Zsákutcába visznek az utópiák
Az Amerikai Egyesült Államok kialakulása rossz példa a globalisták érvelésében.
2019. június 16. 10:10

Jól látszik, hogy az unió jelenlegi elitje, a meghatározó európai nagyhatalmak vezetői és külső, globális erőcentrumok egyértelműen a föderalizmus felé terelik, sőt kényszerítik az ­uniót, miközben egyre jobban erősödik a nemzeti szuverenitást és függetlenséget védő politikai tábor is, különös tekintettel a visegrádi országokra és Olaszországra. Látható tehát, hogy két, egymással homlokegyenest szembemenő irányzat, szemléletmód, világlátás ütközik meg. Kérdés: mi dönthet ezek között, kinek van igaza?

A cinikus válasz természetesen az lenne: majd az erőviszonyok döntik el a „Hogyan tovább, unió?” kérdését. Ebben persze van igazság, de számunkra most mégis az a meghatározó, hogy milyen valóságos érvek mentén lehet megválaszolni ezt a kérdést.

Szerintem az „ever closer union” (mind szorosabb unió), vagyis a szuperföderalizmus kezdettől fogva létező terve megalapozatlan és kivitelezhetetlen, míg a nemzeti szuverenitásra, a tagállamok önállóságára építő unió megvalósítható és az egyetlen járható út az Európai Unió megmentésére. Ennek két oka van: egyfelől az unió és egyben Európa története, vagyis a hagyományok, illetve a föderális államszövetséghez nélkülözhetetlen közös identitástudat, ha tetszik, a mitudat teljes hiánya.

Kezdjük a történelmi hagyományokkal! Amerika alulról szerveződött társadalom, amelyet egyetlen nép alapított, amelynek tagjai azonos kulturális és vallási közegből érkeztek, s bár államokba tagolódtak, a függetlenségi háborúban közösen vívták ki a szuverenitásukat. A szuverenitás tehát Amerikában egy és oszthatatlan, az államok pedig kezdettől, születésüktől fogva részei a nagy egységnek, a föderális Egyesült Államoknak. S bár az államoknak van részautonómiájuk, a szuverenitás elsősorban nem náluk, hanem a föderális központi kormányzatnál jelenik meg és tartja össze a földrész lakóit.

Európa ezzel szemben évszázadok során létrejött nemzetekből áll, a szuverenitást kezdettől fogva a nemzetállamok hordozzák, és soha nem az európai államok közötti, hosszabb-rövidebb ideig tartó szövetségek (bár Immanuel Kanttól kezdve Victor Hugón át egészen Winston Churchillig sokan álmodoztak-álmodoznak az egységes Európa gondolatán). Szemben Amerikával, Európában nem egy közös gyökerű nép tagolódott államokra, majd lépett természetes szövetségre, hanem a különböző népek alkottak meg egy-egy nemzetet – különös tekintettel a XVIII–XIX. századra –, amelyek mint önálló entitások állnak egymással szemben (a történelem során gyakran nem is túl barátságosan).

Ezzel szemben tény, hogy az unió alapításánál, a második világháború utáni években, az alapító atyák befolyásos tagjai előtt mégis a minél szorosabb unió, az Európai Egyesült Államok célja lebegett. Ennek szellemé­ben indították el a folyamatot az Európai Szén- és Acélközösséggel 1951-ben: céljuk az volt, hogy a kezdetben gazdasági együttműködés az évek során fokozatosan szoros politikai és társadalmi, kulturális stb. egységgé formálódjon.

A baj csak az, hogy mindezt a globalista elit tagjai felülről, kívülről akarták rákényszeríteni az európai államokra. Amíg az Amerikai Egyesült Államok alulról, szerves módon jött létre – Alexis de Tocqueville sokat és meggyőzően írt erről –, addig az Európai Egyesült Államokat felülről, nemhogy a népek, hanem a nemzetállamok feje fölött kívánták megvalósítani. Néhány éven belül kiderült, hogy ez nem reális: az ötvenes évek közepére a meghatározó nagyhatalmak kihátráltak ebből a koncepcióból, s 1957-ben megalakították a Közös Piacot, ami azt jelentette, hogy – a politikai és katonai egységesülést elvetve – visszatértek az elsősorban gazdasági együttműködés keretei közé.

A mind szorosabb unió terve persze nem veszett el, s a hidegháború megszűnése után, de különösen 2015, az Európába irányuló migráció tömeges megindulása óta minden eddiginél nagyobb erővel tört a felszínre. Emögött újra azok a globális erőcentrumok állnak, amelyek immáron elérkezettnek látják az időt a szuperföderális unió megteremtésére, s akárcsak a háború után Coudenhove-Kalergi, Jean Monnet, Altiero Spinelli, Paul-Henry Spaak személyében, ezúttal is olyan személyeket támogatnak az unióban és Európában­, akik elkötelezett hívei (Angela Merkel, Frans Timmermans stb.) a koncepciónak.

Azonban Európa modern kori történelme a nemzetek egymás mellett éléséről és nem egyesüléséről szól, s ha ezek birodalmi formákban mégis megtörténtek, a vége e birodalmaknak a bukás lett és a nemzeti tudat újbóli felülkerekedése. Ezért erőltetett, történelmietlen, hagyományellenes és végső soron erőszakos törekvés az Európai Egyesült Államok terve.

Másfelől, egy szoros föderális államszövetség megteremtéséhez nélkülözhetetlen a közös identitástudat, a mitudat. Megvan-e ez? A válasz egyértelmű: nincs.

Mindez annak ellenére igaz, hogy az euró­pai népeket és nemzeteket valóban összetartják a közös civilizációs alapok, a görög–római kultúra, a zsidó-keresztény vallás és erkölcs. Ezek olyan értékrendi kiindulópontok, amelyek valóban összetartó erőt jelentenek, s arra elegendőek, hogy egy kívülről jött civilizációval és kultúrával szemben megkülönböztessék, megvédjék magukat, ha kell. Viszont ma már látható, hogy ezek az értékrendi szálak mennyire meggyöngültek Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa között, szinte régi-új vasfüggönyt húzva a kontinens két része közé. Másfelől az egyre lazább értékrendi kötődés nem azonos az identitással: az európai emberek többsége a nemzettel azonosul, mitudata a nemzethez s nem Euró­pához kötődik.

Mindez különösen megmutatkozik abban, hogy a felmérések szerint az emberek az Euró­pai Uniót fontosnak tartják – mely megkönnyíti az életüket –, azonban nem bíznak az európai intézményekben és az uniós vezetőkben, a brüsszeli elitben. Ez nem véletlen: az unió igenlése elsősorban a gazdasági és jóléti előnyökre vonatkozik, míg a központi intézmények, mint az Európai Bizottság és annak vezetői iránti bizalomban jelenne meg az identitástudat, a mitudat – de nem jelenik meg, ellenkezőleg. Hiányzik az uniós identitás, s erre nem lehet „felhúzni” egy szuperföderális államot és kormányzatot. Illetve lehet, de ez csak erőszakkal és az emberek szándéka ellen történhet meg, különös tekintettel a közép-európai népekre.

De azt akkor már nem demokráciának neveznék, miközben az oly sokszor hangoztatott érvek szerint az unió a közös értékekre kell hogy épüljön, amelyek között első a demokrácia.
Összegezve: ha az unió jövőbeli karakterével kapcsolatos kérdésekre válaszolunk, akkor kijelenthető, hogy az unió szuperállammá formálása zsákutca, amelynek sem történeti-politikai (nemzetek szuverenitása), sem emberi-társadalmi (uniós identitás hiánya) feltételei nem adottak. Ezzel szemben a szuverén nemzetekre-nemzetállamokra épülő koncepció létező európai talapzatra és hagyományokra támaszkodhat.

Mindebből azonban az is következik, hogy az ever closer union helyett az ever less ­union (minél kevesebb unió) látszik a megoldásnak. Ez nem az unió fokozatos leépítését és végül megszüntetését jelenti, hanem azt, hogy Jean Monnet és Altiero Spinelli elitista koncepciójával ellentétben a politikai együttműködést lazítani kell és demokratikussá kell tenni (a tagállamok egyenrangúságára építve), s a Közös Piac modelljének megfelelően az önállóságra épülő gazdasági együttműködést kell újra előtérbe állítani, jóval kevesebb beleszólással egymás politikai, illetve gazdaságpolitikai rendszereinek működésébe. Egyben a szoros külpolitikai vagy kulturális együttműködést is háttérbe kell szorítani, mindezek visszakerülhetnek a nemzetek közötti együttműködések terepére. A közös értékek erőltetése helyett a közös érdekeket érdemes előtérbe helyezni, amelyben jelentős szerepet játszik a szabadpiac, a vámok eltörlése, az emberek, a szolgáltatások, az áruk és a tőke szabad áramlása. Vagyis annyi célt kell megvalósítani, amennyit lehetséges, s nem kell annál többet kívánni, mint amennyi szükséges.

A globalista utópiákat pedig – miként korábban a kommunizmust – el kell felejteni.

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó