A globális kultúrharc, avagy miért van igaza Putyinnak és miért nincs
Vlagyimir Putyin alaposan megbotránkoztatta a fősodorhoz tartozó nyugati médiát a Financial Timesnak a G20-ak legutóbbi értekezletén adott interjújával.
2019. július 14. 23:32

Oroszország elnöke a büszke kultúrharcos köpönyegét öltötte magára és „túlhaladottnak” minősítette a nyugati társadalmunkban uralkodó ideológiát. A nyugati liberalizmus – mondotta – kifáradt, elaggott, „idejétmúlt” ideológia, s „összeütközésbe került a lakosság túlnyomó többségének érdekeivel”. Külön is kitért „a továbbiakban már tarthatatlan” multikulturalizmusra, és nem kis élvezettel marasztalta el Angela Merkelt, amiért rászabadította a migránsokat Európa népeire.

Putyinnak az identitáspolitikáról is volt mondanivalója. Különösen rossz a véleménye a nemi semlegesség divatos dogmájáról, amelynek alapján – mint mondotta – a gyerekek „öt-hat nemi szerepet és eljátszhatnak”. Fontosnak tartotta hozzátenni, hogy felőle bárki nyugodtan kitűzheti a mellére nemi identitását, de „ennek nem szabad háttérbe szorítania a társadalom magvát alkotó embermilliók kultúráját, tradícióit és a család hagyományos értékeit”.

Hogy világos legyen, mennyire nem csupán a G20-ak csúcsértekezletén összegyűlt elithez intézte szavait, üdvözölte a populizmus európai és amerikai felemelkedését. Nem sok kétséget hagyott afelől, hogy a nyugati populistákat szövetségesének tekinti a globális kultúrharcban, amely a hagyományos konzervatív eszmények, illetve az Egyesült Államok kulturális elitjéhez szorosan kötődő társadalomtervező ethosz között dúl.

Bizonyos értelemben a nyugati média reakciója kifejezetten sokatmondóbb volt, mint Putyin merész kijelentései a liberális értékek hanyatlásáról. A nyugati kommentátorok többnyire elvetették ugyan Putyinnak azt az állítását, hogy a Nyugat globális hegemóniája visszaszorulóban van, egyúttal azonban elismerték, hogy az orosz elnöknek van némi igazsága. A Financial Times szerkesztőségi nyilatkozatban fejtette ki, miért tévesek Putyin állításai, de nyomban hozzátette, hogy „a nyugati választók körében egyértelmű a liberalizmussal kapcsolatos kiábrándulás”. Válaszul az újság fegyverbe szólított a populizmus visszaszorítása érdekében. „Putyin és a hozzá hasonlók világnézetének tartalmatlansága akkor tárul a leghatékonyabban az emberek elé, ha megújítjuk a liberalizmust és új életet lehelünk belé.”

Hasonló hangot ütött meg az Independent kommentátora is. Elismerte, hogy Putyin tekintélyes legitimációt merít abból, hogy „az oroszok többsége konzervatív értékeket követ”. „A nyugati liberálisoknak” – folytatta – „nehéz dolguk lesz, ha át akarják értelmezni a jeleket, amelyeket az orosz vezetés és média rögeszmésen úgy mutat be, mint a liberalizmus hanyatlásának bizonyítékait”. Putyin „a széthullás és a felfordulás nehezen mellőzhető jelei” közé sorolta, hogy „Európában fölemelkedőében van a nacionalizmus és a jobb-, illetve baloldali populizmus, továbbá hogy Európa hogyan reagál erre, és Nagy-Britannia milyen zűrzavaros körülmények között távozik az Európai Unióból.”

A Nyugat-barát The Moscow Times hosszasan fejtegeti, hogy a mai liberalizmushoz kapcsolódó értékek oroszországi vonzereje igen csekély.

„Édeskevés jelét látom annak, hogy az oroszok különösebb vágyat éreznének a mai liberális értékek iránt. Az orosz közvélemény többsége erős fenntartásokkal élt például a feminizmussal és a multikulturalizmussal szemben. Gyanakvással tekint a nyitottságra, elismeréssel viszont a rezsim erőt mutató külpolitikájára. Örömmel fogadja, hogy milyen nagy lett a közbiztonság az orosz városokban – Moszkva ma sokkal biztonságosabb város, mint Brüsszel, jóllehet a szegénység jelei minduntalan kiütköznek.”

Még Robert J. Samuelson, a The Washington Post kommentátora is kénytelen volt elismerni, hogy Putyin nem a levegőbe beszél. A liberális „elbizakodottság” bumeráng-hatásáról írva megjegyezte, hogy „a nyitott határok, a kéretlen bevándorlás, a globalizáció, és a multikulturalizmus” taszító hatással volt a nyugati választók széles rétegeire.

A globális kultúrharc változó körvonalai

Öt-hat évvel ezelőtt a nyugati politikai elit a mai defenzív reagálásnál sokkal magabiztosabb hangot ütött meg Oroszországgal szemben. Emlékezzünk csak vissza Obama elnök széles körben ismertetett 2014. márciusi beszédére, amelyet „Európa ifjúságához” intézett. Elítélőleg szólt Oroszország Krím-félszigeti fellépéséről, s mintegy mellékesen belpolitikájának ellenzőire is kiterjesztette bírálatát. Az identitáspolitika és az engedékeny büntetőjogi magatartás dicséretét zengte, továbbá ostorozta „a hatalom régebbi, hagyományosabb felfogását”. „Ahelyett, hogy meleg és leszbikus testvéreink ellen fordulnánk, lehetőségünk van rá, hogy törvényeinkkel védelmet nyújtsuk nekik” – mondta. Egyazon levegővétellel nemcsak Oroszországról szedte le a keresztvizet, hanem az európai populista és konzervatív pártokról is, amiért nem fűlik a foguk rá, hogy a multikulturalizmus és a bevándorlás dicséretét zengjék. Amikor Obama elnök Oroszországot emlegette ebben a beszédben, igazából hazai tradicionalista ellenfeleit vette célba.

Érdemes felidézni azt is, milyen erőteljes nyugati propagandakampány zajlott Oroszország ellen a szocsi téli olimpiai játékok idején. Nyugati kommentátorok „tradicionalistának”, „ódivatúnak”, „nőgyűlölőnek”, „homofóbnak”, „patriarchálisnak” és „idegengyűlölőnek” bélyegezték Oroszországot. Még a tavalyi labdarúgó-világbajnokság alatt is minduntalan nevetség tárgyává tették Oroszországot, amiért megtűri a rasszizmust. Az orosz labdarúgó-válogatottat külön is kigúnyolták, amiért „túlságosan orosz”, az orosz közönséget pedig nem győzték kioktatni arról, mennyire felsőbbrendűek a multikulturális futballcsapatok.

A világbajnokság után egy évvel úgy fest, hogy sok nyugati kultúrharcos már nem hisz az ügyben, amelyért küzdött. Mintha azért fognának fegyvert Putyin illiberalizmusa ellen, mert ebben a helyzetben magabiztosabbnak hatnak. A maguk kulturális forgatókönyvében viszont mintha bizonytalanabbul mozognának. Robert J. Samuelson már említett írása sokatmondó ebből a szempontból. „Az embereknek fontos a nemzeti identitásuk” – írja – „és tartanak az olyan politikától és gyakorlattól, amely kikezdené ezt az identitást.”  Befejezésül megállapította: „az a nagy próbatétel áll előttünk, hogy átmentsük a háború utáni liberalizmus javát, miközben elismerjük a nemzeti identitás és szuverenitás jelentőségét”. Más szóval ez annyit tesz, hogy mai formájában a liberalizmus nem képes rezonálni az emberek vágyaira.

A Putyin interjújára adott defenzív nyugati válasz arra vall, hogy a Nyugat elvesztette azt a kulturális tekintélyt, amelynek birtokában korábban leereszkedően kioktathatta a világot felvilágosult értékeinek felsőbbrendűségéről. Most, hogy lefosztott liberalizmusa a nyugati társadalmakban is csak korlátozott rétegek támogatását élvezi, nincs meg a legitimitása ahhoz, hogy „öntudatra ébressze” az olyan nemzeteket, amelyek komolyan veszik saját hagyományaikat és értékeiket.

Az Európai Unióban mindenki előtt nyilvánvaló a brüsszeli technokrácia legitimitási válsága. A kellemetlen populisták sehogyan sem akarnak eltűnni a színről, s a visegrádi négyek, Olaszországgal együtt nem hajlandók egy kottából énekelni a Merkel ̶ Macron-féle oligarchiával. Amikor Orbán Viktor egy személyben, s Magyarország egymagában szállt szembe az EU föderalistáival, megmutatkozott, hogy meg vannak számolva annak az időszaknak a napjai, amikor a neokolonialista urak előírhatták az embereknek, hogyan éljenek.

Ott van aztán a Brexit, és ott van Trump… A globális kultúrharc ezzel megszűnt egyoldalú lenni.

A globális kultúrharc sorsa egyelőre nem dőlt el. Putyin behatárolt kulturális és szellemi erőforrásai csak korlátozott lehetőséget nyújtanak neki arra, hogy kihívást intézzen az amerikai kulturális hegemónia ellen. A globális kultúra elleni globális reagálás, amelyre Putyin hatni szeretne, egyelőre híján van mind a következetességnek, mind az egységnek. A kijelentéseire nem azért érkezik defenzív válasz, mintha Putyin olyan erős lenne, hanem mert ellenfelei veszítettek erkölcsi tekintélyükből. Önbizalom dolgában válságba kerültek, de ez nem változtat alapvetően a globális erőviszonyokon. Mégis jó hír azonban azoknak, akik szívükön viselik az emberiség jövőjét.

Frank Füredi

szociológus, publicista

(Az írás elsőként angol nyelven itt jelent meg. Ugyanitt elérhetők az idézett szövegek eredetiben.)

latoszogblog.hu
  • Rebrov nem "A Nagy Edző"
    Rebrov nem „A Nagy Edző”. Ezt a vereség utáni erőlködő nyilatkozatai is érzékeltették. Nem ő lesz az, aki magyar klubsikert emel a jövő Európájában. De talán most regenerálódik, talán csapatot formál a következő mérkőzésekre.
  • Lebegtetés a Fenyő-gyilkosság ügyében
    Nem zárható ki, hogy újabb száztizenegy év elteljen, és valaki valahol cikket írjon, így kezdve: „Százharmincegy év telt el a Margit körút és a Margit utca sarkán elkövetett Fenyő-gyilkosság óta…”
  • A siker titka, hogy sikerült lejönni az izmus alapú politizálásról
    Azért sikeresek a mai napig a rendszerváltó politikusok Magyarországon, mert nem absztrakt elvek mentén, hanem az ország érdekében politizálnak - mondta a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára szombaton Balatonszárszón.
  • Kampányrajt - Megszólaltak a pártok
    Az ellenzék teljes összefogásra vonatkozó stratégiája megbukott, hatalmas kudarccal indulnak az önkormányzati választáson, és míg a kormánypártokat az építkezés, addig az ellenzéket háborúskodás, békétlenség, gyűlölet jellemzi - jelentette ki Kósa Lajos.
  • Szent István-napi gondolatok
    Ennek a vitának egy másik része a Szent Istvánt követő Nyugathoz közeledés és a nemzeti önállóság ma is időszerű és gyakran félreértett vagy félremagyarázott ellentéte.
MTI Hírfelhasználó