Bogár László: Proli, avagy utazás a szavak mélyére
A 21. század végére a világ össznépessége 10,5 milliárd körüli szintre nő, és ezen belül a munkaképes korú népesség ötmilliárdról hat és fél milliárdra növekszik - jelzi Bogár László közgazdász professzor.
2019. augusztus 13. 08:49

A munkaképes korú lakosság jelentős növekedése önmagában nem látszik túl fenyegetőnek, van azonban egy olyan mozzanat, ami mégis azzá teszi. A másfél milliárd fős növekedés mögött ugyanis minden kontinensen csökkenés megy végbe, egy kivételével, s ez a kivétel Afrika, ahol viszont nyolcszázmillióról csaknem hárommilliárdra nő majd a munkaképes korúak száma - írta Bogár László. A közgazdász egyetemi tanárnak tett föl kérdéseket a Présház.

- Professzor úr, Európa egyik legsikeresebb tartalomipari ágazata, az angliai Premier League jelentős részben afrikai munkaerőre épül. Mekkora optimizmusra ad ez okot?

- Ahhoz, hogy választ adjunk arra, amire a kérdés céloz, vagyis, hogy a globális „sport-ipari művek” egyes európai „üzemegységeiben” már többségében nem fehér embereket látunk, vegyük figyelembe azt is, hogy a fehér ember ma már legjobb esetben is legfeljebb a világ össznépességének a 12%-át teszi ki. A világ lakóinak döntő többsége, tehát a népesség 88%-a nem fehér ember, így akár „természetesnek” is tekinthetnénk, hogy ez az elsöprő többség egyre látványosabban minden lét-szegmensben megjelenik. A fehér ember eredeti „élőhelyén” Európában is. Azt is érdemes hozzá tenni mindehhez, hogy a fekete afrikai ember fizikai teljesítménye genetikailag bizonyosan kiemelkedő lehet, hisz Afrikai történetének legsúlyosabb tragédiája is éppen erre épült. A spanyol és portugál hódítók számára nagyjából egy évszázad alatt kiderült, hogy ugyan találtak sok aranyat is (bár az El Doradót végül is nem lelték meg), de az igazi „aranybánya” nem maga az arany, hanem az ültetvényes gazdálkodás, ahol a cukornád, a gyapot, a dohány, és más „gyarmatáru” több száz százalékos haszonnal kecsegtetett. Előállt azonban egy igen súlyos probléma, nem volt mindehhez munkaerő. A helyi indián népesség gyenge és törékeny alkatú volt testileg, és talán ennél is „törékenyebb” szakrális lelkületénél fogva, így tökéletesen alkalmatlannak bizonyult arra a felfoghatatlanul nehéz munkára, amit az ültetvényeken kellett végezni. Aki már volt trópusokon és átélte azt az érzést, hogy 35 fokban és 95%-os páratartalom mellett a lassú séta is végtelen megerőltető, az talán képet tud alkotni arról, hogy mit jelenthet, a lassú félórás séta helyett iszonyú testi-lelki körülmények között napi 16 órában mondjuk cukornádat vágni. A lusta néger sztereotípiáját csak az ítélheti meg igazán, aki már végzett nehéz fizikai munkát a trópusokon. Még mielőtt bármilyen félreértés lenne, ez nem valami féle „védő és vádbeszéd” kívánna lenni a fehér és „fekete” ember tragikus történelmi „találkozását” illetően, de kétségtelen tény, hogy Afrika, és a sötétbőrű ember tragédiája abból ered, hogy egyedül az utóbbi bizonyult alkalmasnak az amerikai trópusi ültetvényeken végzendő munkára. Felmerül persze az a kérdés is, hogy miért nem Európából „importált” az ültetvényes hatalomgazdaság fehér munkaerőt, hisz Európában akkoriban óriási túlkínálat volt munkaerőből (erre a kérdésre még visszatérünk), de a fehér ember alkatilag nagyjából ugyanolyan alkalmatlan lett volna, mint a helyi indián őslakosság. Ráadásul az Amerikába importált fehér ember alkuereje összehasonlíthatatlanul nagyobb lett volna, mint a teljesen kiszolgáltatott rabszolgaként odaszállított afrikai emberé, így munkaerejének az ára meghaladta volna a tőke számára még profitábilis szintet. Ez a történelmi „véletlennek” is minősíthető helyzet megpecsételte Afrika sorsát, de mint a XXI. század további évtizedeinek történetéből kiderül majd, egyúttal az egész emberiség sorsát is. A régi mondás szerint „ebül szerzett jószág, ebül vész”, tehát ami most történik a felszínen elsősorban demográfiailag megragadható módon, az pontosan abból történelmi helyzetből indul el, ahol az európai (magát kereszténynek képzelő) fehér ember elhatározza, hogy „felfedezi a világot”, és gondolatát azonnal tett követi, hisz mint tudjuk, a „tett halála az okoskodás”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a verssort szinte kizárólag pozitív értelemben szokták idézni, többnyire olyanok is, akik talán nem is tudják honnan való ez az idézet. Nos, ezt Lucifer mondja az Ember tragédiájában, és akkor, amikor az első emberpárt az eredendő bűn elkövetésére próbálja rávenni. Az ember szabad akarattal rendelkezik (ezért is követhettük el az első bűnt), ezért szabadon elgondolhat és megvalósíthat bármit, de a következményekért is ő viseli a felelősséget. Ezért illene az elgondolhatóság és a megvalósíthatóság mellett, a döntéseink „folytathatóságát-fenntarthatóságát” vagyis a létbe való harmonikus beilleszthetőségét is megvizsgálni. Mert, ha ezt nem tesszük, szörnyű tragédiák kiváltója lehet bármelyik tettünk, hisz a „pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” A rabszolgaként elhurcolt afrikaiak száma 30 és 60 millió közé tehető, és mindez lényegében a fekete kontinens egész demográfiai hozamát leszívta évszázadokon át. A diadalmas fehér ember Európájának népessége 1900-ban több mint kétszer akkora, mint Afrikáé, mára viszont megfordult a helyzet, most már Afrika népessége majdnem kétszer akkora, mint Európáé, és 2100-ban a mostantól már folyamatosan fogyatkozó Európa népessége Afrika akkori népességének egy tizedét is alig éri el majd. Még mielőtt a mindebből adódó felfoghatatlan dráma részleteibe belemennék, a feltett kérdésre visszatérve, az afrikaiak magas aránya a sportban részben azzal is magyarázható, hogy a nyugati fehér ember által üzemeltetett globális üzleti rendszerekbe való bekapcsolódás lehetősége egy fekete afrikai származású ember számára összehasonlíthatatlanul nagyobb vonzerő. Mozgósító ereje lényegében végtelen, hisz a globális „vertikális mobilitás” egyetlen lehetőségét a sport-iparban (esetleg művészetben vagy inkább a művészetnek látszó univerzális szórakoztatóiparban) való szereplés jelenti számukra. Próbáljunk meg azonban leszállni a kérdéskör mélyebb rétegeibe, hisz e rétegek természetének megértése nélkül nem nagyon nyílhat esély arra, hogy az emberiség túlélje a XXI. és XXII. század várható kataklizmáit. És ha már én is az „emberiség” szót használtam, hát induljunk ki ebből a fogalomból. A mai ember számára természetes és evidens e szó léte és egyben létjogosultsága, pedig feltehetőleg az egyik legveszélyesebb meta-fogalomról, mérgezett fogalomról van szó. El kell ugyanis gondolkodnunk azon, hogy az elmúlt tízezer évből kilencezer ötszáz év mégis csak úgy telt el, hogy ez a fogalom nemcsak, hogy nem létezett, de nem is volt (lett volna) értelmezhető. Pedig mindeközben a Földlakók lélekszáma ötmillióról ötszáz millióra nőtt, és az egyes nagykultúrák (Oswald Spengler kifejezését használva) olyan, részben máig is megmagyarázhatatlan anyagi, fizikai, lelki, szellemi teljesítményeket hoztak létre, amelyek kifinomult eleganciájukkal és méltóságteljességükkel sokszor ma is elkápráztatnak minket. Tudomásul kellene tehát vennünk, hogy tízezer év óta csak „nagykultúrák” vannak, amelyek önálló szellemi és anyagi-fizikai „univerzumok”, éppen ezért átgondolatlan és felelőtlen „összenyitásuk” az emberiség önmegsemmisítésének kiváltója lehet. Nagyjából az 1500-ig terjedő lét-időben nem is volt egyetlen olyan nagykultúra sem, amely univerzálissá kívánta volna tenni önmaga létértelmezési logikáját és arra épülő létszerveződését, létberendezkedését. Sőt, ezek a nagy birodalmak inkább bezárkózó-elzárkózó stratégiát követtek, „célfüggvényük” elsősorban a szellemi tökéletesedés volt és nem a fizikai élvezetek kielégítésére szolgáló anyag-tömeg végtelen és gáttalan növelése. Ez utóbbi ugyanis kizárólag a modern Nyugat sajátossága, és ez a korlátlan anyag-felhalmozásra, „tőke-felhalmozásra” épülő létberendezkedés, amely tőke-felhalmozó képességére utalva kezdte magát a XIX. századtól kezdve „kapitalizmusnak” nevezni, természetéből adódóan kívánta „összenyitni” a világot, hisz a tőke korlátlan expanzivitása számára ez az egyetlen „helyénvaló” lét-stratégia. Az „emberiség” tehát a modern Nyugat meggondolatlan („meg nem gondolt gondolat” - ahogy József Attila írja) gátlástalanságának szörny-szülötte, a Nyugat lét-agressziójának kényszere nyomán kialakuló „mellék-termék”, vagy „by-product” ahogy az angol mondja. A cél a világ gátlástalan kifosztása, és nem „felfedezése” volt, a profit-tömeg végtelen növelése, az így „összenyitott” világ egyetlen hatalmas „piac-térré” változtatása, ahol a Nyugat globális hatalomgazdaságának „csúcs-ragadozói” egyszerűen zsákmány-állatnak tekintenek mindent, ami az ember szakrális tisztelettel övezett külső és belső természete volt ennek előtte az egymástól függetlenül létező nagykultúrákban. Az emberiség hamis és hazug metafogalma ezt a brutális lét-erőszakot hazug és teátrális módon, mint a „kikerülhetetlen” haladás és fejlődés nagyszerű eredményét igyekszik bemutatni, miközben ma már egyre vészjóslóbb módon mutatkoznak meg azok a válság jelek, amelyek e cinikus gátlástalan meggondolatlansággal „összenyitott” világnak az anarchia és káosz lepusztulási lejtőjén való gyorsuló mozgását mutatják meg számunkra.

- A globálisan másfél milliárdos növekedés mögött Afrika több mint kétmilliárdos növekedése, és a világ többi részének fél milliárdos csökkenése húzódik meg. Csak Nigériában mintegy négyszázmillióval növekszik a munkaképes korúak száma, a Kongói Demokratikus Köztársaságban pedig körülbelül kettőszázmillióval. A leggyorsabb növekedés Tanzániában megy majd vége, ahol nyolcvan év alatt hatszorosára nő a munkaképes korúak száma, harmincmillióról 180 millióra. Mindez egy olyan országban, ahol az össznépesség is csak néhány millió volt 1950-ben. Az már csak hab a tortán, hogy az ország fővárosa Dar es Salaam 2100-ban már nemcsak Afrika, hanem a világ legnépesebb városa lesz a maga szerény 88 milliós népességével - írja Ön az ENSZ hivatalos becslésére alapozva. Ez az ENSZ-jövendölés fölidézi azokat a cikkeket, amelyek az 1970-es években Magyarországra vonatkoztatva írták, hogy 2050-ben milyen kevesen leszünk majd az országban. Holott hatodik általános iskolai osztályos szintű tudással felfogható volt, hogy ha mi, magyarok kevesen leszünk is, özönlik majd ide nép máshonnan, akkoriban még nem létezett PC, így a közbeszédben felbukkant a "sárga veszedelem" jelzős szerkezet. Mint látjuk, az ENSZ-jóslatnak máris keresztbe tesz a migráció embercsempészek által szervezett, korrupt európai politikusok által gyorsított folyamata. Mire számíthatunk ténylegesen?

- Az eredendő bűn, vagyis az egymástól független „univerzumokként” létező nagykultúrák átgondolatlan és felelőtlen összenyitásának bűne tehát „elkövetődött”, így most már az emberiség mégis csak „létezik” illetve, hogy lételméletileg pontosan fogalmazzunk, nem létezik, de kétségtelenül „fennáll”, ezért számolnunk kell vele, kiindulni már csak abból tudunk, hogy egyszerűen van. Van, de szinte bizonyosan ontológia zsákutca az emberi lét számára, amelyből igen fájdalmas, hosszan tartó és módfelett költséges lesz a kihátrálás. Vagyis ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy „mire számíthatunk”, akkor erre az a válasz, hogy ez attól függ, hogy mikor és milyen módon szembesül ezzel a kényszer-szülte emberiség, és hogy milyen választ talál (talál-e egyáltalán) erre, az emberi-lét történetének kétség kívül legsúlyosabb kihívására. A szembesülés egyik legdöntőbb eleme egy bizarr összefüggés belátása volna, amelynek lényege egy olyan ontológia horror, ami már-már a legmélyebb lét-elméleti sci-fi, vagy disztópia szintjére emeli, vagy talán inkább „süllyeszti” ezt az egész kérdést. Ennek megértéséhez egy olyan, a magyar köznyelvben használatos pejoratív szóra kellene irányítani a figyelmünket, ami úgy hangzik, hogy proli. A proli látszólag egy olyan „magyar” szó-lelemény, amely az anyagi, fizikai, de legalább ennyire a lelki, erkölcsi, szellemi megfosztottság szintjére süllyesztett munkaerő-állatot, vagyis a proletárt nevezi meg ily módon. Ám a szó eredete megnyit számunkra egy olyan lét-értelmezési teret is, amelyben lassan kibontakozhatnak e horror körvonalai. A proli ugyanis egy latin előtag, a proliferáció például sarjadzást, burjánzást jelent. Ám, ha így van, akkor fel kell tennünk a teljesen helyénvaló kérdést, hogy vajon mitől burjánzik a proli, a proletár, a munkaerő-állattá alacsonyított globális minimál-én. A kérdésre ma már viszonylag egyszerű a válasz, azért burjánzik, mert így állandó és tartós túl-kínálat van belőle, már pedig amiből állandó és tartós túlkínálat van, annak igen hosszú időn át igen alacsonyan tartható az ára, ami nem más, mint a munkabér. És valóban, a hosszú távú idősorok egyértelműen visszaigazolják azt, hogy a tőke-tulajdonosok (tőkések) jövedelmét képező profit növekedése évszázadok óta átlagosan ötször gyorsabb, mint a munkaerő-tulajdonosok (munkások) jövedelmét képező munkabér. E gigantikus történelmi ollónak az „elnyílása” hozta létre azt a helyeztet, amelynek egyik legjellemzőbb mozzanata, hogy a világ leggazdagabb ötven-hatvan emberének nagyobb a vagyona, mint a legszegényebb négy milliárd emberé. Vagyis nem zárható ki annak a lehetősége, hogy a világ nem létező urai tudatosan „tenyésztették túl” az emberiséget annak érdekében, hogy így tudják tartósan alacsony szinte tartani a munkaerő árát, a bért, és így tudják egekbe emelni saját jövedelmi bázisukat, a profitot. Mindez azonban ma már egyre nyilvánvalóbb módon az önmegsemmisítésbe látszik hajszolni az egész emberi létezést. Ráadásul mintegy halmazati büntetésként a világ nem létező urai mindeközben beindítottak egy másik, ezzel éppen ellentétes projektet is, és ez nem más, mint az embernek, pontosabban a munkaerő-állatnak géppel való helyettesítése. A gép valójában, és ez mostanában mutatkozik meg teljes drámaisággal, nem elsősorban fizikai anyagból való szerkezet, hanem szellemi energiák megtestesülése. Ez jól látszik abból is, hogy egy okos telefon árának alig tíz százalékát teszi ki az anyag és a munkabér, a többi „szellemi tulajdonjog”. Ezért növekszik egyre gyorsabban a globális profit-tömegen belül a szellemi tulajdonjogból adódó planetáris technológia járadék aránya. A XXII. századra a világ jövedelmeinek nagy része néhány tucat olyan több ezermilliárd dolláros vagyonnal rendelkező személyhez áramlik majd automatikusan, akik vagy személyes szellemi teljesítményükkel járultak hozzá valamilyen rendkívüli komplexitású gépi rendszer létrejöttéhez és működtetéséhez, vagy még inkább csupán örökösei az e szellemi tulajdonjogot „levédetni” képes szülőknek, nagyszülőknek. Az úgynevezett „emberiség” másik pólusán viszont, részben ennek negatív lenyomataként, főként Afrikában exponenciális gyorsasággal növekszik a „semmibe” beleszületők több milliárdos létszámú tábora. Az egész világ összes elmúlt fél évezred során felhalmozott profitja sem volna elég Afrika ebben az értelemben vett „re-kultiválására”, igaz sem Afrika, sem a globális hatalomgazdaság urai nem is gondolnak semmi ilyenre. Vagyis a XXI. század során apokaliptikus csattanással fog egymásba rohanni a két történelmi „projekt”, egyfelől az emberiség, az engedelmes munkaerő-állatok sokmilliárdos létszámú csordájának tovább szaporítása. Másfelől az embernek géppel való olyan helyettesítése, ahol egy-két évtizeden belül már nagyjából ötven millió ipari munkás képes lesz előállítani minden jószágot tíz milliárd ember számára, De ha ötven millióan képesek tíz milliárd számára mindent előállítani, akkor mi szükség van emberiségre, teszik fel az amúgy teljesen logikus kérdést a világ „nem létező” urai. Ma még semmilyen válasz nincs arra a drámai kérdésre, hogy a brutális lét-erőszakkal létrehozott, nem létező csupán „fennálló” emberiség iszonyú kataklizmák közepette kimúlik-e? Vagy létezik valamilyen viszonylagosan békés visszatérés ahhoz a szakrális egyensúlyra épülő létberendezkedéshez, amelyre valamennyi nagykultúra épült annak idején. Akárhogy is lesz, a döntő kérdés az, hogy ha már léterőszak nyomán ugyan, de az emberiség mégis csak „van”, akkor létrehozható-e, egyáltalán értelmezhető-e önálló globális „alanyként” ez az „emberiség”? Szóba tud-e állni önmagával a közel nyolcmilliárdnyi embertömeg? Vagy kiderül, hogy a tömeg és a tehetetlenség fogalma a fizikában nem véletlenül szinonimái egymásnak. Van-e, létezhet-e egyáltalán olyan „közös nyelv” vagyis egy olyan értelmezési keret, és fogalom-készlet, ami alkalmas arra, hogy a diskurzus egyáltalán elkezdődjön? Hogy elbeszéljük a helyzetünket, és megbeszéljük a teendőinket? Mindaz, ami ma a migráció és a környezetvédelem terén történik, az azt jelzi, hogy a világ nem létező urai hamis és hazug narratívák globális diktatúrájával még fel is akarják gyorsítani az egyre fenyegetőbb lét-zsákutcában való dinamikus előre nyomulást. A mindez ellen okkal és joggal lázadók, akiket többnyire „populistaként” bélyegez meg a globális véleményhatalmi szuperstruktúra egyelőre inkább csak indulatosan nemet mondanak a pusztításra, de nagyon nehezen születnek meg a konstruktív „igenek” arra, hogy mit és hogyan lehetne „együtt-cselekedni” ennek a kényszer-szülte pszeudo-emberiségnek ahhoz, hogy ne a totális pusztulás felé robogjunk? E a narratívák permanens globális háborúja már ma is meghatározó, és a jövőben még inkább az lesz. Az uralkodó nézet-rendszer nem véletlenül próbálja a tény, a valóság és az igazság fogalmait először csak relativizálni, aztán, ha erre módja nyílik, tetszés szerint manipulálni. Az európai parlamenti választások megmutatták, hogy „vannak változások”, de ezek a változások még nem tudnak koherens narratívához, és a kivihető, vállalható lét-stratégiához vezetni. Mi magyarok, akárcsak az elmúlt évszázadok során annyiszor, most is aktív szerepet játszhatunk ebben a roppant dimenziójú szellemi átalakulásban, már csak azért is, mert egyelőre saját magunk anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi állapota is éppen eléggé aggasztó ahhoz, hogy szembesüljünk azzal az alapvető kérdéssel, hogy ki is vagyunk és mit is akarunk valójában itt e földi világban 

- Itt, ahogy Balassi, Széchenyi, József Attila és számosan mások nevezték: édes hazánkban a magyar népesség fogy, ugyanakkor az utak nagy lendülettel épülnek, lakótelepek emelkednek, Budán a Rákóczi-hídnál új luxuslakótelep nőtt ki a földből. Kiknek készülnek ezek az értékek?

- Bár tudom, hogy ez így nagyon szívszorítóan hangozhat, de a mai Egyiptom és Görögország területén is élnek emberek, ám tegyük fel a kérdést, vajon lelki és szellemi értelemben van-e bármilyen közük ahhoz a valaha létezett nagykultúrához, amit az ősi Egyiptomi Birodalom, vagy a Krisztus előtti fél évezred görög városállamaiban honos kultúra megtestesített. Az a tény, hogy a mai Magyarország területén is élnek emberek, negyven éve évről évre egyre kevesebben, az még nem biztosíték arra, hogy ez ugyanaz a nagykultúra, amit a szakrális történelmi magyar nemzet megtestesített. Ne hamarkodjuk el a választ, és főként ne indulatból szülessen a válaszunk erre az igen nagy súlyú kérdésre. Mi a magyar most, teszi fel a kérdést kétszáz évvel ez előtt Berzsenyi, és a válaszában csupa olyan szellemi hanyatlást jelző mozzanatot sorol fel, amelyek arra utalnak, hogy ez a lejtő igen rég óta tart. Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, melly ha megvész, Róma ledűl s rabigába görbed. Ehhez sem ma, sem a jövőben nem kell semmit hozzá tenni. Néhány évtizeddel később Vörösmarty ugyanezért kárhoztatja nemzetét, ezt írván: Neve szégyen, neve átok, ezzé lett magyar hazátok. Bármilyen nehéz is ezzel szembesülni, a Hunyadiak óta eltelt több mint fél évezred óta folyamatos lejtőn van hazánk. Előbb a szakrális történelmi nemzetét hagyta szétesni, amelynek 1514 és 1526 között a népnek a nemzetből való „kilakoltatása” volt a mélypontja. Aztán a szakrális nemzet helyére felépített „államnemzetből” is kilakoltattatott a nép a „kiegyezés” hazug és hamis konstrukciója nyomán. Mohács és Trianon tehát nem egyszeri történések, hanem egy folyamat részei. Egy olyan folyamaté, amely ma is tart, és amely mögött a magyar nemzet nevű emberi közösség évszázadok óta „magával cipelt” önpusztító lelki, erkölcsi és szellemi mintázatai húzódnak meg. És ezen a politika világa nem nagyon tud segíteni, mert a legjobb politika is legfeljebb e mintázatok lassú és kínkeserves átalakításának feltételeit javíthatja némileg, de magát a változást az egyes embernek és az emberek kisebb-nagyobb közösségeinek kell véghezvinnie. A kiegyezést követő elmúlt százötven év „modern” Magyarországa egy mesterséges képződmény, amelyet a globális hatalomgazdaság szuperstruktúrái kényszerítenek ránk. Ezért fikció az a feltételezés, hogy létezik „magyar gazdaság” vagy akár „magyar társadalom”, mert amit ennek vélünk, az egy szintén mesterségesen „előállított” emberiség lokális részlege csupán. A magyarnak vélt gazdaság maghatározó struktúrája a hazánk területén ideiglenesen állomásozó multinacionális óriásvállalatok lokális telephelyeinek hálózata. Amit pedig magyar társadalomként nevezünk meg, az egy ehhez a kényszerű anyagi újratermelési anomáliához alkalmazkodni próbáló lelkileg, erkölcsileg és szellemileg integrálatlan, áttekinthetetlen és zavaros konglomerátum. E konglomerátum belső hierarchiáját a felső 3-5% határozza meg, akik valójában a globális hatalomgazdaság és hatalomtársadalom lokális helytartói. A feladatuk az, hogy anyagi és kulturális értelemben gondoskodjanak az országnak e globális rendbe való folyamatos, és lehetőleg zavarmentes beilleszthetőségéről. Ehhez arra kaptak lehetőséget, hogy viszonylag normális színvonalon „eltartsák” azt a nagyjából 10%-nyi értelmiségi réteget, amely a konkrét hétköznapi üzemeltetés-technikai feladatokat látja el. És bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, a globális hatalmi rendszer az ország népességének 85%-át nem tudja és nem is akarja integrálni, ez a mai kegyetlen globális „asszimilációs ráta”, a globális hatalmi rend lokális „abszorpciós” képességének brutális megnyilvánulása. Ennek a 85%-nak a nagyobbik fele óriási erőfeszítésekkel, önkizsákmányolással és sokszor önpusztító módon megpróbálja legalább a lecsúszását megakadályozni, ám a legalsó 30-40%-nak ez sem nagyon sikerül. A tartósan külföldön dolgozó több mint félmillió ember látszólag ugyan „megoldást” talált minderre, hisz a globális hatalmi rendszer uralmi központjaiban keres egyedi „asszimilációs” esélyt, ez azonban csak nagyon keveseknek sikerülhet közülük. A nagy részük esetében inkább csak globális alávetettség hazaitól némileg eltérő kombinációja jut, semmi több. Nem vigasz, de azért reménykeltő, hogy a térség többi országa esetében e tragikus „kényszer-asszimilációs ráta sokkal magasabb, mint nálunk. Félreértés ne essék, ez nem aktuálpolitikai kritika részemről, az éppen nem, hisz a 2010 óta regnáló kormány és személy szerint Orbán Viktor valóban elszántan, sokszor elképesztő leleményességgel próbál kiszabadulni ebből a történelmi csapdából, de ez rendkívül nehéz feladat, és csodával határos lenne a sikere. A kérdésében rejlő talányra tehát az a válasz, hogy ami egy ilyen globális hatalmi struktúrában épülhet hazánk területén, az jórészt a globális hatalomgazdaság további lokális terjeszkedését segítő infrastruktúra, másrészt pedig a globális hatalomgazdaság lokális perem-társadalmának, vagyis főként a felső 3-5%-nak és kisebb részben az őt kiszolgáló 10%-nak a lakóingatlana. Ez utóbbiak ráadásul az elmúlt hat-hét év során egyértelműen egy spekulációs „buborék” megjelenítői csupán, amiről csak remélni lehet, hogy nem hoz magával drámai összeomlást. De hogy ne fejeződjön be ez a beszélgetés ilyen, belátom hideg reménytelenségben, befejezésül talán ismételjük el újra a keleti bölcsességet, miszerint, ha változást akarsz, a változás légy te magad. A magyarság, akárcsak az egész szakrális emberi lét, csapdában van, és ez a csapda csak azért épülhetett körénk, mert hagytuk. Mert nem volt tudásunk az időben való felismeréséhez, és bátorságunk az elkerüléséhez, vagy a kiszabaduláshoz. Ám a végtelen időben bármikor újra cselekvéssé érhetnek ezek az energiák. 

preshaz.eu
  • Rebrov nem "A Nagy Edző"
    Rebrov nem „A Nagy Edző”. Ezt a vereség utáni erőlködő nyilatkozatai is érzékeltették. Nem ő lesz az, aki magyar klubsikert emel a jövő Európájában. De talán most regenerálódik, talán csapatot formál a következő mérkőzésekre.
  • Lebegtetés a Fenyő-gyilkosság ügyében
    Nem zárható ki, hogy újabb száztizenegy év elteljen, és valaki valahol cikket írjon, így kezdve: „Százharmincegy év telt el a Margit körút és a Margit utca sarkán elkövetett Fenyő-gyilkosság óta…”
MTI Hírfelhasználó