Fogy a levegő Angela Merkel körül
A „centrista” az udvariasabb kifejezés az elvtelenre. A középen állást leginkább a francia elnök tette saját maga és pártja ideológiájává, de Angela Merkel is ezt vallja már évek óta.
2019. július 4. 17:40

A „centrista” az udvariasabb kifejezés az elvtelenre, ezt számtalanszor láthattuk már. A középen állást leginkább a francia elnök tette saját maga és pártja ideológiájává, de nincs egyedül a centrizmusnak álcázott elvtelenség képviselői között. A műfaj koronázatlan királynője viszont nem hangoztatja úgy középen állását, mint Emmanuel Macron. Ő csendesen, csinnadratta nélkül, a gyakorlatban valósítja meg e programot. Papíron kereszténydemokrata, de regnálása alatt újra és újra bebizonyította, hogy nem sokat jelent neki ez a jelző. E koronázatlan királynőt Angela Merkelnek hívják.

Merkel közel tizennégy éve ül az Európai Unió legfontosabb államának kormányfői széké­ben. Ezzel magáénak mondhatja a leghosszabb ideje megszakítás nélkül hivatalban lévő európai kormányfő címét a jelenlegi vezetők közül, és a német kancellárok hivatali idejét tekintve is dobogós. Az tehát, hogy Merkel jó hatalomtechnikus, tehetséges politikus, aligha vitatható. Abban kifejezetten jól teljesít, hogy válságos időkben is megtartsa székét: a 2008-as pénzügyi válság, az ebből is fakadó euró- és a migrációs válság sem buktatta meg. Ez megsüvegelendő teljesítmény, azonban ha azt is megvizsgáljuk, hogy milyen áron érte ezt el, máris kevésbé idilli a kép. A végösszeg felbecsülhetetlen: a német kereszténydemokrácia kimúlása volt az ár.

A CDU-t a második világháború után jórészt nyugatnémet katolikusok alapították. Ennek megfelelően legfőbb bázisa a kezdetektől a svábok lakta Baden-Württemberg és a Rajna-vidék kisvárosi polgárai voltak. A párt azonban széles körben támogatásra lelt, valódi néppárttá vált: számos társadalmi csoportot megszólított, mérsékelt volt, elvhű és hiteles. Ez meghozta a sikert: a párt az 1949 óta megtartott tizenkilenc szövetségi parlamenti választásból tizenhatot megnyert, és az elmúlt hetven évből csak húsz olyan volt, amikor nem kereszténydemokrata kancellár állt a német kormány élén. Ez utóbbi miatt terjedt el a politikai zsargonban a CDU beceneve: kancellárválasztó egyesület.

A CDU tehát – nyugodtan kijelenthető – az egész világ legsikeresebb kereszténydemokrata pártja – volt. Olyan személyeket adott az európai politikának, mint Konrad Adenauer vagy Helmut Kohl. A párt motorjává vált az európai együttműködésnek, felrázta Németországot a világháborús vereség után, és jórészt neki köszönhető a gazdasági csoda is. Helmut Kohl után azonban a kereszténydemokraták nehezen találtak magukra. Évekig tartó belső hatalmi harcokból végül egy keletnémet protestáns hölgy, Angela Merkel került a párt élére az ezredfordulón. Az ő helyzete sem volt kifejezetten stabil: a 2002-es választásokon nem is őt jelölte a CDU/CSU-szövetség a kancellári tisztségre, hanem a ritka esetek egyikeként a bajor CSU elnökét, Edmund Stoibert.

Azt a választást a szociáldemokraták nyerték meg, Merkel pedig nem tett le arról, hogy vezesse Németországot. Kancellár akart lenni, kerül, amibe kerül. Ezt végül a 2005-ös előre hozott választáson érte el, máris megfizetve az ár első részletét: nagykoalícióra kényszerült a szociáldemokratákkal. Lassú víz partot mos: az azóta eltelt tizennégy évben Merkel továbbra is a tisztsége megtartásának rendelt alá mindent, emiatt pedig sorra adta fel a CDU hagyományosan képviselt programpontjait. Így tett a sorkatonaság, az atomerőművek és a szigorú bevándorláspolitika támogatásával, és végül az azonos neműek házasságának elutasításával kapcsolatban is.

Életrajzírói szerint Merkelnek nincsenek határozott elképzelései, de ha vannak is, azokat megtartja magának. Nem úgy politizál tehát, hogy küzd azért, amit képvisel, hanem sokkal egyszerűbben: megnézi a közvélemény-kutatásokat, és arra hajlik, amerre a szél fújja. Ennek leglátványosabb esete az atomerőművekkel kapcsolatos fordulat volt. A CDU hagyományosan kiállt az atomenergia békés felhasználása mellett, azonban 2011-ben, a fukusimai katasztrófa után a Zöldek támogatottsága megugrott, Merkel pedig tőlük tartva 180 fokos fordulatot tett, és bejelentette az összes atomerőmű bezárását.

Azóta Németországban ismét felfutott az atomenergiánál sokkal környezetszennyezőbb kőszénbányászat, amelynek érdekében még templomokat is leromboltak. Szintén emlékezetes a migrációs politikai fordulat. A CDU mindig is a bevándorlás korlátozásának híve volt, és 2010-ben még maga a kancellár jelentette ki: a multikulturális társadalom megbukott. Ehhez képest a 2015-ös bevándorlási válság kezelése már épp az ellenkezőjét mutatja: Merkel kinyitotta a határokat, és meghirdette a hírhedt Willkommenskulturt. Azóta persze ő is belátta hatalmas tévedését, és csendben visszatért a korlátozások politikájához, de nyilvánosan sosem vallotta be, hogy mekkora hibát követett el.

A következő nagy fordulata 2017-ben történt: a kereszténydemokraták a vallási előírásokkal összhangban ellenezték az azonos neműek házasságát, így Németország a nyugat-európai államokhoz viszonyítva sokáig kitartott a hagyományos családmodell mellett. Merkel azonban, amikor a Bundestag napirendjén szerepelt az „Ehe für alle” (házasság mindenkinek) koncepció, a frakciófegyelem feloldásával lehetővé tette pártja képviselőinek, hogy megszavazzák a javaslatot. A jegyzőkönyv kedvéért álljon itt: ő maga nemmel szavazott, de ez a végeredmény tekintetében inkább szimbolikus, mint valós kiállás a keresztény értékek mellett.

Ezek tehát Merkel tettei – érdemes egy pillantást vetni a következményekre. Több politológus azzal érvelt, hogy a kancellár igencsak ügyesen lavírozott, hiszen a konzervatív politika feladásával vesztett ugyan szavazókat a radikális Alternatíva Németországnak (AfD) felé, de kinyitotta a pártot a középen állóknak, és mivel szinte minden párttal koalíció­képes lett a CDU, hosszú időre biztosítottá vált a párt kormányzati szerepvállalása.

Ez az érvelés azonban több sebből vérzik. Egyrészt a 2013-as választásokon még 41 százalékot kapott a CDU/CSU szövetség, azaz igen jól szerepelt a párt. 2015 nyarán, a migrációs válság előtt olyan közvélemény-kutatások is napvilágot láttak, amelyek évtizedek óta először abszolút többséget jósoltak a pártnak. Ehhez képest 2017-ben 33 százalékra, történelmi mélypontra süllyedt a CDU, és azóta folytatódott a zuhanás. Olyannyira, hogy több friss felmérés a 2005 óta őrzött első helyről a másodikra sorolta vissza a jelenleg nagyjából 25 százalékon álló kereszténydemokratákat, miközben a Zöldek kerültek az élre.

Úgy tűnik tehát, hogy a centrumpolitikának becézett elvtelenség csak átmenetileg volt kifizetődő: a CDU már egyre kevésbé megkerülhetetlen szereplője a német politikának, és egyszerre két irányba veszít folyamatosan szavazatokat. A konzervatív választók inkább az AfD-t támogatják, míg a középen állók a Zöldek irányába áramlanak nagy tempóban.

A CDU így két szék között a pad alá esett: a jobboldal elhagyásával elvesztette hagyományos bázisának jelentős részét, míg a frissen megszerzett középen állókat éppen azért veszti most el, mert megpróbálja visszaszerezni a konzervatívokat. Mostanra mindkét tábor számára hiteltelenné vált, és nem látszik, hogy mi állíthatná meg a csökkenést. Nem hozott megváltást a pártelnökcsere sem: Annegret Kramp-Karrenbauer vezetése alatt ugyanúgy erodálódik az egykor hatalmas néppárt, mint Merkel elnökségének végén. A nagykoalíció színtelenné, szagtalanná tette az egykor markánsan kereszténydemokrata CDU-t. A hagyományosan stabil német politikai helyzet jelenleg recseg-ropog. Nemcsak a CDU, de a szociáldemokraták is mélyponton vannak.

Vajon tanult ebből a kancellár? A legutóbbi történések szerint nem: az Európai Néppárttal szembemenve a szocialista Frans Timmermanst javasolta az Európai Bizottság elnökének. Úgy tűnik, hazáján kívül európai szinten is bármikor hátat fordít nemcsak elveinek, de szövetségeseinek is. Minden bizonnyal Merkel hivatali idejének utolsó hónapjait éljük most. Kérdés, mi lesz utána. Bízom benne, hogy a CDU ismét el tudja foglalni helyét a jobboldalon, és visszatér Adenauer és Kohl politikájához, amely egykor naggyá tette, de nagy tétben nem fogadnék rá. Egy biztos: innen szép nyerni.

Szikra Levente

A szerző az Alapjogokért Központ munkatársa

Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó