Mert fényesebb a kard
A dicsőséget kivívtuk, a falatnyi szabadságunkat elveszítettük. Az elesettekből hősök, a kivégzettekből mártírok lettek. A világ bennünket csodált. Fejezet lettünk a történelemkönyvekben.
2019. október 23. 15:21

Ha negyedszázaddal a tanácskommün bukása után nem hozzák a nyakunkra ismét a kommunistákat, Rákosi Mátyást és moszkovita cimboráit, alighanem másként alakul minden. De hozták. Szuronyok, tankok, elvtársak támogatásával érkeztek Magyarországra a nagy Szovjetunióból. Ők voltak az egyik oldalon. A másikon meg mi, a háborúban kivérzett nemzet, amely férfilakosságának javával már nem számolhatott, hisz ki a fronton veszett, ki hadifogolytáborban törte a követ, mások az emigrációt választották. Ismét belekóstolhattunk a proletárdiktatúrába.

Csakhamar Sztálin-szobrokat emeltek, lerombolták a templomokat, zárdákat, bevezették a cenzúrát, az egypártrendszert, a fejtágító szemináriumokat, megalakult az ÁVH, megteltek a börtönök, megnyílt Recsk… Gimnasztyorkát akartak gombolni az egész országra – de ez már sok volt a magyarnak! Mert azzal nem számolt a kommunista vadkelet, hogy nehezen viseljük a láncot – pedig elég lett volna belepillantaniuk a magyarság zivataros és tanulságos múltjába, fellapozni szabadsághistóriáinkat, költőinket: „Fényesebb a láncnál a kard…”

1956. október 23-a kódolva volt. Kokárdával a szívek fölött érkezett. A nemzet saját kezébe vette a sorsát. Hihetetlen bátorság kellett ehhez egy olyan korban, ahol a csengőfrászos éjszakákon bárkiért bármikor jöhetett a nagy fekete autó.

A nagy nap legemlékezetesebb pillanatait már betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, jelszavakat skandáló, boldog felvonulók a Margit hídon, vidékszerte nagygyűlések, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, fegyverropogás a rádiónál, ledöntött Sztálin-szobor. Hihetetlen energiák szabadultak fel – mi mindenre képes a közös akarat! Hitte volna bárki is, hogy órák múlva a barikádnak ugyanazon az oldalán harcol az egykori csendőr a zsidó Angyal Istvánnal, a pesti srác a kiábrándult baloldali emberrel?

A dicsőséget kivívtuk, a falatnyi szabadságunkat elveszítettük. Az elesettekből hősök, a kivégzettekből mártírok lettek. A világ bennünket csodált. Fejezet lettünk a történelemkönyvekben. És maradtunk rabok újabb évtizedekig…

Aztán a forradalomból előbb „ellenforradalom”, később „sajnálatos októberi események”, majd – merész fordulattal – népfelkelés lett. Az elmaszatolt, felemás rendszerváltást zavaros évek követték, s bár ma újra forradalomnak mondhatjuk ötvenhat októberét, az ember valahogy úgy érzi, még mindig harcolnia kell. Mintha még nem lenne vége.

A történelem fonákjain merengve érkeztünk el az 50. évfordulóhoz is. Ahhoz a naphoz, amikor – 2006-ot írtuk – ismét vér áztatta a pesti aszfaltot. Mert megtörtént – megtörténhetett! –, hogy a forradalom félszázados ünnepén Magyarország miniszterelnöke rohamrendőreivel agyba-főbe verette a nagy napra emlékező magyar embereket. Véres lett – és maradt – a keze. Szimbolikus (?) üzenet volt ez a barikád túloldaláról: a hatalom továbbra is az övék, nem adják. (Pedig Gyurcsány Ferenc pártja, az 1990-es szabad választásokra „megtisztult” MSZP rémült igyekezettel, „forradalmárként”, Nagy Imre-örökösként vetette bele magát a „megújult” közéletbe.

Az újratemetést is a saját sikerének könyvelte el a párt. Kié Nagy Imre? Hát az övék, hogyne! Az élcsapat legrafináltabbjai – megannyi kaméleon – díszsorfalat álltak a Hősök terén fölravatalozott koporsók mellett.) Azóta is furcsa kettősség hordozója 1956, jóllehet pufajkások, gimnasztyorkás továrisok helyett most „magyart” alakító idegenek akarják a vesztünket. Azok, akiknek egy szabadságra született, zabolátlan nemzet mindig útjában áll. Nyugtunk nem lehet. Hogyan mondta Csurka kilencvenben? Tankok helyett bankok. Mögöttük most is óriás áll. Valamiért nagyon fontosak vagyunk nekik.

Majd harminc éve boldogult Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz egykori parancsnokával egy hosszú estén át beszélgethettem erről. (Beszélgettem? Hallhattam őt. Ittam minden szavát.) „Azon döbbenek meg – kesergett »Bajusz« –, hogy ezeken az ünnepeken minden Nagy Imréék körül forog, mintha ők csinálták volna ötvenhatot. Ez nem igaz! A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok.

Ha Nagy Imrén múlik, másképp alakul minden. Ő fékezni akarta a tömeget, úgy okoskodott, akkor teszi a legtöbbet, ha ott marad féknek a hatalom élén.” Igaz, tette hozzá, a miniszterelnöknek kijár a tisztelet, hiszen nem kért kegyelmet elvtársaitól. De 1956 nem róla szól.

Ahogy szaladnak az évek, az 1956-os ünnepek valahogy egyre messzebb kerülnek a forradalomtól. Lassan már csak annyi a közös, hogy a végtelenségig pufogtatunk egy bárgyú és langymeleg panelt: „1956 mindnyájunké!” Nem tudom, ki találta ki a lózungot, de szívesen elvitatkoznék vele.

Hogyan lenne mindnyájunké 1956 forradalma, ha az egyik magyar a barikádon védte a hazát az idegen katonától, miközben a másik maga hívta rá az agresszort magyar vért ontani? Amikor az egyik a kötelet is vállalta a nemzetért, míg a másik alig várta, hogy pufajkát ölthessen, bitót ácsolhasson?

Ezt az „1956 mindnyájunké”-féle egyenlősdiszlogent azok találták ki, akik a Kádár-kor után sem akartak kikerülni a hatalomból. A rendszerváltás találmánya ez a velejéig hazug mondat, a nagy átöltözők szóleleménye.

1956. október 23-a azoké, akik a szívükben mécsest gyújtanak ezen az estén.

Pilhál György

magyarnemzet.hu
MTI Hírfelhasználó