Tartsunk össze!
Cserháti Ferenc püspök körlevele advent első vasárnapján
Az MKPK külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspökének 14. körlevele a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz 2019 adventjének első vasárnapján.
2019. december 1. 14:04

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!

Idén nyáron a magyar országgyűlés a nemzeti összetartozás évének nyilvánította 2020-at, a trianoni békediktátum 100. évfordulóját. Célja: az országhatárokon átívelő magyar egység megerősítése és egy új közép-európai együttműködés megteremtése a térség minden állama, nemzete és nemzeti közössége hasznára.

A soron következő budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 2020-ban ugyancsak meghívás a közösség építésére: fogjunk össze Istennel és fogjunk össze egymással. Ez a program elsősorban az Isten egyetemes üdvözítő tervének a megvalósítására szólít, de ugyanakkor egyszerre meghívás mind a hívő, mind a magyar közösségek építésére is. Az Eucharisztiában köztünk élő Urat nem azért állítjuk a Kongresszus középpontjába, „hogy ezzel erősítsük különállásunkat és bezárkózásunkat. Sokkal inkább azért, hogy felülemelkedjünk az elválasztó akadályokon”, és figyelmünket az üdvösség egyetemes szentségére, az egység jelére és eszközére, az Egyházra és a benne élő Jézus Krisztusra, „a Csodálatos Tanácsadóra, az Erős Istenre, az Örök Atyára és a Béke Fejedelmére” (vö. Iz 9,5) irányítsuk. Igazi egység egy népen belül, az emberek és a nemzetek között nem is valósulhat meg másképpen, csak őbenne gyökerezve. Szent II. János Pál pápa buzdítása ezért ma is időszerű: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek!” (vö. NEK Pápai Bizottsága, Minden forrásom belőled fakad, Budapest, 2019, 74–79.; MK, 2018. október 22.).

A magyar közösség építéséből a Nyugaton élő külföldi magyarság sem maradhat ki. Nekünk külföldön is jogunk és hazafias kötelességünk, hogy ragaszkodjunk gyökereinkhez, saját anyanyelvünkhöz, saját kultúránkhoz, és mindezek oltalmazásához, „ideértve a nyelvhez, a vallási meggyőződéshez és a vallásgyakorlathoz való jogot is”; ideértve azt is, „hogy (…) gondoskodhassunk a fiatal nemzedékek megfelelő neveléséről”, kizárva természetesen bármely alapvető emberi jog és bármelyik befogadó ország rendjének megsértését. Hiszen az egyházi tanítóhivatal megfogalmazása szerint: „A kisebbségeknek kötelességeket is teljesíteniük kell, ezek között elsőként azt, hogy közreműködjenek azon állam jólétének megteremtésében, amelynek keretében élnek” (vö. Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, Budapest, 2007, 387., illetve 157.).

Ebben az évben bizonyára világszerte sok szép ünnepséget és megemlékezést tartunk a nemzeti összetartozás jegyében. Szép számmal lesznek azok is, akik az Eucharisztiában, a keresztény élet és az egyház küldetésének forrásában keresik a Krisztusban megvalósuló egységet Istennel és embertársaikkal, amely sohasem szünteti meg, hanem sokkal inkább megnemesíti a nemzeti közösségeket.

Az isteni sugallatok, ötletek, ajándékok hatékonysága azonban mindig megkívánja az ember együttműködését Istennel és az Ő kegyelmével, ami esetünkben azt jelenti, hogy Isten senkit sem üdvözít akarata ellenére, nem erőszakolja rá magát senkire, közösséget sem hoz létre az emberi akarat és közreműködés ellenére. Ezzel főleg azt akarom hangsúlyozni, hogy az egység, az összetartozás megvalósításában szükség van saját közreműködésünkre, saját akaratunkra, saját elkötelezettségünkre, ami tevékeny részvételt jelent a közösségépítés munkálataiban azon a területen és körülmények között, ahová a Gondviselés sodort minket. Mindebből következik, hogy az év során hiába lesznek szép előadásaink, ünnepségeink a magyar összetartozás érdekében – legyenek; hiába hallgatunk mégoly magasröptű értekezéseket az Eucharisztia közösségteremtő és éltető erejéról, az Élet Kenyeréről – keressük az ilyen alkalmakat és éljünk a kínálkozó lehetőségekkel; sőt, folytatom: hiába fogunk elidőzni egy-két órát csendes elmélkedésben a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, fáradozásunk mégis hasztalanná válik, ha nem táplálkozunk az égből alászállott szent kenyérrel, megfeledkezünk „vándorlásunk társáról” és barátairól, a keresztény testvériségről, szeretetközösségeink építéséről, az összetartásról és ennek tudatos ápolásáról, mert az együttműködés hiányában szétszéledünk, mint a hulló falevelek, és felszívódunk, akárcsak egy vízcsepp a népek tengerében. A hívőknek mindenesetre követendő cél marad: „a személyek közötti közösségi kapcsolatok ápolása és megvalósítása” (uo. 392.), mert ezek nélkül nincs sem Istennel, sem egymással egyesítő szeretetközösség. Az Eucharisztia közösségi ünneplése mindig erősíti a közösséget, hiszen „az Eucharisztia megteremti a communiót és nevel a communióra” (Ecclesia de Europa, 40.). Szépen írja Szent Pál, amikor az Eucharisztia egységesítő erejére hivatkozik: „És a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16–17). „A széthúzás csíráival – melyek a mindennapos tapasztalat szerint nagyon jelen vannak az emberiségben a bűn miatt – szemben áll Krisztus testének egységesítő ereje. Az Eucharisztia éppen ezért, miközben építi az Egyházat, közösséget teremt az emberek között.” (Ecclesia de Eucharistia, 23–24). Erre utal a Magyarok kenyere is, amely sok (15) milló felajánlott búzaszemből készül, és szépen kifejezi a magyar nemzet összetartozását.

Mi külföldön sem feledhetjük el, „hogy az ember nemcsak mint egyén éli a maga életét, hanem mint egyházának, nemzetének, az egyetemes emberi közösségnek a tagja is, és hogy ebben a minőségében is vannak kötelességei, amelyeknek eleget kell tennie” (vö. NMKA Tájékoztatója, 1950. január, 6–8. o.). Napjainkban azt is többször halljuk, hogy az ember Isten akaratából születik valamely nemzet tagjaként, és ezért állapotbeli kötelességei is vannak az adott nemzett felé. Szent II. János Pál pápa írja: „Mindazonáltal úgy tűnik, hogy amiként a család, úgy a nemzet és a haza sem helyettesíthető valóságok. A katolikus társadalmi tanítás az ilyen társadalmi egységekről mint »természetes« funkciókról beszél, ilyen módon utalva rá, hogy mind a család, mind a nemzet sajátos módon kötődik az emberi természethez, amelynek társadalmi dimenziója is van” (II. János Pál, Emlékezet és azonosság, Budapest, 2005., 73.), amelyet ápolni kell.

A nemzeti összetartozás éve alkalmából ismét felidézem az 1 Plusz 1 Misszió program célkitűzéseit. Nagyon örvendetes, hogy ez a program szépen beindult és fejlődik. Köszönet illeti azokat a lelkes lelkipásztorokat, férfiakat és nőket, akik e program keretében időnként meglátogatják a nyugati diaszpórában élő magyar testvéreket, és segítik őket a hit szerinti életben: a hazulról kiutazó papok magyar szentmiséket, lelkinapokat tartanak, gyóntatnak és keresztelnek, mások szemléletformáló, kulturális, hitbuzgalmi előadásokkal igyekeznek elmélyíteni külföldön élő testvéreik hitét és vallásos életét. Köszönet illeti azokat is, akik külföldön szervezik ezt a hitéleti, hazafias, közösségépítő szolgálatot. Mindez programunk szerves részét képezi és annak anyagi támogatását is élvezi, de a tennivaló még rengeteg. A program szerint további és komoly erőfeszítéseket kell tennünk arra – és ehhez a támogatási lehetőség is megvan –, hogy akár a korábbi külföldi magyar Actio Catholica mintájára katolikus hitbuzgalmi és kulturális köröket szervezzünk, főleg azokon a helyeken, ahová magyar lelkipásztoraink csak ritkán jutnak el. Mindszenty József bíboros élharcosa volt a világi hívek nemes mozgalmának, és az 1956-os forradalom és szabadságharc végóráiban is a külföldi magyar Actio Catholica megszervezésére irányította P. Werenfried, a magyarok nagy barátja figyelmét, amikor ez őt felkereste Budapesten (vö. Ketten találkoznak, PS, 1962. március, VIII. évf. 3. sz., 10. o.). Ezúttal magam is megismétlem, hogy a magyar identitás és kultúra megőrzésének nélkülözhetetlen része a közösségszervezés a diaszpórában. Közösségépítő külföldi magyar hitbuzgalmi munkaközösségek, körök, csoportok, bázisok, szervezése nélkül a diaszpórában alig tudok elképzelni egy jövőbeli kilátásokkal is rendelkező, maradandó és hatékony hitéleti, szemléletformáló, tradíciómegtartó, identitás- és kultúramegőrző tevékenységet.

A diaszpórában elengedhetetlenül szükség van a hívő közösségek eleven magjára, amelynek tagjai aztán ki mernek lépni a névtelenség süllyesztőjéből, és vállalják a „gyertyatartóra helyezett világosság”, a „hegyre épült város”, a világítótorony szerepét az idegenség tengerében viaskodó magyar keresztények körében. Talán a diaszpórára vonatkozóan is helytálló Szent II. János Pál pápa Hősök terén elhangzott buzdítása: „A nemzet csak akkor remélhet jobb jövőt, ha polgárai képesek közös erőfeszítéssel felelősséget vállalni a közjóért” (II. János Pál homíliája, Budapest, 1991. augusztus 20., 4. p.). Karl Rahner a közösségek „helyi megtestesüléséről” beszél ebben a vonatkozásban.

Fogjunk hát össze, Kedves Külföldön Élő Magyar Testvéreim és Honfitársaim, szervezkedjünk, alkossunk közösségépítő keresztény katolikus munkaközösségeket, köröket, egyleteket, egyházi csoportokat, családi fórumokat, bibliai és katekétikai csoportokat, egyházi énekkarokat, olyan eleven sejt- és bázisközösségeket, amelyekben képesek vagyunk arra, hogy tovább ápoljuk és éljük hitünket, mindazt, ami összeköt szülőföldünkkel, hazánkkal, azzal az örökséggel, amelyet Szent István király alapozott meg, és amelyet őseink tovább gyarapítottak, védtek és ápoltak a Duna-Tisza táján, a Kárpát-medencében: keresztény hitünket, kultúránkat és édes anyanyelvünket. A közösség mindig megtartó erő, az idegenben is. Ezzel szemben egy mégoly szép és időnként elhangzó előadás publikuma is hamarosan szétrebben és szétszéled. Fogjunk hát össze külföldön is, az adott körülmények között, úgy, ahogy csak lehet, még akkor is, ha már papjaink sincsenek, és nem tudjuk, hogy meddig. A japán keresztények évszázadokon át pap nélkül is megőrizték és ápolták keresztény hitüket! Az első keresztények egyáltalán nem rendelkeztek se templommal, se közösségi házzal, mégis összegyűltek, „egy volt a szívük-lelkük”, együtt imádkoztak, felolvasták az Írásokat, részt vettek „a kenyértörésen”, hát ha máshol ez nem ment, akkor éppen egy teremben, a Templom valamelyik oszlopcsarnokában, „Salamon tornácán”, az „Ékes-kapunál” (ApCsel 3), vagy egy-egy családnál, de a jézusi örökséget nem hagyták, ápolták, sőt hitüket másokkal is megosztották, és toborozták a tanítványokat. S aztán jöhetett „a hazai” támogatás: „Amikor meghallották a Jeruzsálemben levő apostolok, hogy Szamaria befogadta Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost, akik el is mentek, és imádkoztak értük, hogy megkapják a Szentlelket” (ApCsel 8,14–15). Mi nem fáradhatunk bele tenni a jót, „mert ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk. Amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel, főképpen hittestvéreinkkel” (Gal 6,9–10). Senki se kívánja, hogy esetünkben is valóra váljon Izajás próféciája: „Még hatvanöt esztendő, és Efraimot úgy szétszórják, hogy nem lesz többé nép. Bizony, ha nem hisztek, nem maradtok meg” (Iz 7, 8–9).

S aztán még egy nagyon fontos szívügyet szeretnék megosztani külföldi magyar Testvéreimmel: Milyen szép és jó lenne, ha a külföldi magyar iskolákban és cserkészetben, a magyar egyházközségekben és egyházi közösségekben ismét elnyerné méltó helyét a keresztény nevelés, a keresztény hit és erkölcs oktatása (vö. Mindszenty József, Kommunista arcélek, MA, 2019., 352. o.), mint ahogyan ez hazánkban és többfelé már szépen történik.

Végezetül újra megköszönöm a külföldi magyar Testvérek minden támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és a többi Magyar Szent közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
 

Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök

Budapest, 2019. december 1., advent első vasárnapján.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat

Fotó: Merényi Zita

 

Magyar Kurír
  • "...a gyanúsítottat agyonlőtték"
    Jött arra valaki, gyanúsnak találták, és lelőtték. Lehet, hogy háromgyerekes, a családjáról példamutatóan gondoskodó, kollégáival kedves agysebész volt az illető, de rosszkor jött rossz helyre: a rendőrök „gyanúsítottnak” minősítették, és ártalmatlanították.
  • Politikai stabilitás mint érték
    Az SZDSZ is megtorpedózta az 1996-os világkiállítást. A szélsőséges párt akkor bebizonyítatta, hogy komoly tényező az országban, nagy kárt tud okozni neki.
MTI Hírfelhasználó