Bogár László: Elfogyó Európa?
A születésszám csökkenése ugyan valóban 1900-ban kezdődik el, de a születési arányszám csökkenése már 1880-ban kezdetét veszi, és az óta is folyamatosan zajlik.
2019. augusztus 2. 08:27

Bogár László az Eurostat adatai alapján rámutat: az Európai Unió tizenöt tagországában még növekszik ugyan a népesség, de ezek között van az a Franciaország, Nagy-Britannia, Svédország, valamint Ciprus és Málta is, ahol ez a népességnövekedés már kizárólag a migrációs többletből ered. A közgazdász egyetemi tanárnak tett föl kérdéseket a Présház.

- Professzor úr, jól megjegyezhető dátum: 1900 volt az, az év, amikor – az akkori – Magyarországon elkezdett csökkenni a születésszám. Ezt följegyzi a tudomány, az okokat azonban nem is keresi. Elképzelhető-e, hogy ha az okkeresésben esetleg olyan tényező merülne fel, amelynek néven nevezése nem lenne politikailag korrekt, akkor a hazai tudományos élet inkább elvágná kapcsolatát a valósággal, és beletörődne a nemzethalálba?

- Igen, itt valóban a legkényesebb kérdések egyikéről van szó, és komoly kockázatot vállal az, aki az uralkodó narratíva véleménydiktatúrájával szembeszegül. Én sem próbálok a halálmegvető bátorság pózában tetszelegni, de azért kísérletet tennék néhány dologgal való szembesülésre, mert úgy vélem, e szembeszegülés nélkül aligha találunk megoldást közös dolgainkra. (Már csak azért sem, mert, ahogy József Attila írja, „Átlátsz Uram, a bűnök cifra gyolcsán, erény rongyán, bátorság mente bőrén…”) De még mielőtt ebbe belekezdenék, kicsit pontosítanék, a születésszám csökkenése ugyan valóban 1900-ban kezdődik el, de a születési arányszám csökkenése már 1880-ban kezdetét veszi, és az óta is folyamatosan zajlik. Ezt a monoton csökkenést csupán két rövid, néhány éves epizód töri meg, az egyik az ötvenes évek elején, a másik ennek nyomán a hetvenes évek közepén. A demográfiai szakma ezt nevezi a két „népesedési hullámnak”, bár valójában csak egy népesedési hullámról van szó, az úgynevezett Ratkó-korszakról, amikor én is születtem (1951-ben), mert a második népesedési hullámnak nevezett jelenség-nyaláb már csak következmény, hiszen a korosztályom olyan kiugróan népes (még!) akkor, a hetvenes években, hogy nem tud nem több gyermeket világra hozni, mint az előző generációk. A mi két gyerekünk is ekkor született (1975-ben és 1977-ben), de mivel ez inkább a következő kérdés tárgya, inkább térjünk vissza a XIX. és XX. század fordulójának történéseire. A kiegyezést követő másfél évtized során, a „modern Magyarország” megszületésekor a születési arányszám nagyjából 45 ezrelék, ezt megelőzően a XIX. században 45 és 50 ezrelék között ingadozva többé-kevésbé állandónak mondható. Ám 1880-tól 1914-ig a süllyedés számottevő, 45 ezrelékről 33 ezrelékre csökken. Ez után egy olyan dráma megy végbe, amit sokáig nem értettek a népesedéskutatók. Az 1914-től 1920-ig terjedő időszakban a születési arányszám 33 ezrelékről 17 ezrelékre zuhan, tehát majdnem megfeleződik a születési ráta, ami a XIX. századi átlagértéknek már csak alig több mint egyharmada. Aztán lassan kiderült az ok, nevezetesen az, hogy a fiatal férfiak zömét elvitték katonának és a háború végéig nem is mehettek haza, és bármilyen meglepő is ez, fiatal férfiak nélkül nem nagyon tud gyerek születni. A második világháborús hadvezetés már nem követte el ezt a nemzetstratégiai hibát, így a negyvenes évek során, világháború ide vagy oda a születési ráta szinte egyáltalán nem változott, maradt azon a 20 ezrelék körüli szinten ahová Trianon utáni évek során süllyedt. Az első világháború után 17 ezrelékről ugyan még vissza tud menni 30 ezrelékre, de ez aztán egy évtized alatt (a harmincas évek során) 20 ezrelékre süllyed. Ám visszatérve az eredeti kérdésre, azt kellene tisztázni, hogy, ha a kiegyezés utáni fél évszázad valóban olyan sikeres, mint amilyennek az uralkodó megközelítési mód beállítja, akkor miként lehetséges az, hogy a születési arányszám meredeken csökken, miközben a történelmi Magyarország legsúlyosabb népességvesztése megy végbe a soha nem látott mértékű kivándorlás nyomán. A „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” fordulat (József Attila versében) óvatosan fogalmaz, mert valójában több mint két millió embert veszítettünk. A két folyamat egymást erősítette, hiszen többnyire éppen a legtermékenyebb korszakukban járó fiatal felnőttek vándoroltak ki. Ennek a beszélgetésnek nem lehet tárgya a magyar történelem e fontos korszakának átfogó elemzése, de nem árt szembesülnünk azzal, hogy a „kiegyezés” szó társadalom-stratégiai szempontból egész más tartalmat hordoz, mint amit a közvélekedés tulajdonít neki. Az iskolában azt tanultuk és tanulják ma is az egymásra következő nemzedékek, hogy az osztrák birodalmi elit egyezett ki a magyar arisztokráciával, ami formálisan, a lejátszás-technikai felszínen akár igaz is lehet, csak „nem bontja ki az igazság minden részletét”, vagyis úgy hazudik, hogy látszólag igazat mond. A „kiegyezés” vagy inkább egyezség, vagy még pontosabban a „visszautasíthatatlan ajánlat” a mélyrétegben sokkal inkább arra vonatkozott, hogy Magyarországot végleg beillesztik a globális hatalomgazdasági térbe. Vagy kicsit nyersebben fogalmazva, arról szólt a történet, hogy a magyar „elitek” milyen árat kérnek azért a „kollaborációjukért” amelynek keretében korlátlanul kiszolgáltatják a történelmi Magyarország érték-mezőit a globális hatalomgazdaság urainak. Hogy egy kicsit érthetőbb legyen, a birodalmi adminisztráció 1852-ig bezárólag az 1849-es Kossuth-Szemere féle radikális parlament minden államjogi döntését precízen megsemmisítette, egyet kivéve, amely eltörölte az akkor már ötszáz éve Nagy Lajos uralkodása óta fennálló legfőbb törvényt, miszerint a magyar föld nem elidegeníthető. Hogy a magyar föld a Szentkorona kizárólagos tulajdonában van, és még a király is csak a Szentkorona, mint a nemzet-test szimbolikus megtestesítője szellemében rendelkezhet vele. (Az Arany bulla és az ősiség törvénye volt ennek a történelmi garanciája évszázadokon át). Vagyis ne szépítsük, a kiegyezés a magyar népnek a nemzetből, mármint ebből a „modern” állam-nemzetből való kilakoltatását jelentette. Történt már egyszer hasonló, 1514 után az önreflexióra alkalmatlan, saját katasztrofális nemzetstratégiájának brutális következményeivel szembesülni képtelen magyar elit a történelmi szakrális nemzetből lakoltatta ki a népet, aminek aztán 1526 után Mohács nyomán meg is lettek az ismert tragikus következményei. Az 1867-es hamis egyezség nyomán a globális hatalmi szuperstruktúra által „szigorúan ellenőrzött” államnemzetből most már másodszor, szintén kilakoltatták a népet, aminek aztán 1920-ban meg is lettek a következményei, amit Trianon szimbolizál. A 2020-as Trianon századik évforduló és aztán 2026-ban a Mohács ötszázadik évforduló jó alkalom lehet arra, hogy végre azzal és úgy szembesüljünk, amivel és ahogyan kellene ahhoz, hogy a mindent megsemmisítő harmadik nemzeti tragédia elkerülhető legyen. Dózsa, Kossuth, Petőfi utca minden településen minden rendszerben volt, van és lesz, de vajon tudjuk-e, hogy kik voltak ők, vagy csak operettes, óvódás, gügyögős ál-ünnepeink „ismeretlen” hősei maradnak az idők végéig. Juhász Ferenc Tékozló ország című eposzában: „Időkbe látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát sírba taszítsa, igen” A nemzetnek máig sincs reflexív viszonya ehhez.

- A másik jól megjegyezhető dátum: 1956 amikor a hazai demográfiai kutatás vészjelzést ad az ország vezetőinek, hogy baj van, lépéseket kell tenni. Ebben az évben azonban több mint 200 ezer emberünk „kitántorgott”, és a következő esztendőkben a politikai – előbb véres, majd „csak” fenyegető – konszolidációval múlt el. Ám Fekete Gyula író valamikor a hatvanas, hetvenes években már óvatosan meg mert szólalni az ügyben. A politikai válasz az „OTP-gyerekek” pénzügyi ösztönzéssel való világra segítése volt. A nyolcvanas években azonban már beindult a népfogyás: többen haltunk meg, mint születtünk. Miért kell ebből a szempontból a kommunizmus négy évtizedéből legjobb emlékként a Ratkó-korszakot kipipálnunk?

- Ahogy az imént már említettem a születési arányszámok csökkenése 1920 és 1940 között is folyamatos, 30 ezrelék feletti szintről 20 ezrelék alá süllyed a mutató. Érdekes módon a negyvenes évek során, benne a második világháborúval alig csökken a ráta, ami az előbb már említett okkal magyarázható. A magyar társadalmat ugyan iszonyú sokként éri a második világháború, az hogy az ország újra a Trianoni határok közé szorul vissza, és hogy egyre nyilvánvalóbbá válnak a szovjet megszállás pusztító következményei, de mégis csak egy alapvető hagyományos értékeit még, úgy ahogy megőrizni képes emberi közösségről van szó. Ez elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a születésszám spontán módon emelkedésnek indul a háború után, ami 1950-ig töretlen, ám ezt követően két év alatt 195 ezerről 185 ezerre csökken a születések száma. Ez ugyan még nem volna katasztrófa, ám a politikai vezetés erre elég hisztérikusan reagál, ám ami ez után következik, azzal kapcsolatban megint súrlódik egymással az uralkodó elbeszélési mód, és a „valóságos valóság”, amelynek az „elbeszélése” soha sem volt (és soha nem is lesz) egyszerű feladat. A korszak elnevezése annak a Ratkó Annának a nevéhez fűződik, egyértelműen negatív csengéssel, aki akkoriban egészségügyi miniszter volt, pedig neki szegénynek nem sok köze volt a lezajló folyamatokhoz. Munkásasszonyból lett miniszterként ő egyszerű végrehajtó volt csupán, aki aligha értett meg bármit a történések lényegét illetően. Valójában addig is léteztek azok szigorú abortuszt korlátozó rendelkezések, amelyeknek „csupán” a szankcionálását „élesítették” be, és „érvényt szerezni” mindennek kétségtelenül az egészségügyi rendszerben lehetett és kellett. Az intézkedés-sorozat nagy valószínűséggel felesleges volt annyiban, hogy a születésszám semmiképpen nem süllyedt volna tovább, vagy legfeljebb annyira, amennyire a szülőképes korú nők létszáma csökkent. Ráadásul azóta is él a korszak megítélésnek az a kimondatlan sugallata, hogy ha nincs az abortusztilalom, akkor a magyar nők egyáltalán nem is szültek volna, ami nagyon durva és alaptalan feltételezés, amely lelkileg és erkölcsileg mélyen sérti az Anyukám korosztályát. Kétségtelen tény, hogy az ezt követő négy év során 1952 és 1956 között újra 190 ezer, sőt kettőszáz ezer fölé emelkedik a születésszám, a csúcs 1954, amikor 223 ezer gyermek születik Magyarországon, ami már az első világháború előtti szinteket idézte. 1956 elsősorban valóban a legalább kettőszázezres vándorlási veszteség miatt tekinthető demográfia szempontból gyászos esztendőnek, de nem csak ezért. Amikor ugyanis 1956-ban a politikai feszültségeket csökkenteni hivatott „közérzetjavító” intézkedésként teljesen szabaddá teszik az abortuszt, ezzel elkezdődik a legújabb kori magyar népesedési történet legmegrendítőbb folyamata. Az 1954-es 223 ezres születési csúcshoz képest 1962-re 130 ezerre csökken a születésszám. A nagy drámát a természetes szaporodás zuhanása írja le a legpontosabban, nyolc év alatt 113 ezerről 23 ezerre csökken a születések és halálozások különbözete. Bár a korszak aligha tekinthető a sajtószabadság kiteljesedése időszakának, de a népesedési kérdés, és persze a mögötte meghúzódó iszonyú erejű társadalmi dráma olyan erejű, hogy a rendszer egyfajta „gőzt kiengedő” szelepként kezeli a kérdést, és Aczél György javaslatára Kádár is egyetért azzal, hogy a kérdés elemzése, bizonyos határok között felszabadítható legyen. A hatvanas évek során lezajló, viszonylag nyílt vita egyik meghatározó szereplője Fekete Gyula volt, és alapvetően ő „tematizálta” a kérdés körül kialakuló beszédteret. Mindennek nyomán a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig terjedő időszakban számos olyan átfogó kormányzati intézkedés született, amelynek nyomán anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben javultak a gyermekvállalás feltételei. A problémát azonban az jelentette, hogy ezek az intézkedések akkor javították a szülési hajlandóságot, amikor a legnagyobb létszámú korosztályok, vagyis a „Ratkó lányok” léptek szülőképes korba, és ennek nyomán újabb demográfiai hullám indult el, gyors felíveléssel és hasonlóan gyors visszahanyatlással. 1971-ben még 150 ezer gyerek születik, és 1975-ben a csúcson már 194 ezer, ám 1980-ban már újra csak 148 ezer és 1984-ben pedig 125 ezer újabb negatív csúcsként, és közben 1980-tól csökkeni kezd az ország egész népessége is. Ez az azóta is tartó népességfogyás egyelőre megállíthatatlannak látszik, sőt még a lelassításának célja is roppant erejű vállalás. Mindez azt jelenti, hogy az 1980 és 2020 között lezajló negyven év során nagyjából egy millió kettőszázezerrel kevesebb gyerek született, mint amennyin meghaltak. Mivel ez alatt az időszak alatt még közel háromszázezres bevándorlási többletünk is volt, döntően határon túli magyarokból, így a tényleges fogyás „csak” egymillió körüli lesz. Az utóbbi évek során a súlyosabb tavaszi influenzajárványok idején már többször volt olyan hónap, amikor kétszer annyian haltak meg, mint amennyin születtek. Ha ez egyszer egy egész évre is érvényessé válik, onnan már nincs visszatérés, egész egyszerűen azért, mert a visszaforduláshoz akkora áldozatokra volna szükség, amely áldozatok meghozatalára, ha képes volna a magyar nemzet nevű emberi közösség, akkor nem is keveredett volna ebbe a helyzetbe. A helyzetünk és távlataink megértéshez talán érdemes végig gondolni az alábbi összefüggést. A Ratkó-korszak során (mikor én is születtem) a magyar nők 90%-os valószínűséggel szültek két gyereket, a következő hullámban (mikor a mi gyerekeink is születtek) már csak 60%-os valószínűséggel, és végül az unokáim nemzedékének születésekor (öt kis unokánk van) már csak 30%-os valószínűséggel. Ha a húszas-harmincas évek során, amikor majd a lányunokáim is szülnek (négyen vannak) óriási erőfeszítéssel sikerülne elérni, hogy e valószínűség ne csökkenjen tovább, akkor is legfeljebb azt tudjuk elérni, hogy nagyjából hetvenezer gyerek szülessen egy évben. Ám a népesség elöregedése miatt a halálozások száma akkoriban már biztosan százötven ezer felett lesz, így a több mint kétszeres halálozás nem látszik elkerülhetőnek. Legyen figyelmeztető jel, hogy az ENSZ népesedési hivatalának előrebecslése „pesszimista” forgatókönyvként 2100-ra már csak 3,8 milliós népességet vár Magyarországra. Ami nem azért katasztrófa mintha négy millió magyar nem tudna méltó életet berendezni önmaga számára a Kárpát medencében, hanem azért, mert egy ilyen gyors népesség-csökkenés olyan veszélyes módon torzítaná el a népességünk belső arányait, ami egyszerűen „üzemeltethetetlenné” tenné hazánkat. A Fidesz-kormány, és személy szerint Orbán Viktor miniszterelnök érti és érzi e kihívás iszonyú erejét, ezért minden létező energiát az előttünk álló kritikus évtizedre igyekszik összpontosítani. Ám az erről a végzetes lejtőről való visszafordulást értelemszerűen nem a kormány, hanem egyes egyedül a magyar nép, a magyar nemzet nevű emberi közösség tudja véghezvinni, senki más.

- Európában ma legfeljebb Írország képes a „saját erejéből” 2,1-es teljes termékenységi mutatót elérni, mert Franciaország vagy Svédország teljesítménye a migrációt jelentő „importból” származik. Igen ám, de ha eltartásra szoruló – kenyeret és cirkuszt a semmiért követelő – tömeg lep el egy államot, akkor a saját népesség gyarapításra forrás nem marad. A gyermektelen Merkel és Makron ezt a körülményt miért hallgatja agyon?

- Valóban megrendítő fejlemény, hogy amikor a német kancellár asszony „meginvitálta” a migránsok százezreit, még elméletileg sem merült fel annak a lehetőségnek a vizsgálata, hogy a német társadalom esetleg „saját előállításban” is képes „legyártani” a jövő nemzedéket önmaga számára, a migrációval megvalósuló „import” helyett. A cinikusan keserű megfogalmazásom azért volt szándékos, mert valóban indulattal tölt el, és gondolom, nem vagyok ezzel egyedül, hogy az európai politikai elitek lelki, erkölcsi, szellemi állapota erre a szintre süllyedt. Mindez annál is inkább megdöbbentő, mert mindenki számára evidencia, hogy a világ nem „homogén” massza. Vagyis nem úgy áll a dolog, hogy kihúzok egy néhány milliós „munkaerő-modult” mondjuk Csádban vagy Nigerben, amit aztán a munkaerőhiánnyal küzdő Drezdában vagy Hannoverben beillesztek, és öt perc múlva a német munkás precizitásával, hibátlan nyelvtudással és munkakultúrával ugyanazt a teljesítményt adja le, és ráadásul még a német munkás bérénél kisebb jövedelemért is nagyon hálás lesz. A valóság ezzel szemben az, hogy a migránsok döntő többsége nemcsak most nem rendelkezik semmilyen nyelvtudással, elemi munkakultúrával, de a jövőben sem kíván ebből semmit sem elsajátítani, mi több egyáltalán nem kíván dolgozni sem, sőt semmilyen teljesítményt leadni, pusztán tétlen „fogyasztója” kíván lenni a számára eddig elképzelhetetlen bőségű „szociális támogatásoknak”. Az okok mélyén az az egyszerű, de egyben nagyon drámai összefüggés húzódik meg, hogy a bevándorlók döntő többsége nem egy „másik kultúrát” hoz magával, hanem a „semmiből” jön. Olyan világból, ahol teljes társadalmi, gazdasági, kulturális káosz örvénylik, így eleve kizárt, hogy nyugati értelemben”használható munkaerőt” nyerjen Európa e térségekből. Ez csupán egy kizárólag élősködésre képes massza átszivattyúzását jelenti, ami csak katasztrófához vezethet. Fontos hangsúlyozni, hogy nem e szerencsétlenek roppant tömegei tehetnek erről elsősorban, mert ez egy hosszú történelmi folyamat „végterméke”, ahol a fő felelősség az ezeket a térségeket brutálisan kifosztó fehér emberé, leginkább a nyugati kereskedő és bankár-nemzeteké. És persze napjainkban a cinikus nyugat-európai politikai és média eliteké, akik pontosan tudják, hogy a rejtett globális szuperstruktúra kollaboránsaiként asszisztálnak saját földrészük, sőt saját hazájuk végleges felszámolásához.

- A hagyományos politikai és média-elitnek semmiféle mondanivalója nincs a történésekről, a kialakult helyzet kezelése már nem is értelmezhető a számukra. De miért a korrupt média-elitnek kellene megoldást javasolnia? Hiszen jól fizetett tudományos műhelyek, akadémiák állnak a kontinensen. Hazánkban állítólag Lenin-szöveget akarnak angolra fordítani a magyar adófizetők pénzén. A tudományos élet miért ül nem létező babérjain szerte a földrészen?

- Nyilvánvaló, hogy aligha várható a helyzet megoldására irányuló javaslat azoktól az elitektől, amelyek az elmúlt évtizedek során a cinikus, gátlástalan kollaborációra voltak „szocializálódva”, hisz nemcsak hogy nem tudnak, de nem is akarnak változni. Az okok nagyon messzire vezethetők vissza, és a helyzet megértéshez elsősorban azt a kérdést kellene feltennünk, hogy mit is jelent a tudomány, esetünkben a társadalomtudomány. Vagy hogy még provokatívabban fogalmazzak, egyáltalán létezik-e, mi több, létezhet-e olyan, hogy társadalomtudomány. Vagy esetleg tudomásul kell vennünk, hogy mivel a „társadalmi ténynek” a természettudományokéhoz hasonlóan egzakt definíciója lehetetlenség, így nincs és eleve nem is lehet olyan, hogy társadalomtudomány, hanem csupán különböző elbeszélési módok léteznek a társadalmi „valóság” (de mi is az a „valóság”) leírására, és az a narratíva válik uralkodóvá, amelynek az adott hatalmi rendszerben elfoglalt pozíciója jobb. És akinek a legjobb a pozíciója, az úgy véli, hogy „mi a tudás, azt én mondom meg”, és meg is mondja, még akkor is, ha ezzel egyre inkább önmaga paródiájává válik. Ez a „tudás-meghatározó” hatalom valójában a legfontosabb és legerősebb hatalmi pozíció, és mivel a többség számára ez nem is értelmezhető, így egyben rejtett, ellenőrizhetetlen, következésképp szinte korlátlan hatalom. Teljesen érthető, hogy persze azonnal „égig érő” botrány robban ki, ha a legitim végrehajtó hatalom egyáltalán csak „megérinteni merészeli” ezt az illegitim főhatalmat.

- Hazánkban a családtámogatás rendszere egyedülállóan jó – pénzügyileg. Az állam tehát jól szerepel. Ám mit írt a török Ahmet Davutoglu – még mielőtt külügyminiszter, majd miniszterelnök, majd ismét társadalomkutató tudós lett? „A mély nemzet és a mély állam találkozási pontja” a lényeg. Mély nemzet… Ezt pénzügyi intézkedésekkel nem lehet elérni. Ehhez a kultúra felszabadítása kell. A magyar miniszterelnök a 2018-as tusványosi beszédében jelentette be, hogy ősszel a kulturális életben változások lesznek. Mint tudjuk, erre nem került sor, a közpénzek továbbra sem a nemzeti kulturális kezdeményezésekre ömlenek. Ha ennek politikailag nem korrekt oka van, és fordulat – ha csak az akadémiai konfliktust nem tekintjük annak – nem lesz, akkor hogyan állítható meg, miképp fordítható vissza a magyar kultúra lecsúszása?

- Valóban a legkényesebb kérdések egyikéről van szó. A Magyar Tudományos Akadémiával kapcsolatos konfliktus-tér ennek a rejtett illegitim főhatalomnak a védekező mechanizmusaiból adódik. Pedig „mindössze” arról volna szó, hogy a legitim kormányzati hatalom szeretné helyreállítani a dolgok természetes rendjét, ám a globális hatalomgyakorlás természetellenesen perverz rendje minden létező erejét és befolyását latba veti ennek megakadályozására. Ahmet Davotoglu szellemesen találó megfogalmazása a lényeget ragadja meg, a mély-nemzet élet-halál harca zajlik itt, amelyet a mélyállammal szemben visel. Ezt a mély-értelmű metaforát azonban csak úgy érthetjük meg igazán, ha elfogadjuk azt a személet-módot, hogy a világ egy „láthatatlan” és ellenőrizhetetlen illegitim globális főhatalom irányítása alatt áll, amely a lokális emberi közösségek, az ő szerveződésüket képviselni kívánó nemzetek erőforrásmezőinek a korlátlan kifosztására törekszik. Tegyük hozzá mindjárt, nem azért mert gonosz, hanem mert ilyen neki a természete. (Hogy miért ilyen a természete, az jogos kérdés, de ennek a megválaszolása már végképp szétfeszíteni ennek a rövidre szabott beszélgetésnek a kereteit.) Vagyis a globális és a lokális küzd egymással, és e harc lejátszás-technikai felülete az az állam, amelyből csupán egy van, de ez csak a látszat. Az állam felszíni és technikai felületét az elnyomott nemzet próbálja használni, ám az állam igazán meghatározó „mélyszerkezete”, a deep-state vagyis mély-állam a globális birodalomé, és ezen keresztül próbálja (sajnos többnyire teljes sikerrel) uralni a lokalitások önújrateremtési folyamatait. Donald Trump amerikai elnök paródiába illő tragikomikus küzdelme is csak ebből a nézőpontból válik érthetővé, és az a csapda, vagy „satu”, amelyben küszködik nap mint nap, jól jelzi a valóságos erőviszonyokat. Orbán Viktor esetében sincs másként, így persze ő is tisztában van azzal, hogy mi lenne a „kívánatos”, de ha az elemi nemzet-üzemeltetés alapvető feltételeit meg akarja őrizni, akkor azt is szem előtt kell tartania, hogy mi a lehetséges. És mivel „harcait” számos fronton vívja egyszerre, így azt sem tudhatjuk pontosan, hogy az egyes fronton érzékelhető visszavonulása „mögött” milyen taktikai megfontolások húzódnak meg az egyéb frontokon való előre nyomulás esélyeit illetően.

- Mekkora esélye van annak, hogy a magyar állam Hazatérési Hivatalt állítson fel, amely nem pénzzel, hanem szervezéssel segítené magyarjaink hazatelepülését, kínálatajánlással könnyítve az ingatlanszerzést, adminisztratív módon segítve a cégalapítást, piaci tanácsadással rugalmassá téve a kitörési pontok megtalálását?

- Hogy ennek mekkora esélye van, azt ma nagyon nehéz pontosan megmondani. Ám a kérdésszerkezet rámutat arra, hogy sokszor nagyon „aprónak” látszó technikai problémák gyors és pragmatikusan gyakorlatias kezelése is nagy segítség lehet. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a valóban a nemzetet képviselni kívánó kormány állandó szívós hétköznapi küzdelemben igyekezzen „saját” államapparátusában korlátozni a birodalmi „mély-államot”, illetve ösztönözni, segíteni a valóban őt támogató nemzet-állami szervezeti-intézményi komplexumot. Ez már csak azért is roppant nehéz feladat, mert „birodalmi” kollaboránsnak lenni mindig sokkal egyszerűbb feladat, mint vállalni a nemzetállam képviseletének kockázatait és mellékhatásait. Tao te King, az Út és Erény könyvében nem véletlenül szerepel az intelem, miszerint „Helyesen cselekedni és jót tenni nehéz és fáradságos, helytelenül cselekedni és rosszat tenni könnyű és szórakoztató, így természetesen a legtöbben a helytelen, a rossz felé hajlanak, hajlamosak nem kedvelni a helyeset s a jót.”  

preshaz.eu
  • A Fidesznek az online térben kell meghódítania a magyar fiatalokat
    Egy újabb generáció nőtt fel a ­2006-os brutális rendőrterror óta, az új politikai tömeg meghódítása pedig akár el is döntheti a 2022-es országgyűlési választás kimenetelét. A fiatalok ­online térben történő meggyőzésére inkább a baloldali pártok törekednek.
  • Jelentős béremelés jön az igazságszolgáltatásban
    A kormány három részletben emeli a bírák és az ügyészek illetményét: január 1-jétől a bírák átlagosan 32 százalékos, az ügyészek 21 százalékos illetményemelésben részesülnek, majd 2021-ben és 2022-ben 12, illetve 13 százalékos emelésben - jelentette be Varga Judit igazságügyi miniszter szerdán Budapesten, sajtótájékoztatón.
  • Most éppen az Index oktat ki kereszténységből…
    A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) 75. évfordulója kapcsán a balliberálisok ismét elővették a szakállas „bezzegkereszténydemokrata” mantrájukat.
MTI Hírfelhasználó