"Teljesítmény nélkül semmi sem megy!"
A legtöbb menekülttáborban jól szervezik az életet, rendben mennek a mindennapok, de hiányzik az egész mögül a kiút. Egy menekülttábori életnek átmeneti jellege van, tragédia, ha ez változatlanná csontosodott. A mi programunk viszont pont arra épül, hogy abban nyújtunk támogatást, ami a szülőföldön való hosszú távú maradás perspektívájához kell.
2019. szeptember 17. 23:01

Rendhagyó beszélgetés Orbán Balázzsal, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkárával a családról, a nemzetközi helyzetről és Magyarország paradigmaváltó szerepéről.

Fodor-Horváth Zsófia: Legutóbbi találkozásunk óta komoly változások történtek az életedben: apuka lettél! Biztosan sokat változtatott az új szerep az életeden, érzed a hatását a politikához való hozzáállásodban is?

Orbán Balázs: A teherbíró képességem egyértelműen növekedett! (nevet) Sokkal több dologra kell odafigyelnem még ahhoz képest is, amennyi dolgot korábban csináltam. Persze tudom, ezek többnyire technikai, nem lelki változások. Most, hogy féléves lett a kisfiam, szinte minden órában van valami új mozdulata vagy reakciója, és ahogy napról napra növekszik, az nagyon látványos és izgalmas. A legtöbben éppen ezt szokták kiemelni. De a legnagyobb hatást mégsem az ő folyamatos változása gyakorolja ránk, hanem az, ahogyan minket megváltoztat. Ahogy hármunkat egy családdá gyúr. Bár a baba változik minden nap azzal, hogy növekszik, fejlődik, de a leginkább mi magunk változunk naponta, ahogyan ezt megéljük a feleségemmel.

Szerintem minden apró tényezőnek, változásnak nemcsak az életre, hanem a politikáról való gondolkodásunkra is nagy hatása van. Látom magamon, hogy teljesen más perspektívát használok néha. A politikának ugyanis mindig van idődimenziója. Nem a jelenről szól, hanem a múlt megértéséről, ebből következően a jelenben zajló cselekvésekről és arról, ahogyan mindezt a jövőre vonatkoztatjuk. Aki ezt a hivatást jól akarja csinálni, erre mindig oda kell, hogy figyeljen. Szerintem ez az egész könnyebb, ha az ember életében vannak gyerekek, szülők, nagyszülők vagy éppen dédszülők. Minél nagyobb a családi élő idődimenzió, annál könnyebb a politikáról is generációkon átívelő dologként, s nem egy kimerevített pillanatképként gondolni. Ha az ember sok időt tölt például nagymamájával vagy a gyermekével, akkor könnyű azt belátni, hogy az élet nem harminchárom évvel ezelőtt kezdődött, amikor például én megszületettem, s nem is az én halálommal fog véget érni.

FHZS: Nemcsak időben, de térben is tájékozódsz. Korábbi migrációkutató munkád során és most miniszterhelyettesként is elég sokat utazol. Mit tapasztalsz az útjaid során?

OB: Ez igaz, még mindig elég sokat foglalkozom a migrációval stratégiai szempontból is. Emlékszem, már a migrációs válság kirobbanásának kezdetén, az első pillanatban azt éreztük, hogy mindaz, ami elér hazánkba – a biztonságosnak mondott Kárpát-medencébe –, olyan világszinten is jelentős társadalmi-gazdasági-politikai változások következménye, amelyekről viszonylag keveset tudunk első kézből. Valóban érteni, hogy mi történik, pedig csak úgy lehet, ha ott vagyunk a terepen, így a kezdetektől fontosnak tartom, hogy az ilyen típusú munkákban mindig részt vegyek. Legutóbb épp a Hungary Helps Program új irányainak felkutatása miatt voltam Bangladesben és a migrációs politikánkban való kapcsolódási pontok mélyebb megértése végett Ausztráliában. Banglades a népességrobbanás és a klímaváltozás szempontjából az egyik legjobban sújtott ország, amely ráadásul a szomszédos Mianmarból érkezett több mint egymillió rohingya menekültnek is otthont ad. Éppen ez az út volt az egyik legfőbb bizonyítéka annak, hogy mindig van értelme a terepmunkáknak. Amíg eljutottunk a fővárosból az ország délkeleti részén elterülő menekültvárosba, sok mindent láttunk és bebizonyosodott, hogy a helyiek sok esetben ugyanolyan vagy éppen rosszabb körülmények között élnek, mint a táborban élők. Ennek az az oka, hogy a táborba rengeteg nemzetközi segélyezési forrás áramlik, ezáltal jobbak az utak, a közvilágítás és az élelmezés, mint például a tábort körbevevő falvakban.

FHZS: Akkor a táborban már nem oszt, nem szoroz a hazai segítség?

OB: Magyarország, méretéből adódóan, nem rendelkezik hatalmas anyagi erőforrásokkal, épp ezért fontos, hogy ezt a kis forrást hatékonyan és megfelelően költse el. Bangladesben az bizonyosodott be, hogy a rendelkezésünkre álló forrásunkat ebbe a nagy rendszerbe beletölteni kevésbé lenne hatékony. Miközben a helyiek között folyamatos a feláramlás a nagyvárosokba, onnan a fővárosba, onnan pedig már a nemzetközi migráció a következő lépés. Ismét bebizonyosodott, hogy meg kell találni azokat a szervezeteket, helyi szereplőket, akik a bangladesiekkel is foglalkoznak, nem csak a szomszédos országokból menekülőkkel. Ezt a tényt nem tudtuk volna így feltérképezni, ha csak a nyugati médiát olvastuk vagy kutattuk volna...


FHZS: A helyben segítés tehát működhet. De a biztonságos Európa azért csak vonzóbb a nyomorban és bizonytalanságban élők számára. Te is ezt észleled?

OB: Tény, hogy ezeknek a területeknek a népességmegtartó képessége folyamatosan csökken. Ez önmagában még kezelhető lenne, ha nem sújtaná ezeket a térségeket ráadásképpen brutális népességrobbanás is. Ha ezeket a tényezőket összevetjük, látjuk, hogy ha nem teszünk semmit, akkor ebből semmi más nem következhet, mint az intenzív elvándorlás. Márpedig, ha az emberek vándorolni kezdenek, abból újabb instabil térségek és konfliktuszónák keletkeznek. Európa pedig mindettől nincs óceánnyi távolságra.

Ráadásul, a modern telekommunikációs csatornák révén mi magunk is azt a kultuszt építjük ezeknek az embereknek a fejében, hogy a nyugati civilizáció egy vágyott hely az övékhez képest. Sosem felejtem el, amikor Szenegálban jártam, és a reptértől a belváros felé indultunk – európai szemmel nézve borzalmas, de afrikai szemmel nézve normális körülmények között haladtunk –, egyszer csak jobbra néztem, ahonnan egy óriásplakáton a mindig sármos George Clooney mosolygott vissza az ő Nespresso reklámján. A plakát alatt pedig tizenöt szenegáli fiatal feküdt a porban a plakát adta árnyékot kihasználva – jól láthatóan életvitelszerűen. Groteszk kontraszt volt az afrikai nyomort és a nyugati high-life életérzést így egyben látni. Innentől kezdve viszont nem csodálhatjuk, hogy ha az ő fejükben kialakul és megcsontosodik a vágyott Európával és a vágyott Nyugattal kapcsolatos pozitív percepció.

FHZS: Vannak olyan nem anyagi erőforrások, amelyek motivációt jelenthetnek ezeknek az embereknek az otthonmaradásra?

OB: Magyarországnak ebben nehéz és érzékeny nemzetközi helyzetben ott lehet nagy szerepe, hogy átállíthatja a váltókat, illetőleg paradigmaváltást segíthet és készíthet elő. Pozitívan kell diszkriminálni bizonyos társadalmi csoportokat, például a keresztényeket – mert vannak, akiket jobban üldöznek, és vannak, akiket kevésbé. Közvetlenül kell tárgyalnunk a helyi közösségek vezetőivel, akik valóban meg tudják mondani, hogy mi áll érdekében az adott közösségnek – ezeknek a társadalmaknak a többsége valójában még mindig törzsi jellegű, így ha egy vezetővel megállapodsz, minden rendben, de ha nem, akkor semmi sem lesz rendben. Nem szabad kritikátlanul támogatni azoknak a nemzetközi szervezeteknek a munkáját, akiket hagyományosan támogatunk, mert noha sok fontos és jó dolgot csinálnak, bizonyos tevékenységeik nem a helyben maradást, hanem a vándorlás megszervezését segítik – gondoljunk csak az ENSZ migrációs paktumjára. Sokszor azt tapasztalom, hogy a legtöbb nemzetközi szervezet célja kimerül abban, hogy életben tartsa a segítségre szoruló embereket, de perspektívaadásra már nem jut erőforrás. A legtöbb menekülttáborban jól szervezik az életet, rendben mennek a mindennapok, de hiányzik az egész mögül a kiút. Egy menekülttábori életnek átmeneti jellege van, tragédia, ha ez változatlanná csontosodott. A mi programunk viszont pont arra épül, hogy abban nyújtunk támogatást, ami a szülőföldön való hosszú távú maradás perspektívájához kell. Az igények persze különbözőek. Valaki azt mondja, iskolára van szükség, valaki szerint kórházra, valakinek elég, ha segítünk visszaépíteni a lerombolt házát, valaki pedig azt kéri, hogy az ifjaknak nyújtsunk oktatási lehetőséget. Eddig ez a program működőképesnek tűnik, és több tízezer ember szülőföldön maradását tudtuk támogatni.

FHZS: Ez a váltók átállítása?

OB: Igen, Magyarország szerepe nem az, hogy több tízmillió ember vándorlását megállítsa, hanem hogy egy nemzetközi paradigmaváltásban legyen katalizáló erő. A cél, hogy az összes többi ország – főképp azok, amelyek jelentős humanitárius kiadásokra fordítható büdzsével rendelkeznek – is ugyanezzel a logikával működjön. Ezért fontos a visegrádiakkal, az USA-val és a Vatikánnal az e téren kialakult együttműködés. Egy fecske nem csinál nyarat, de meggyőzheti a többi fecskét, akik együtt már mindenre képesek.

FHZS: Szóval a világ végére is elmész terepmunkára, ez nem egy megúszós megközelítés! Csak mert ma leginkább az a jellemző a fiatal generációra, hogy kikerülve az egyetemről azonnal csak szereplésre, szép öltönyre, sok pénzre vágynak és a kevés munka a prioritás. Így is, úgy is lehet? Mit gondolsz?

OB: Kétféle felfogás van. Az egyikben az ember a politikát tekinti célnak, a másikban viszont csupán csak eszköznek. Én úgy szocializálódtam ebben a közegben, amit ma jobboldalnak nevezünk, hogy azokat értékelik, akik nem a politikáért akarnak sikeresek lenni, nem az a céljuk, hanem akik úgy gondolják, hogy a politikát egy hasznos és célravezető ügyért kell csinálni, és ezt az ügyet kell előrevinni. Bármilyen pozíciót vagy felkérést kap az ember, a politika csak egy eszköz és egy lehetőség arra, hogy a kitűzött célt előrébb mozdítsuk. Teljesítmény nélkül semmi sem megy, ez minden generáció számára vastörvény!

Fodor-Horváth Zsófia

Képek: Kozma Zsuzsi

888.hu
MTI Hírfelhasználó