Bogár László: Fölötted az ég, benned a létra
A magát liberális demokráciának nevező rejtett diktatúra mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a beszédhatalmi, véleményhatalmi térben kizárólag olyan értelmezési keretbe ágyazott, olyan fogalomkészlettel leírt tartalmak jelenhessenek meg, amelyek beleilleszkednek a mainstream elbeszélési módba.
2019. november 26. 11:11

A liberális demokrácia fedőnevű konstrukció szimpla csalás. Benne nem a többség, az egyébként tökéletesen definiálatlan, és kizárólag önkényesen használt hivatkozási alapként szereplő „nép” többsége uralkodik, hanem egy szervezett kisebbségnek a szervezetlen többségen gyakorolt alig burkolt diktatúrája valósul meg”- írja Bogár László. A közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.

- Professzor úr, a magát liberális demokráciának nevező rejtett diktatúra mindent igyekszik megtenni annak érdekében, hogy a beszédhatalmi, véleményhatalmi térben kizárólag olyan értelmezési keretbe ágyazott, olyan fogalomkészlettel leírt tartalmak jelenhessenek meg, amelyek beleilleszkednek a mainstream elbeszélési módba. Elképzelhető-e, hogy mivel a PC, a political correctness kényszere lehetetlenné teszi az érdemi helyzetelemzést, eleve társadalmak szétverésére, a közösségi önvédelem ellehetetlenítésére vezette be az oligarchia?

- Minden létező legfontosabb, egymástól elválaszthatatlan két lét-feladata a létmegismerés, és az így megértett létben való beleilleszkedés. Mindehhez végtelen türelemre, szelídségre, alázatra van szükség, olyan elmélyült nyugodt és derűs lét-munkára, ami arra a biztos hitre épül, hogy a létezésben, a Teremtésben rend uralkodik, és ez a rend az ember számára megismerhető. Végül, hogy a rend megismerése megnyitja az utat a létbe való harmonikus beilleszkedéshez. Mi több, ahhoz is, hogy a létezés mélyszerkezetének megértésével létesülni segítsünk olyan „lét-potencialitásokat” is, amelyek az ember kitartó létmegismerő munkája nélkül „maguktól” nem tudnának létrejönni. (Ennek egyik szép példája a gyümölcsnemesítés.) Az emberi társadalmak belső együttműködési rendszerének fiziológiai-fizikai alapját a tagolt beszéd, majd a beszédnek vizuális jelekké formálása, az írás kialakulása teremtette meg. Az ebből adódó legfőbb következmény az, hogy a világ értelmi megragadása csakis fogalomalkotással képzelhető el. Az így kialakuló fogalomkészlet egy olyan értelmezési, (világ)-értelmezési keretbe illeszkedik, amely lehetővé teszi az ember számára a világról alkotott tudásának folyamatos összerendezését. Az értelmezési keret és a fogalom-készlet együttese alkotja azt az elbeszélési módot, amelynek segítségével egységes rendbe vagyunk képesek foglalni a tapasztalatainkra épülő tudásainkat. Ez az elbeszélési mód, vagy közismert idegenszóval, narratíva, állandó kísérője életünknek, függetlenül attól, hogy ezzel tisztában vagyunk-e vagy sem. Amíg az ember olyan egyszáz-kétszáz fős kis közösségekben élte le az életét, ahol mindenség, a lét egésze, közvetlen, tehát közvetlenül áttekinthető és megragadható volt, addig az egyes egyén és a közösség minden tudása és információja saját tapasztalatból származott. Ám az első nagy-kultúrák létrejöttével ez a helyzet drámai módon megváltozott. A többszörösen összetett komplex rendszerekké átalakuló emberi társadalmakban az egyén végleg elveszti a létezés közvetlen átélésének és megragadásának lehetőségét, képességét. Minden egész eltörött – írja erről hihetetlen pontossággal Ady Endre a Kocsi út az éjszakában című versében. (Az már szinte borzongatón sejtelmes, hogy a vers utolsó sora így hangzik…fut velem egy rossz szekér. Ennél a sötét éjszakában sehonnan sehová futó rossz szekér metaforánál pontosabban megragadni a nyugatias modernitás, és annak apoteózisaként üzemelő liberális demokrácia lényegét, talán nem is lehet.) E nagy birodalmakban megjelennek azok a közvetítő mezők, amelyek látszólag csak technikai segítők a lét közvetlen átélhetőségétől megfosztott (valójában önmagát megfosztó!) emberiség számára, de mint később kiderül, nem erről van szó. A három nagy közvetítő mező a kereskedelem, a pénz és a média szerves egységet képez, mert a kereskedelem a fizikai tárgyak cseréjét közvetíti, a pénzrendszer egy kitűntetett „tárgy”, egy szimbólum (az összes többi tárgy szimbóluma) vagyis a pénz cseréjét teszi lehetővé, és végül a harmadik mező a média a szimbólumok szimbólumait, vagyis eszméket, vallásokat, világértelmezési rendszerek cseréjét közvetíti. Az ősi szakrális létszerveződésre épülő nagy kultúrák számára mindez óriási kihívást jelentett, mert roppant nehézségekbe ütközött ezeknek a közvetítő mezőknek a szakrális rend ellenőrzése alatt tartása. Ennek a kézenfekvő oka az, hogy e mezők létrejöttével kialakul egy sajátos információs aszimmetria, mert aki közvetít, az mindig informáltabb a többieknél, hiszen ő a közvetítés mindkét oldalára rálát. Így nagy a kísértés arra, hogy ne csak éljen, hanem esetleg vissza is éljen ezzel a képességével, ezzel az információs aszimmetriával. Ez a visszaélés a lételméletileg természeténél fogva a szakrális közösség tulajdonában, rendelkezése, ellenőrzése alatt álló világnak az első „privatizációját”, privatizációs kísérletét jelentette. Még az olyan ősi szakrális birodalom is, mint például Egyiptom, néhányszor a megsemmisülés szélére került, mert képtelennek látszott e folyamat ellensúlyozására, de több mint háromezer éves története során azért valahogy mégis mindig talált megoldást. Ám e szakrális birodalmak bukását végül mindig az okozta, hogy az elmúlt közel háromezer év során a kereskedelem, a pénz és a média egyre inkább egy olyan „hálózat”, egy „szuperstruktúra” kezébe került, amely idejében felismerte, hogy aki a kereskedelmet, a pénzt és a médiát egyszerre tartja a kezében, az a világ ura. Megragadta, és az óta is a kezében tartja. Ennek szimbólumaként a talán legismertebb Új Szövetség-beli történetben Jézus hiába űzte ki a kufárokat a templom előteréből, mert azok azóta is ott vannak. Számosabban és zajosabban, mint valaha A kora kereszténység is hősies küzdelmet folytatott e közvetítő mezőknek (kereskedelem, pénz, média) a szakrális rendbe való beillesztése és azon belül tartása érdekében, és néhány száz évig ez a törekvés látszólag sikerrel is járt. Ám az utóbbi hat-hétszáz év során a keresztényég mint létszerveződési rendszer egyre inkább elveszíteni látszik minden ellenőrzési képességét, sőt éppen őt magát teszi szigorúan ellenőrzötté ez a szuperstruktúra. E folyamat tragikomikus végállomása az úgynevezett szekularizáció, vagyis „állam és egyház szétválasztása”, ami szervezeti-intézményi szinten az a teljes képtelenség, megvalósult abszurditás, amit Martin Heidegger német filozófus úgy ír le, hogy ez a létezőnek a lehető legbrutálisabb kiszakítása a létezésből.

Martin Heidegger - goethe.de

A kora kereszténység, az élet szakrális kultúrája volt, ami az elmúlt hat-hét száz év során végbe megy az viszont a halál deszakrális civilizációját hozta el a „modern” Nyugat világbirodalmaként. Ennek a folyamatnak a jelenlegi végstádiuma az a „valami”, ami önmagát „liberális demokrácia” fedőnéven emlegeti. Míg a szakrális kultúra lételméleti „célfüggvénye” a méltó élet, az üdvösség, tehát egy „emberen túli” transzcendens lényeg, ami csak a kereskedelem, a pénz és a média szakrális szerveződésbe való beillesztésével képzelhető el, a nyugatias modernitás létszerveződési rendszerében brutális fordulat következik be. A lételméleti célfüggvény a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg korlátlan mennyiségi növelése a magánhaszon gáttalan gyarapításával összekapcsolva. A változás hamis hívószava a „szabadság”, ami az emberi lét egyik legkényesebb összefüggése, hisz a szabadság önmagában, tehát „előjel nélkül” a szó legközvetlenebb értelmében „semmit mondó”, mert semmit sem mond a lényegről, arról, hogy mitől és mire vagyunk szabadok. Vagyis arról, hogy mindaz, amit teszünk az a létharmóniát, vagy a létrontást szolgáló szabadság-e. Amikor a Tao Te King azt mondja, hogy jót cselekedni nehéz és fáradságos, ellenben rosszat cselekedni könnyű és szórakoztató, akkor pontosan ezt az összefüggést írja le. Azt, hogy a létharmónia megteremtését célzó alkotó, építő létmunka mindig nehéz és fáradságos, hisz a létezés harmonikus egyensúlyának fenntartása a hitre épülő tudást, bátorságot és becsületet feltételezi, és ehhez hatalmas lelki, erkölcsi, szellemi erőt kell kifejtenünk. Mindez azért van így, mert ezt a létmunkát, csak az adott létszféra legbelső természetének legmélyebb megismerésével vihetjük végbe, és ehhez nagyon sok energia kell. A létrontó pusztítás viszont könnyű és szórakoztató, mert rombolni és pusztítani akárhogy lehet. Nem nehéz észrevenni, hogy a Tao valójában a világ entrópikus lejtőjét írja le. Azt, hogy az elmélyült létmegismerő munka hatalmas energiát igényel, mert ezzel az energiával megemeljük a minket körülvevő mikrovilág és mindeközben önmagunk, szellemi valónk rendezettségét. Amikor viszont hagyjuk, hogy lefelé rugdaljon minket ez a nem létező világerő ezen az entrópikus lejtőn, sőt sokszor még előzékenyen segítjük is ebben, akkor valójában a világot rendezettség irányába mozdító alkotó munkánk során „befektetett” energia szabadul fel, de most már úgy, hogy ezt a világparazitát táplálja és szolgálja. Ez után már csak arra van szüksége ennek a világerőnek, hogy tudatlanság és/vagy gonoszságként bélyegezzen meg minden olyan törekvést, amely mindössze e folyamat végzetes következményeire kívánna rámutatni. És erre a szolgál a politikai korrektség hamis kategóriája, amely fegyverré vált globális szép új világunkban. Ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a társadalmi lét teljes szétroncsolását szolgálja, és logikailag belátható módon azért zajlik, mert a rendezetlenség lejtőjén lefelé rugdalt rendezett struktúrákból e lejtő során kiszabaduló energia e világ-parazita tápláléka. Belátom, így elsőre elég horrorisztikus ezzel szembesülni, és egyelőre nincs elég pontos tudásunk arról, hogy miért, vagyis milyen okból, hogyan, és milyen célból teszi ezt e globális szuperstruktúra. Mint minden élősködést ezt is rejtély övezi. Az élősködő mindig „később” lép be, hisz először a potenciális gazdaállatok „normális” rendszerének kell létrejönnie, hogy ezt követően legyen min élősködni. A nagy kérdés, hogy miért lép be, egyáltalán miért jön létre az élősködés, hisz a világ nagyon szépen megvan, meglenne nélküle is, sőt. Nyílván valamilyen degenerációról van szó, de nincs még megnyugtató válasz arra, hogy mindez miért és miként megy végbe. Nem beszélve arról, hogy mindezzel ez a világparazita öngyilkosságot követ el, hiszen az általa kifosztott világ összeomlása egyúttal az ő pusztulását is jelenti.

- Ez a rejtett diktatúra, ez a világ-élősködő hihetetlen brutalitással roncsolja szét az emberi közösségek anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi szövetrendszerét szerte a világon. Mit újíthat a vallás, a család, a nemzet, a közösség, a fizikai föld művelője azért, hogy megvédje az elemi emberi értékeket a brutális diktátoroktól?

- A huszadik század során számos gondolkodó próbált választ találni erre a döntő fontosságú kérdésre. Többek között a már említett német Martin Heidegger, a francia René Guénon, az olasz Julius Evola, a spanyol Ortega y Gasset, és a magyar Hamvas Béla is.

Hamvas Béla - ujember.hu

Hamvas Béla a Pathmosz című művében visszaemlékezik ifjú kora azon hevületes törekvésére, hogy megkeresse azt a nevezetes pontot, ahol ez az egész „lét-lejtő” elkezdődött. Ő maga Proton Pszeudoszként nevezi meg ezt az első „lét-tévedést” vagy, ha kissé kevésbé vagyunk jóhiszeműek, akkor az első lét-hazugságot. Eltökélten menetem-mentem vissza az emberi történelemben e pontot keresve – írja Hamvas Béla korai önmagáról –, és egyszer csak rájöttem, hogy az elbizakodott európai ember jellegzetes lét-hibáját követtem el. Mert ezt a pontot önmagamon kívül kerestem, pedig ez a pont, vagyis az első nagy „letörés” ezen a lejtőn, itt van bennem – mondja ki végül életművének talán legmegrendítőbb szentenciáját. Ha valóban őszintén keressük a megoldást, a visszautat erről a káosz felé vezető lejtőről, akkor legelőször is ezzel kell szembesülnünk. Vagyis azzal, hogy ez a létrontó világparazita önmagában csak e létfelszámoló folyamat egyik fele, a másik felét ugyanis mi magunk jelentjük, a tudatlanságunkkal, a gyávaságunkkal, gyengeségünkkel, gyarlóságunkkal, de legfőképpen a hitünk megfogyatkozásával. Akármilyen kellemetlen is ezzel szembesülni, de csak azért tud élősködni rajtunk, mert mi ezt hagyjuk, mert a megrendült hitünk nyomán nincs valóságos tudásunk, szétfoszlott a bátorságunk és sokszor nem alaptalanul érezzük úgy, hogy oda van a becsületünk is. Értve azt és egyetértve mindazzal, ami a kérdésben megfogalmazódik, úgy érzem, hogy azt, amit tennünk kellene, azt talán nem annyira újításnak, megújulásnak kellene neveznünk, hanem inkább „vissza-régiesülésnek” még ha egyelőre nincs is ilyen magyar szó. (Bár azzal, hogy leírtam, igazából már van.) Kezdjük talán a vallással, mert a Minden egész eltörött lét-roncsoló folyamata éppen azzal indult el, hogy ami „egész volt valaha” vagyis, hogy minden emberi érzés, gondolat, kimondott szó és cselekedet egyszerre volt szép, jó és igaz, nos, ez hullott darabokra. Ez hullott darabokra, de már akkor, amikor megjelent a vallás, tudomány és művészet, mint fogalom. Mert ettől kezdve a művészet mondja el, hogy mi a szép, a vallás, hogy mi a jó, és a tudomány, hogy mi az igaz. Félreértés ne essék, ez még önmagában nem lett volna baj, de ez a differenciálódás és szétválás már sokkal sebezhetőbbé teszi az emberi létezést. Hiszen azzal, hogy e fogalmak létrejönnek már „lehet olyan” hogy nem vallás és nem művészet és nem tudomány, vagyis elvileg megnyílik az út a létrontás előtt. Amíg minden emberi érzés, gondolat és tett egyetlen és egységes mércéje a szép, jó és igaz, addig minden emberi lét-megnyilvánulás természeténél fogva szakrális aktus, minden szakrális műalkotás, akár csak a negyvenezer évvel ez előtti barlangfestmények, amelyekből ma is ugyanúgy árad a végtelen lét-teljesség, mint annak az ember elődünknek a lelkéből, aki üzenetként hagyta ránk mindezt. A teljesség helyreállítása lehet az egyetlen és örök feladat mindnyájunk számára. Ahogy Weöres Sándor írja A teljesség felé című lenyűgöző művében: Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkodni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egy tudás van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Vissza kell találnunk a legmélyebb gyökereinkhez, az önmagunkkal való azonosságunk legmélyebb rétegeihez, akármilyen távolinak is tűnhetnek ezek már számunkra, de lét-energiát csak ebből meríthetünk. Innen, a Föld felől jövünk, tehát van eredet-történetünk, de az Ég fel tartunk, van üdv-történetünk. Tudjuk, hogy mostani létünk méltatlan ahhoz, amire szellemi energiáink történelmünk során már képessé tettek minket, hogy bukdácsolunk ezen az Ég és Föld között feszülő létrán, amely évezredes szenvedés-történetünk színtere. Reményik Sándor megrendítő sorai nemzetünk sors-mintázatát talán legpontosabban megjelenítő Ahogy lehet című versében, ezt így írja le: Minden percünk kínzó kiegyezés, ahogy lehet. Egyelőre csapdában vagyunk, akárcsak az egész emberi létezés. Nincs és nem is lehet gyors, könnyű és olcsó megoldás, a csapda-létből való kiszabadulásra. Addig egészen bizonyosan nem, amíg nem ismerjük meg a legmélyebb mélységekig e létrontás mechanizmusait, e csapda természetét. Nagyon alaposan és mélyen meg kellene értenünk, hogy évszázadok lassú „apró-munkájával” hogy mállasztotta szét azokat a szó szoros értelmében létfontosságú legbelső szabályozó rendszereinket, amelyek nélkül nincs emberi létezés. Hogy hamisította meg egész történelmünket, de főként az eredet-történetünket, ős-történetünket, és miként tesz meg most is mindent annak érdekében, hogy az újabb nemzedékek minél kevesebbet értsenek meg mindabból, ami a nemzeti önazonosság folytonosságát megalapozhatná. Mikor a nemzet cselekvési tereit próbáljuk megérteni, talán hajlamosak vagyunk nagy politikai drámai tettekben, történésekben gondolkodni, és közben kevésbé érezzük át azoknak a „kis-politikai” cselekedeteinknek a jelentőségét, amikor saját gyerekeinknek, unokáinknak a lelki mintázatai formáljuk. Vagy formálhatnánk, de nem formáljuk, vagy legalább is nem úgy, ahogyan méltó volna hozzánk.

- A világ urai magabiztosan úgy vélték, hogy ez a planetáris dimenziójú „cyber-space” is teljesen kézben tartható lesz számukra. Hogy a „moderátornak” nevezett globális ügynökhálózat segítségével csírájában fojtható majd el minden deviáns narratíva. Ám a fejlemények azt látszanak igazolni, hogy ez a megaprojekt nem egészen a stratégiai terveik szerint alakul. A tényleges demokraták, a valódi véleményszabadság hívei mit tehetnek azért, hogy a megaprojekt minél hamarabb omoljon össze?

- Egyelőre nem is igazán tudjuk felfogni, hogy milyen jelentősége van ennek a globális hálózatnak, ami lehetővé teszi több milliárd ember egyidejű interaktív diskurzusát. Ez a komplexum valójában elvileg képessé válhat arra, hogy a létezés közvetlenségének átélését visszaadja az egész emberiségnek. Ám ez csak az egyik lehetőség. A másik az, hogy e planetáris dimenziójú hálózaton keresztül az egész emberi lét számára tetszőleges valóságok épülhessenek fel. Bármilyen pusztítóan hamis valóságok is persze. Az előttünk álló módfelett kalandosnak ígérkező évszázad során válasz születik majd erre a történelmi jelentőségű lét-dilemmára. Ez lesz az emberi létezés talán legnagyobb drámája, hisz nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a tény, valóság, igazság fogalmak végleg elvesztik-e értelmüket. Az elmúlt több mint két évezred során ugyanis az emberi lét-megismerés egész folyamata ezekre az alappillérekre épült. Ha kiderül, hogy e globális hálózat segítségével bármilyen tetszőleges valóság felépíthető, stílszerűen fogalmazva, a világ urai fesztelen természetességgel és cinizmussal vallhatják azt, hogy mi a valóság azt én mondom meg, akkor az emberiség történetének legsötétebb disztópiájának korszaka köszönthet ránk. A helyzet azonban szerencsére talán nem ennyire reménytelen, némi öniróniával talán azt mondhatnánk, hogy „csapataink harcban állnak”, a háború még zajlik, mi több, most kezdődik csak igazán. Az nyilvánvaló, hogy a világ nem létező urai azért hozták létre ezt a kyber-teret, mert ezen keresztül úgy akarják totális uralmuk alá vonni az egész emberi létezést, hogy erről az alávetetteknek fogalma se legyen.

Kibertér - pixabay.com

A kyberein görög ige egyébként azt jelenti, hogy kormányozni, tehát a globális főkonstruktőr, vagy inkább fődestruktőr nagyon nem is igyekezett elrejteni valóságos szándékait. A világháló tehát eredeti törekvését tekintve egy világkormány eszköze az ellenőrizetlen, sőt eleve ellenőrizhetetlen totális kormányzásra. Ám maga a rendszer elvileg azt is lehetővé teszi, hogy az interaktivitás segítségével az egyes személyek és emberi közösségek hihetetlenül rövid idő alatt éppen e háló segítségével szervezzék meg e teljes alávetéssel szembeni ellenállásukat. Beszédes tény, hogy a berendezkedés igazi urai most már egyre többször globális életveszélyként említik a szólásszabadságot, és a lehető legbrutálisabb módon kívánnak fellépni ellene. És teszik mindezt a liberális demokrácia fedőnevű globális diktatúrájuk nagyobb dicsőségére. Ma még nagyon nehéz megmondani, hogy a narratívák e permanens globális polgárháborújának mi lesz a kimenetele. Most dől el, hogy maradt-e még annyi lét-energia mindazokban, aki ezt képesek felismerni, hogy elkezdődjön az, az átgondolt és összehangolt cselekvés-sor, amely lehetővé teszi az előzőekben említett végzetes (vagy legalább is annak látszó) entrópikus lejtőről történő visszafordulást. A küzdelem egyelőre viszonylag nyílt, és mindnyájunk számára nyitva áll a lehetőség a cselekvésre. A rend és rendezetlenség időben és térben örök küzdelme kritikus elágazási ponthoz látszik érkezni, és csak rajtunk múlik, hogy milyen irányba fordul. Az emberi világ szakrális rendjének helyreállításához azonban arra van szükség, hogy ez a rend először a saját lelkünkben találjon otthonra, ami, bár nem lehetetlen, de hihetetlenül nehéz feladatnak látszik. Az egész világ lázad ugyan, de ez egyelőre ösztönös indulatokra épülő amorf és haragos örvénylés, ami nem hogy a rend felé mutatna, de éppen a rendezetlenséget mélyíti el. Éppen emiatt van rendkívüli jelentősége annak, hogy megtaláljuk-e azt az elbeszélési módot, és aztán képesek leszünk-e ezt a narratívát cselekedeteink alapjává tenni, ami a kivezető utat jelentheti ebből az emberi történelem legmélyebb válságából.
 

preshaz.eu