Mennyei Béke
Kína az egyik legősibb emberi civilizáció bölcsője, egy olyan civilizációé, amely ma is ugyanabban a fizikai és kulturális térben létezik, és az elmúlt háromezer év során folyamatosan a világ legnagyobb népességű komplexuma volt.
2019. június 11. 13:18

Ennek a roppant méretű, és hihetetlenül bonyolult összetételű és felépítésű birodalomnak az összetartása soha sem volt egyszerű feladat. Az elmúlt évezredek során számos iszonyú véráldozattal járó belső háború fenyegetett teljes összeomlással, de végül mégiscsak azok az erők kerekedtek felül, amelyek újra és újra békés felvirágzást hoztak a Központi Birodalomnak.

Kína írásbeli önmegnevezését máig is az a két karakter adja meg, amelyeknek egyike a „közepet”, a másik pedig a birodalmat jelenti. Ha különösen is hangzik Kína évezredek óta a „világ közepének” tekinti önmagát, és lássuk be, nem minden alap nélkül teszi ezt. Nemcsak a népessége volt mindig a legnagyobb a világon, de a kulturális és gazdasági teljesítménye is. A legtöbb olyan találmány, amely a nyugatias modernizáció számára is döntő jelentőségű volt, mint például a papír vagy éppen a puskapor, Kínából ered.

A korabeli Nyugat irigységgel vegyes csodálattal szemlélte a birodalmat, amely ráadásul olyan igazi luxust jelentő és a legkifinomultabb igényeket is messze felülmúló cikkeket volt képes létrehozni, mint a selyem, a porcelán vagy éppen a tea, amelyeknek egyes európai nyelvekben az elnevezése is Kínára utal. A 19. század elejéig Kína évezredeken át folyamatosan a világ leggazdagabb országa volt, és nemcsak az összterméket illetően, hanem az egy főre eső vagyon terén is.

A helyzet a 19. század során változott meg gyökeresen. A Nyugat, leginkább az akkori „ügyeletes világbirodalom” szerepét betöltő Nagy-Britannia, elérkezettnek látta az időt arra, hogy az addigra már az egész világra kiterjedő uralmát Kínára is kiterjessze. Az ópiumkereskedelem „szabadságára”, mint cinikusan felépített ürügyre hivatkozva katonailag legyőzték, majd függő helyzetbe hozva, Indiához hasonlóan kíméletlen kifosztásnak vetették alá. A 20. században pedig „nyugatias” módon a Nyugat ellen katonailag fellázadó Japán fejezte be a brutális rablóháborúnak ezt a sorozatát.

Nem meglepő, hogy ezt követően Kína önvédelemként újra az elzárkózás felé mozdult el, hogy a nyugatias modernitás e pusztító hatásától megvédje magát. Történelmi véletlen, hogy ennek beteljesítésére a kommunista ideológia mutatkozott a legalkalmasabbnak. Ám a bezárkózás csak fokozta az évszázados kifosztás nyomán iszonyatos erejűvé vált tektonikus feszültségeket, és Kína történetének egyik legvéresebb belső polgárháború-sorozata zajlott le 1948 és 1978 között. Ekkor, 1978-ban kezdődött el egy olyan máig sem igazán beazonosítható, hosszú távú következményeit tekintve megjósolhatatlan folyamat, amelynek során a világtörténelem messze legdinamikusabb felemelkedési korszaka megy végbe.

A lényeget talán az fejezi ki a legjobban, hogy ebben az időszakban Kína világgazdasági részesedése két százalékról 25 százalékra nőtt, miközben az Egyesült Államok részesedése 32 százalékról 25 százalékra csökkent. Még megdöbbentőbb, hogy Kína világexportból való részesedése egy ezrelékről tíz százalékra, tehát százszorosára emelkedett.

Kína ma újra a világ meghatá­ro­zó hatalma. Ez az elképesztő teljesítmény a kínai társadalom tehetsége és szorgalma mellett elsősorban annak az elitnek köszönhető, amely e stratégia szellemi megalkotója, és „üzemeltetője” volt. Most, amikor ennek a negyven évnek a legtragikusabb történésére emlékezünk, ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha mindez nem jelent felmentést mindarra, ami 1989 júniusában a Mennyei Béke terén lezajlott. Hogy pontosan mi zajlott le, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A Kínát gyanakodva szemlélő nyugati elbeszélési mód tízezer halottról, a „szabadságküzdelem véres eltiprásáról” szól. A kínai hatóságok narratívája viszont a fennálló rend elleni lázadásról, Kína polgárháborúba taszításának kísérletéről. Szerintük csupán annyi történt, hogy mivel az egyre inkább nekivaduló rendbontók többszöri figyelmeztetés ellenére sem voltak hajlandók felhagyni káosz felé vivő anarchisztikus tevékenységükkel, a hatóságok határozottan elkezdték a rend helyreállítását. Kétségtelen, olyan képek vagy filmfelvételek nem kerültek elő, ahol halálos áldozatokat lehetne látni, bár ettől még persze valóban lejátszódhattak szörnyűségek is.

Akárhogyan is volt, Kína sok ezer éves történetének számos drámájáról derült már ki az idő múlásával, hogy bármilyen kegyetlenségnek is látszottak az ott lejátszódó történések, egy ilyen roppant méretű és komplexitású birodalomban aligha elkerülhetők az efféle tragédiák. Akárcsak a tízezernyi halálesetre, úgy arra a kínai feltételezésre sincs bizonyíték, hogy „külső erők” közreműködése is szította a konfliktust, de a globális hatalmi játszmák tükrében kizártnak sem tarthatjuk e köz­­reműködés létét. A tragikus események előtt nem sokkal Pekingben járt Mihail Gorbacsov a Szovjetunió utolsó politikai vezetője, és a tüntető diákok éppen az ő reformjait éltetve követeltek a kínai vezetéstől hasonló stratégiát.

Ám, ha az ezt követő 1999-ig tartó évtizedre nézve vetjük össze Kína és a posztszovjet Oroszország társadalmi-gazdasági változásait, elég megdöbbentő a kép. A demokratikus reformok Oroszországa a teljes anarchiába és káoszba süllyedt, míg Kína modern kori történetének legsikeresebb évtizedét járta be. A Mennyei Béke terének háborúja talán nem volt hiába való. Mint az előző évszázadok tragé­diái, ez is az egység minden áron való megőrzését szolgálta.

Bogár László

Kép: Hongkong

magyarhirlap.hu
  • Két majom
    Az érdekes, hogy mindketten beleszóltak, mit beleszóltak, próbáltak beleavatkozni a magyar belpolitikába.
  • Hollywoodi csőcselék a demokrácia ellen
    Jót derülhetnénk rajta, de az emberiségellenes akcióban óriási a kockázat. Megszűnhet a demokrácia mint az egyik már-már utolsó rendező elv. Egy antihumánus propagandaközpont fölbérelte az agyonfizetett söpredéket, hogy hisztériázzanak a demokrácia ellen.
MTI Hírfelhasználó