Az európai egység szétverése folyik
Migráció: a finom egyensúlyok művészete helyébe a brutális bedarálás gyakorlata lépett
A sok százezres migránstömeget Európába taxiztató nemtelen vállalkozás vezetői pontosan tudják, hogy ezen embertömegekben semmiféle nemzeti kötődés nem fog kialakulni.
2019. augusztus 12. 18:12

Olykor kifejezetten hasznos, ha a minket foglalkoztató dolgoknak nemcsak a jelenével, aktuális helyzetével foglalkozunk, hanem pillantást vetünk azok félmúltjára, közelmúltjára is. S ezt nem csupán azért érdemes megtenni, mert igazán ekkor derül ki, hogy a közelmúlt hangadói, szellemi véleményformálói közül kik azok, akik képesek kievickélni a feledésnek abból az árkából, amelybe haláluk után kerülnek ideiglenesen, s kik azok, akik végérvényesen benne ragadnak, hanem azért is, mert ez plasztikusan tárja elénk azon finom különbségeket, hangsúlyváltozásokat is, amelyek a közelmúlt és saját korunk között mentek végbe.

S így van ez az európai egység, integritás esetében is. Az európai egység gondolatának mindig is számos híve, képviselője volt Dantétól és Pierre Dubois-tól kezdve egészen a jelenkor némely mérvadó politikusával bezárólag. Úgy tűnik tehát, hogy e téren századokon átívelő, töretlen folytonosság áll fenn. Azonban ha e témát tüzetesebben szemügyre vesszük, akkor már számos, egymástól eltérő véleménnyel találkozunk.

Jelen összefüggésben csak a legjellegzetesebb kérdést vizsgáljuk, mégpedig azt, hogy az európai egység megteremtésének jelszava hogyan viszonyul az európai társadalomban és történelemben ténylegesen tapasztalható sokféleséghez. E kettősség – bár rejtett formában korábban is jelen volt – markáns módon nyilvánvalóan csak a romantika színre lépésével jelentkező modern polgári nemzettudat időszakától (vagyis a XIX. század elejétől) vált igazán jelentőssé. A jelzett kettősség napjainkban az unionisták (föderalisták) és a szuverenisták egymással szemben álló álláspontjában fogalmazódik meg. A szembenállásnak kiemelt aktualitást ad az a körülmény, hogy az előbbi álláspont manapság egy, a korábbinál erősebb formában, az Európai Egyesült Államok gondolatában ölt testet.

S e ponton térünk ki a közelmúlt és az aktuális jelen kapcsolatára. Először rövid katalógust adunk azokról, akik az első világháborút követő évtizedekben úgy tettek hitet az európai egység megteremtésének gondolata mellett, hogy közben a nemzeti vagy kulturális sokféleséget is mindenképp megőrzendőnek tartották. (E szempontból mellékes, hogy a nevük fennmaradt-e vagy sem). Néhány idézet tőlük:

Paul Valéry, 1922: „Majdhogynem azt mondanám, hogy Európa olyasféle rendszer, amely az emberi sokféleségből és egy különösképp kedvező lokalitásból tevődik össze, s amelyet végső fokon egy egyedülállóan eleven és eseménydús történelem formált meg.”

Robert de Traz svájci regényíró, esszéista, 1929: „Azzal, hogy Európa minden különbség fölött és azokon túl a maga egységét hirdeti anélkül, hogy e különbségeket elpusztítaná, példát mutatna a világnak.”

José Ortega y Gasset, 1930 (bár a spanyol gondolkodó az Európai Egyesült Államok gondolatának lelkes híve volt, nem mulasztotta el az alábbiakat is hangsúlyozni): „Az elképzelt európai szupernemzetben nem tűnhet el, nem szabad eltűnnie a sokféleségnek.”

Hermann von Keyserling, 1940-es évek: „Európa esetében egy elbűvölően sokrétű, csodálatra méltóan sok hasadást mutató struktúrával van dolgunk. Épp ezért nem kérdéses, hogy lehet-e kívánatos cél minden különbség kioltása Európa egyesítése során. Ha a dolgok jól alakulnak, akkor egy magasabb szintű, új egység jön létre, s ezt maguk a nemzetek építik fel, amelyek minden régi erejüket megőrzik továbbra is.”

Ernst Jünger, 1940-es évek közepe. A konzervatív író Európa újjászervezése kapcsán azt emeli ki, hogy kétféle szervezőelvet kell figyelembe venni: a gazdaság, technika, kereskedelem stb. terén az egységet, a szellemi életben, a kultúra területén pedig a különbözőséget. Majd így folytatja: „Az új berendezkedés valamennyi tag uniója kell hogy legyen, de tiszteletben kell tartania azok egyediségét. Az európai alkotmánynak gondosan meg kell különböztetnie a kulturális szintet az anyagitól. S meg kell teremtenie a területi és politikai egységet, miközben megőrzi a történelmi sokféleséget.”

Thomas Stearns Eliot, 1948: „Azt, hogy nem létezhet »európai« kultúra, ha számos ország el van szigetelve egymástól, már kinyilvánítottam korábban; ezt most azzal egészítem ki, hogy nem létezhet európai kultúra, ha ezen országok azonosságra vannak redukálva. Szükségünk van a változatosságra az egységben; mégpedig nem a szerveződés, hanem a természet egységében.”

Jean-Paul Sartre, 1949: „Európa kulturális egységét úgy kell felfognunk – s e ponton meg is állok, mert a politikai vonatkozást el kívánom kerülni –, mint azt az egyedüli egységet, amely képes arra, hogy megmentse azt, ami az egyes országok kultúrájában érvényesül.”

E véleménysorozat jól mutatja, hogy az egységet illetően kettős elköteleződése van a közelmúltbeli európai kultúra jeles képviselőinek.
Napjainkban viszont, amikor e kettős elköteleződés nem csupán az elmélet, hanem már a konkrét gyakorlat szintjén is jelen van, másfajta furcsa kettősséget tapasztalunk. Mégpedig azt, hogy elméletileg ugyan nincs hiány „a sokféleség egységének” hangoztatásában, a tényleges gyakorlat azonban ennek ellenkezőjét mutatja. Legfontosabb jelensége ennek a tömeges és illegális migráció támogatása, amely ezen összefüggésben új vonását tárja elénk. Itt ugyanis már nem a hiányzó munkaerő pótlásáról van szó, hanem arról, hogy ez a migráció hosszú távon egy radikális lakosságcsere formájában a nemzeti identitás egyik alapelemét, az őshonos lakosság meglétét rombolja le.

A sok százezres migránstömeget Európába taxiztató nemtelen vállalkozás vezetői pontosan tudják, hogy ezen embertömegekben semmiféle nemzeti kötődés – tehát az európai integráció másik pólusa – nem fog kialakulni, beutaztatásuk viszont jelentősen hozzájárul a nemzeti öntudat felszámolásához. S tudván tudják azt is, hogy ezek az emberek nemcsak a nemzeti identitásnak lesznek híján, hanem legalább annyira az európainak is; vagyis az európai létezés szempontjából kettős identitáshiány lesz rájuk jellemző. Ám a migráns­szállítmányozóknak épp ez a céljuk: olyan embermasszát akarnak létrehozni Európában, amely tetszés szerint formálható; ez – Renaud Camus találó kifejezését használva – a kenyérre kenhető Nutella-emberek csoportosulása. A végeredmény az lesz, hogy formálisan fennmarad ugyan a sokféleség, de nem közösségi-nemzeti, hanem szigorúan individuális szinten, cafatokra szaggatva ezzel minden tradicionális csoportidentitást.

A migránsinvázió tehát alapjaiban ássa alá azt a duális szerkezetet, amely mellett, mint láttuk, nem is olyan régen az európai kultúra kiválóságai, elkötelezett Európa-hívők határozottan kiálltak. E tényező azonban csak az egyik, de korántsem kizárólagos eszköze az európai sokféleség felszámolásának. A sokféleség a történeti és kulturális hagyomány ezernyi szálából tevődik össze; idetartozik a vallási azonosulás is. Érdekes megfigyelni, hogy az indíttatását tekintve egyetemes kereszténység az idők során hogyan alkalmazkodott a nemzeti keretekhez, nemcsak Kelet-Európában, ahol gyakran a nemzeti fennmaradásban játszott nélkülözhetetlen szerepet, hanem még Nyugat-Európában is. A balliberális politika és média nem is annyira burkolt kereszténységellenessége tehát szintén tevőlegesen járul hozzá a nemzeti sokféleség felszámolásához.

Végül ugyanezt a végeredményt célozzák azok a támadások is – főleg a genderideológia formájában –, amelyek a sokféleség Európájának harmadik pillérét, a családot próbálják hitelteleníteni, idejétmúlttá tenni.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy az a szemforgató, álságos gyakorlat, amelyet az európai egység megteremtésének szempontjából elsősorban az európai balliberális politika követ, köszönőviszonyban sincs ama felfogással, amely a legkiválóbb európai szellemeket még néhány évtizeddel ezelőtt is áthatotta. A finom egyensúlyok megteremtésének művészete helyébe a brutális bedarálás gyakorlata lépett. Az Európai Egyesült Államok gondolata úgy leli meg a legfeljebb látszatsokféleséget mutató Nutella-emberekben a maga párját, mint zsák a foltját.

Csejtei Dezső

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár

Magyar Nemzet
  • "...a gyanúsítottat agyonlőtték"
    Jött arra valaki, gyanúsnak találták, és lelőtték. Lehet, hogy háromgyerekes, a családjáról példamutatóan gondoskodó, kollégáival kedves agysebész volt az illető, de rosszkor jött rossz helyre: a rendőrök „gyanúsítottnak” minősítették, és ártalmatlanították.
  • Politikai stabilitás mint érték
    Az SZDSZ is megtorpedózta az 1996-os világkiállítást. A szélsőséges párt akkor bebizonyítatta, hogy komoly tényező az országban, nagy kárt tud okozni neki.
MTI Hírfelhasználó