Egy szimbolikus erejű népszavazás
Egy teljes emberöltő, azaz kereken harminc év telt el a rendszerváltás egyik leginkább átélhető eseménye, az 1989. november 26-án rendezett négyigenes népszavazás óta.
2019. december 1. 11:13

Magyarországgal ennyi idő alatt annyi minden történt, mint egy régi, stabil demokráciával a II. világháborútól napjainkig.

Harminc évvel ezelőtt négymilliónál is több magyar döntött úgy, hogy él visszakapott-visszaszerzett demokratikus jogával, és részt vesz a népszavazáson. Nemcsak annak a napnak a szimbolikus ereje – a népszuverenitás megnyilvánulása a négy évtizednél is hosszabb kommunista diktatúra évei után – volt komoly, hanem a voksolás tétje is. Bár manapság sokan csak a legfontosabb kérdés személyi oldalát, Pozsgay Imre elnökségének meghiúsulását emelik ki, igazából az átmenet módja és jellege dőlt el ezen a ponton. Azzal, hogy az elnökválasztás időpontját az első szabad országgyűlési választások utánra tolta az érvényesen szavazók rendkívül szűk többsége, valójában a történések felgyorsulása miatt már feleslegesen óvatoskodó, a lengyelekéhez hasonló, „félig pártállami” átalakításokat utasították el a résztvevők.

Mivel a rendszerváltoztatás dinamikája – a nemzetközi történések hatására is – antikommunistává vált, az utódpárt MSZP-nek nem maradt esélye az 1990-es választások megnyerésére. Miközben a népszavazást kezdeményező pártokat, a szabad demokratákat és a Fideszt megerősítette a siker (az SZDSZ támogatottsága alig négy hónap alatt háromszorosára nőtt), az MDF megfelelő önkorrekciókra kényszerült.

Bár az ország teljes szuverenitását csak 1991 nyarán, az utolsó szovjet katona távozásával szerezte vissza, az addig eltelt időszakban a szuverenista politika mozgásterét bizonyosan növelte az a referendum, amelynek ezzel együtt hátulütője is volt. Ugyanis a négyigenes népszavazás korai pluralizálódást hozott magával, amelynek következményeként az ellenzéki pártok – más térségbeli országoktól eltérően – külön indultak az első választásokon. Mivel a rendszerváltók, így különösen a két vezető erő, az MDF és az SZDSZ megosztottsága napról napra nőtt, nem sikerült elfogadniuk egy új, végleges, a magyar alkotmányos szuverenitás biztos alapjait lefektető alkotmányt. A két párt választás utáni paktuma az ország kormányozhatóságát megteremtette, de érdek­orientált jellegénél fogva nem válhatott a rendszerváltoztatás egyértelmű, vitathatatlan, a múlttal radikális szakítást hozó fundamentumává.

Ez pedig a következő évekre, sőt évtizedekre is rányomta a bélyegét. A nehéz örökség és a súlyos ideológiai viták miatt az Országgyűlés egyre kevésbé tudott egységesen és határozottan fellépni, így kiemelt ügyekben pótalkotmányozó szerepre tett szert a sokszor arisztokratikus hozzáállású Alkotmánybíróság. Jóllehet 1994 után az utódpárti szocialisták és a szabad demokraták sajátos koalíciója alkotmányozó többséggel bírt, de belső ellentétek miatt ekkor sem tudták lecserélni a már 1989-ben is ideiglenesnek szánt alaptörvényt. Az alkotmányos szuverenitást érintő kiemelt döntések közül talán utoljára a NATO-csatlakozás kérdését övezte széles körű konszenzus.

Az ezredfordulót követően viszont egyre élesebben szembekerült egymással a rendszerváltó ellenzék romjain egyesített jobboldal, és az egyre inkább egységessé váló, az állampárt örökségére építő balliberális oldal. A szuverenitás szempontjából mindez elsősorban az uniós csatlakozáshoz való hozzáállás kérdésében nyilvánult meg. Ezekben az években a Fidesz vezette szövetség szuverenista alapállása még markánsabbá vált. A polgári erők ragaszkodtak ahhoz, hogy az Európai Unióba való belépéssel hazánk a főhatalmi jogköröket nem átadja, hanem a többi tagállammal közösen gyakorolja. Ehhez képest az européer-globalista viszonyrendszerben túlkompenzáló szocialisták és a liberálisok már ekkor hajlandók lettek volna öles lépteket tenni a magyar alkotmányos szuverenitás korlátozása terén. Árulkodó Gyurcsány Ferenc idevágó mondanivalója 2005-ből. Az akkori kormányfő arra panaszkodott Útközben című könyvében, hogy a magyar jobboldaliak „nem tudnak mit kezdeni a globális világban csak korlátok között létező szuverén nemzettel”, mivel félnek a modernizációtól.

A balliberálisok szuverenitáskorlátozó-föderalista törekvéseit azonban a következő évek történései elnapolták. A politikai erőviszonyok az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követő átalakulása, a 2008-as szociális népszavazás erőteljes sikere, illetve a fokozódó jogi-gazdasági-közbiztonsági válság már a szuverenisták megerősödése irányába mutatott. 2010-ben a Fidesz-KDNP-pártszövetség önmagában is alkotmányozó többségre tett szert az Ország­gyűlésben, miközben a Jobbik és az LMP parlamentbe jutásával a nemzeti szuverenitás melletti kiállásra – ekkoriban még – hajlamosnak tűnő ellenzéki pártok kerültek az egykori rendszerváltó pártok (MDF, SZDSZ) helyére.

A kormánypártok az azonnali válságkezelő lépéseket követően alkotmányozásba kezdtek. Céljuk felvállaltan egy éles, alkotmányos cezúra húzása volt az 1990 és 2010 közötti átmeneti időszak, és egy új, nemzeti fókuszú korszak közé. A húsvéti alkotmány ezt szimbolikusan is megjelenítette, elég csak arra emlékeztetni, hogy a korábbi alkotmány ideiglenességet sugárzó, semleges preambuluma helyére a Nemzeti Hitvallással egy értéktelített nyilatkozat került. Ez pedig rögtön az alaptörvény elején igyekszik választ adni azokra a minden politikai közösség, így kiváltképpen egy nemzet számára alapvetőnek számító kik vagyunk mi, illetve mit akarunk kérdésekre.

Ugyanebben a szellemben került sor a szuverenitás alkotmányos szabályai, a kinél van a főhatalom kérdésének rendezésére. Korábban, így különösen a rendszerváltoztatáskor a szabályozás mögött az a liberális, intézményközpontú megközelítés húzódott meg, amely mindenáron – akár irracionálisan is – a választott parlamentek és kormányok megfékezésében nyert értelmet. Az új cél a népszuverenitás eszméjét közvetlenebb módon érvényre juttató, felelős és cselekvőképes kormányzás biztosítása lett. Mindeközben a bevált, leginkább német mintára felépülő alkotmányos intézményrendszer szerkezetében a korábbi alkotmányhoz képest nem történt lényeges változás.

Az alaptörvényben végrehajtott újítások ugyanakkor szintén a tág értelemben vett szuverenitás megvédését szolgálták. Erre példa az új adósságfékszabály, a házasság és a család, továbbá a nemzeti vagyon, a biológiai sokféleség vagy éppen a vizek védelme. Egy tavalyi módosítással – reagálva a migrációs válság okozta kihívásra – bekerült az alaptörvénybe egy szabály, amely tiltja idegen népesség betelepítését.

A legfontosabb és távlatosan nehezen túlbecsülhető következményekkel járó módosítás ugyanakkor éppen az alkotmányos szuverenitás megóvását írja elő, eszerint: „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége”. Hosszú út vezetett a technokrata alkotmányszövegtől eddig a határozott alkotmányos alapelvig. Ezzel az alkotmányos szuverenitásunk mai állapota kapcsán már nemcsak azt mondhatjuk el, hogy csapataink harcban állnak, hanem azt is, hogy a nemzet önrendelkezését, alkotmányos mozgásterét ma már nem kiharcolni, hanem megvédeni kell.

Végül érdemes megjegyezni, hogy a négyigenes népszavazás napjaink közéletére is érvényes tanulságokkal jár. Az a párt, amely 1989-ben még a Döntsön a nép! szlogennel kampányolt, néhány év alatt egy 180 fokos antipopulista, elitista fordulatot vett, és mára csak szellemében, informális hálózataiban él tovább. A másik kezdeményező formáció viszont, amely hosszú távon képes volt szuverenista néppárttá válni, 2008-ban egy újabb sikeres, háromigenes népszavazást vitt sikerre, azóta pedig három választáson győzött kétharmados többséggel. Nép, szuverenitás – ez tűnik a nyerő tanulságnak.

Molnár Balázs

A szerző jogász, politológus, az Alapjogokért Központ projektvezetője

Magyar Nemzet
  • "...a gyanúsítottat agyonlőtték"
    Jött arra valaki, gyanúsnak találták, és lelőtték. Lehet, hogy háromgyerekes, a családjáról példamutatóan gondoskodó, kollégáival kedves agysebész volt az illető, de rosszkor jött rossz helyre: a rendőrök „gyanúsítottnak” minősítették, és ártalmatlanították.
  • Politikai stabilitás mint érték
    Az SZDSZ is megtorpedózta az 1996-os világkiállítást. A szélsőséges párt akkor bebizonyítatta, hogy komoly tényező az országban, nagy kárt tud okozni neki.
MTI Hírfelhasználó