Két világlátás néz farkasszemet
Balliberális oldalon a zsákmányelv érvényesül, nem pedig a konszenzus
Magyarország politikai képe lassan tisztul, s két nagy tábor jön létre, amelyik egymástól homlokegyenest ellentétes világlátással, szemléletmóddal, szokásokkal és normákkal rendelkezik.
2019. november 28. 10:22

Már a tavalyi parlamenti választások után elkezdődött: az eredmények miatt a mélyen elkeseredett fővárosi liberális fiatalok között a közösségi portálokon megjelentek hangok, hogy nincs helyük itt, ebben a Fidesz uralta országban, tehát el kell menni innen, vagy a budapesti romkocsmák értékvilága által vezettetve a fővárost kell egy külön menedékhellyé változtatni.

Majd következett az önkormányzati választás kampánya, amelyben megjelent a falon a plakát: vegyük vissza Budapestet! (mintha az övék lenne), illetve vegyük vissza a városokat és a falvakat a Fidesztől (mintha az ország is az övék lenne). És láthatjuk: miután a fővárosban és a kerületek többségében győztek a balliberálisok, valóban megkezdték a főváros „visszavételét”.

Formálódik lassan az összkép, ami persze már harminc, de valójában száz éve benne van a magyar történelemben és politikatörténetben. Mégpedig az, hogy mintha két társadalom, két világlátás, két ország nézne egymással farkasszemet Magyarországon: a balliberális és a nemzeti.

Magyarország politikai és értékrendi képe lassan tisztul, s két nagy tábor jön létre, amelyik egymástól homlokegyenest ellentétes világlátással, szemléletmóddal, mentalitással, szokásokkal és normákkal rendelkezik.

A legtöbb kérdésben, témakörben nem értenek egyet, eltérő a kiindulópontjuk, s ezáltal esély sincs arra, hogy közös platformra helyezkedjenek. Több törésvonal mentén is ugyanahhoz az oldalhoz tartoznak, ezek között nincs átjárás.

Ebből viszont az következik, hogy immáron nincs esély a normális vitára a két fél között, amit, jól tudom, a kedves olvasó is nap mint nap megtapasztal a közértben, az orvosnál, a patikában, az iskolában, az utcán, a rokoni körben és bárhol kibontakozó beszélgetésekben.

Azonnali indulatok, egymásnak ugrás, néhány szimbolikus hívószó, név, téma (ugye nem kell itt példákkal élnem, hiszen mindenki ismeri ezeket) megnevezése után másodperceken belül kirobbannak az indulatok, és máris reménytelen nemhogy a megegyezés, hanem a másik véleményének méltánylása és végighallgatása.

De ez nemcsak az utcán van már így, hanem a különböző társadalmi szférákban is, mint az oktatás, a kulturális élet, a színház, a művészetek világa, de ugyanez a távolság és meg nem értés jellemzi a tudományos életet is, különös tekintettel a társadalomtudományokra. Ma már elképzelhetetlen egy olyan konferencia, amelyen mindkét táborból jelen vannak és előadnak tudósok, kutatók, hogy az egyik tábor szerzőjének megjelent könyvét, művét a másik tábor méltassa, de legalább kritikával illesse, nem, ennél már rosszabb a helyzet: a két tábor az „ellenfél” szerzőinek alkotásait egyszerűen semmibe veszi.

Nem jó, sőt nagyon rossz, hogy ez így történt, nem jó, hogy a száz évvel ezelőtt kialakult népi–urbánus ellentét olyan élesen megjelent újra, mégpedig többek között a főváros–vidék metszetben is. Sőt, ha az önkormányzati eredményeket alaposabban megnézzük, akkor azt is mondhatjuk, hogy a nagyvárosok egy jelentős része és a kisebb települések világa néz szembe egymással, előbbiben a balliberálisok viszik a prímet, míg utóbbiban a nemzeti tábor emberei.

Ez a jelenség természetesen végtelenül szerencsétlen, lehetetlen az, hogy a nemzeti-keresztény tábort vezető Fidesz–KDNP a falvak, míg a kozmopolita balliberális pártok pedig a nagyvárosok és a főváros képviselői legyenek. Ez nincs is így, de a balliberális oldalon vannak törekvések arra, hogy a nemzeti pártokat „az elmaradott vidék” szinonimájaként írják le.

De van-e, volt-e példa ilyen meghasadt országra Európában? S ha igen, milyen megoldást kerestek a szétszakítottságra? Nos, nem vagyunk a problémánkkal egyedül. Kétfajta elkülönülés, szegmentálódás volt megfigyelhető az előző évtizedekben: az egyik, amikor etnikai–nemzetiségi alapon territoriális szétválás jött létre, a másik, amikor nem területi, hanem érték- vagy vallási alapon vált ketté egy adott ország.

(Korábban egy Arend Lijphart nevű holland politológus elemezte ezeket, s nevezte el szegmentált társadalmaknak.) Az előbbire talán a legjellemzőbb példa Belgium a maga flamand–vallon – és német – megosztottságával, de Svájc példája is idevehető. Belgiumban a hetvenes évektől kezdtek egy olyan alkotmányreformba, amely 1993-ban a központosított állam hatalmát gyengítve, a flamand és vallon terület regionális kormányzatát alapozta meg, felosztva Belgiumot három régióra és három közösségre, amelyik egyenlő jogokkal és szuverenitással rendelkezik.

Az etnikai törésvonalakat tehát a területi elkülönülés alapján, konföderális irányban próbálták feloldani. Más kérdés, hogy a flamand–vallon ellentét a mai napig létezik, nem oldódott meg, s nem kizárható, hogy egyszer különválik a két, illetve három régió.

De nálunk ez a megoldás szóba sem jöhet. Hiszen ki merné azt mondani, hogy a balliberális, kozmopolita és globalista tábor és a nemzeti, keresztény tábor területileg jó elkülönül egymástól? Személy szerint is – mint Budapesten született ember – kikérném magamnak, ha valaki azt merné állítani, hogy a főváros mint metropolisz a balliberálisok „telephelye”.

És azt hiszem, ezzel így van még nagyon sok fővárosi, és az önkormányzati választások is feketén-fehéren azt mutatják: a főváros politikailag és kulturálisan megosztott hely, tehát nem egyik vagy másik oldalé, hanem közös.

De az egész országban sincs területi megosztottság: a Fidesz–KDNP korántsem csak a falvakban és a kisvárosokban van jelen, s bár vannak jellegzetesen baloldali és jobboldali városok (itt mondjuk Szeged, ott Debrecen és folytathatnánk), de ezek territoriálisan értelmezhetetlenek. Az ország a meglévő törésvonalai alapján területileg nem felosztható, ezt el kell felejteni.

A másik az érték- és világnézeti alapú megosztottság, minket ez érint. Erre a legjobb külföldi példa Ausztria, a szomszédunk: náluk a két világháború közötti időszakban a szocialista–kommunista, illetve a kereszténydemokrata – tehát a vörös és a fekete – tábor között ádáz polgárháború dúlt, s ez az ország szétesésével fenyegetett.

A háború, s főleg az osztrák államszerződés (1955) után a szemben álló politikai elitek úgy oldották fel a konfliktust, hogy létrehozták az úgynevezett Proporz-rendszert, az arányosítás rendszerét, ami alapján a vezető pozíciókat a szavazatok arányában osztották fel a két legnagyobb párt káderei és szakemberei között.

Ez az ötvenes-hatvanas években az osztrák intézmények szinte már komikus megkettőződéséhez vezetett: mindenből kettő lett, egy „vörös” és egy „fekete” intézmény, vicces, de egyben halálosan komoly példaként két országos autómentő szolgálat, két országos vadásztársaság jött létre és így tovább. Mindennek alapja az volt, hogy a két nagy párt 1945-től kezdve egészen 1966-ig nagykoalícióban működött, majd 1986-tól ismét, hosszú éveken át. Arend Lijphart az osztrák, illetve holland, belga modellt nevezte el konszenzuális demokráciáknak.

Vajon mi itt, Magyarországon tudnánk-e konszenzuális demokráciát felépíteni, arányosan elosztva a pozíciókat? Vajon meg lehetne-e ebben egyezni a két oldalnak, látván például most azt, amit a ballibek művelnek a fővárosban? Vajon nem arról van-e szó inkább, hogy a balliberális oldalon a zsákmányelv érvényesül, nem pedig a konszenzus? Igen, vannak jelei már az intézmények megkettőződésének: két színházi társulat, két akadémiai testület, két vagy több újságíró-szövetség, kapásból ezek jutnak eszembe.

De lehet-e így élni? Meg lehet-e kettőzni az ország intézményeit, miközben a konszenzus minimális feltételei sem adottak Magyarországon?
Én urbánus vagyok, született fővárosi. És népi vagyok.

Leginkább népi urbánusnak vagy urbánus népinek nevezném magamat. Gondolom, sokan vagyunk így, akik képesek jól érezni magukat a fővárosi forgatagban és egy falusi mulatságon is. Bennem nem válik külön a két életforma és nem válik ellenséggé. Nem vagyok megosztható. Az ország része vagyok, mint mindannyian. Benne vagyok az országban, és bennem van az ország. Mint mindannyiunkban.

Nincs mese: nálunk a nyugati modellek egy az egyben nem igazán működnek. Persze hogy nehéz, sőt nagyon nehéz lesz, de megosztottságunkra is eredeti megoldást kell találnunk. Vagy ha nem, akkor háborúzni fogunk még sokáig, s lehet, hogy az lesz a „magyar” modell, a magyar létmód. Ki tudja?

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Magyar Nemzet
  • "...a gyanúsítottat agyonlőtték"
    Jött arra valaki, gyanúsnak találták, és lelőtték. Lehet, hogy háromgyerekes, a családjáról példamutatóan gondoskodó, kollégáival kedves agysebész volt az illető, de rosszkor jött rossz helyre: a rendőrök „gyanúsítottnak” minősítették, és ártalmatlanították.
  • Politikai stabilitás mint érték
    Az SZDSZ is megtorpedózta az 1996-os világkiállítást. A szélsőséges párt akkor bebizonyítatta, hogy komoly tényező az országban, nagy kárt tud okozni neki.
MTI Hírfelhasználó