínye ugyanazt célozza: az állam meggyengítését és a nemzeti szuverenitás, s vele együtt a demokrácia felszámolását. Mostanra derült ki a kétszázéves titok: egy politikai rendszer vagy liberális, vagy demokratikus, s minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb. A dolog logikájából fakadóan nincs középút – aki ott közlekedik, önkéntelenül is az előbbinek szurkol. Az ideológiamentesség ugyanis maga is ideológia, a semlegesség valójában nem semleges.

A liberális-kozmopolita elitcsoportok előjogaikat féltik. A világértelmezés monopóliumát, az elszámolás alá nem tartozó külföldi támogatásokat, a nemzetközi ösztöndíjakat és a haszontalan kutatások végtelen finanszírozását. A metajogok védelme és az univerzális elvek hirdetése mögött a privilégiumok elvesztése fölött érzett felháborodás húzódik meg. Valójában legitimációs harc folyik: a tét az állam stabilitása. Nem a nemzetközi helyzet fokozódik – csupán a nemzetközi hálózatok lába alatt lett forró a talaj, amelyek most a maguk módszereivel vágnak vissza. Ami zajlik, az „a többségi demokrácia” (Willmoore Kendall) erkölcsi erejének és anyagi lehetőségeinek módszeres rombolása és az ennek védelmében indított – összességében igen szemérmes – nemzeti önvédelem összecsapása. A forgatókönyv közismert: 1) állítsd be magad áldozatul, 2) ásd alá a legitimációt, 3) teremtsd meg a tekintély válságát, majd 4) kínálkozz az általad okozott krízis menedzseréül. Ennek megfelelően a belső feszültségkeltés stratégiája párhuzamosan bontakozik ki a külső nyomás növelésével. Az országon belüli és azon kívüli antidemokratikus struktúrák (mint a nemzetközi pénzügyi alapok, a „civil szervezetek” és a transznacionális intézmények) a tekintélyrombolás szimbolikus aktusain és a nehezen tetten érhető gazdasági-diplomáciai „jobb belátásra bíráson” keresztül akarják kierőszakolni, hogy privilégiumaik csorbítatlanok maradjanak.

A „nyílt társadalom”, az államhatárok lebontása, a globális tőke logikájának korlátlan érvényesülése és a nemzeti keretek között gyakorolt demokrácia működésébe akadályként beiktatott „fékek és ellensúlyok” rendszere a liberális világrend fenntartásának érdekében dolgozik együtt. A konfliktus még akkor is mélyen politikai, ha a szuverenitással szemben álló heterogén erők (amelyek végső soron nagyon is homogének) politikamentes emberbarát szervezetnek állítják be magukat. A kibontakozóban lévő dráma látképe könnyen áttekinthető, a belső logikáját jellemző etikai dilemma pedig egyszerűen feloldható: vagy a szuverenitás forradalma győz, vagy a régi rend hívei. Miután „a szuverenitás oszthatatlan” (Carl Schmitt), a legkisebb szilánk lehasítása is vereség volna tulajdonosának. Ezért van nehéz dolga a Szuverénnek, mert csak akkor győz, ha mindent megvéd, míg az előjogvédők már akkor is nyernek, ha nem veszítenek el mindent. Manapság a demokratikus felhatalmazással bíró nemzeti kormány egy egész világgal kell, hogy szembe nézzen. Hasonló helyzetben, a szovjet impériumból való szabadulás idején, 1989-ben mondta Csengey Dénes a következőket, ami a mostani birodalomellenes, szuverenista szabadságharc idején is igaz: „Egyetlen megkerülhetetlen erő van Magyarországon: a magyar nép.”

Németh László szavaival élve „hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára”. Korfordulón járunk: a globalizáció katasztrófája együtt jár a lokális ellenállások feléledésével, a demokrácia megszabadul a liberalizmustól és előtérbe lép a nemzet. Ma az a lázadó, aki a hagyományt védi – napjaink forradalma konzervatív.
 

Békés Márton

történész

A szöveg a szerző Fordul a szélcímű, a 90. Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötetének az előszava (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019). Megvásárolható a kiadó standjánál (129-es pavilon, Duna-korzó, a Petőfi térrel szemben). A könyvről beszélgetés 2019. június 15-én, szombaton 12:30-tól, dedikálás pedig aznap 13:15 órakor lesz.

latoszogblog.hu
  • Két majom
    Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
  • Hollywoodi csőcselék a demokrácia ellen
    Jót derülhetnénk rajta, de az emberiségellenes akcióban óriási a kockázat. Megszűnhet a demokrácia mint az egyik már-már utolsó rendező elv. Egy antihumánus propagandaközpont fölbérelte az agyonfizetett söpredéket, hogy hisztériázzanak a demokrácia ellen.
  • Sopronban más fesztivál is volt
    Bármekkora is ez a most dübörgő soproni VOLT fesztivál, volt itt egy másik „fesztivál” is, az még nagyobbat szólt. Ebben meg is egyezünk Soproni Horváth Lajos barátommal, kollégámmal, mielőtt nekivágunk az időutazásnak, és elindulunk a „terepre”.
  • Egy bankár rejtélyes halála
    Helmut Kohl ott és akkor elveszítette a legfőbb gazdasági tanácsadóját és „eszét”, akire, mivel a gazdaság nem tartozott a fő szakterületéhez, égetően szüksége volt.
  • Varga Judit lesz az igazságügyi miniszter
    Varga Juditot, a Miniszterelnökség európai uniós kapcsolatokért felelős államtitkárát jelöli igazságügyi miniszternek Orbán Viktor miniszterelnök, miután a jelenlegi tárcavezető, Trócsányi László elfoglalja képviselői helyét az Európai Parlamentben – derült ki szerda délután.
MTI Hírfelhasználó