Sorszámozott birodalmak
Angela Merkel nem más, mint a negyedik német birodalom „szoft” végfelszámoló biztosa...
2019. december 10. 14:35

A német kancellár e végfelszámoló biztosi feladatával párhuzamosan egész Európa felszámolási folyamatának megkezdését is feladatul kapta – írja a Magyar Hírlapban megjelent cikkében Bogár László. A közgazdászt kérdezte a Présház.

- Professzor úr, 1944-ben az angolszász szövetségesek azt fontolgatták, hogy a győzelem után egy mezőgazdasági Németországot alakítanak ki, békés német parasztokkal, akik nem indítanak háborúkat. Noha háborúkat nem indítanak, a Siemens, a BMW, a Mercedes, az Audi, a Volkswagen és seregnyi más ipari cég óriásit fejlődött, és nem agrár, hanem ipari nagyhatalommá tette az NSZK-t. Összeesküvés-elmélet lenne-e, ha azt gondolnánk, hogy a propagandával előállított népességfogyás, majd a tömeges migráció a régi célhoz készített új terv szerint történik?

- A „második harmincéves háború” 1914-től 1945.-ig tartott. Ahogy az első harmincéves háború során 1618 és 1648 között az első német birodalmat számolták fel a világ „nem létező” urai, úgy a „második harmincéves háború” első szakaszában a második német birodalommal, a második szakaszában pedig a Harmadik Birodalommal tették ugyanezt. Az első német birodalom, vagyis a Német Római Császárság, a szakrális német nemzet foglalata volt, a második birodalom a németség modernitáskori állam-nemzetéé. A Harmadik Birodalom viszont a megalázott német nemzet elemi erejű és esztelen lázadási kísérlete volt, amit persze „diszkréten” végig segítettek a világ „nem létező” urai. Ahogy a büntető jog fogalmaz „előre megfontolt szándékkal, aljas indokból, különös kegyetlenséggel” vezették neki a megalázottsága okán joggal, de átgondolatlanul, következésképp rosszul és rossz irányba lázadó német nemzetet annak a nagy történelmi falnak, amelynek nekiütközve a jelek szerint végzetes sérüléseket szenvedett. Hogy a világ urai mit és miként terveztek az ő átgondolt provokációjuk nyomán átgondolatlanul lázadó és így összeomló német nemzettel, azt pontosan soha nem fogjuk megtudni, de a hosszú távú következményekből azért sok minden kirajzolódni látszik, és a továbbiakban ennek összegzésére tennék kísérletet. Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország és végül a Brit Birodalom után már csak egyedül Németország, akkoriban a sorszámnevet nem használó, de időrendben „második” német birodalom látszott alkalmasnak arra, hogy Nyugaton belüli „főhatalmat” gyakorolja, ahogy elődei is tették, nagyjából legalább egy évszázadra. Ám a világ nem létező urai feltehetőleg nem bíztak abban, hogy ez az általuk akkor már „szigorúan ellenőrzött” második német birodalom ugyanolyan engedelmes eszközük lesz, mint az előző öt birodalom mindegyike volt. Ezért úgy vélték, hogy a Német Birodalom helyett az Atlanti Óceán másik partján nagyjából egy évszázad alatt sikeresen összebarkácsolt mesterséges pszeudo-nemzetnek, az Amerikai Egyesült Államoknak kell az újabb világbirodalommá válnia. Ám elég súlyos kihívást jelentett, hogy a második német birodalom korszaka alatt 1870 és 1915 közötti közel félévszázad során a német nemzet olyan elemi erejű átalakuláson ment át, ami hatalom-gazdasági szempontból kellemetlen riválissá tette. Ráadásul, az is világossá vált, hogy a németség esetében van egy ennél is súlyosabb kihívás, amelynek megértéséhez a világbirodalmi lét legfontosabb kritériumait kell számba vennünk. Az elmúlt három ezer év során egyértelműen kiderülni látszik, hogy a világbirodalmi lét, az evidenciának számító katonai erő mellett három „szoft” fegyverrendszerre épül, ez a kereskedelem, a pénz, és a média. Logikailag az kapcsolja össze őket, hogy a kereskedelem a fizikai árukat, a pénzrendszer egy szimbolikus árut, a pénzt, a média pedig a „szimbólumok szimbólumait” vagyis a valóságértelmezési rendszereket, és az ezeket elbeszélni képes narratívákat foglalja magába. És Németország esetében mindhárom pillér gyanakvást és elutasítást keltett a világ uraiban. A kereskedelem esetében eleve problematikus volt, hogy nem atlanti hatalomról volt szó, hanem egy tengerhajózással ugyan rendelkező, de jellegzetesen kontinentális nemzetállamról. A pénz esetében még súlyosabb aggályok merültek fel, hisz míg a végül is „győztes” Amerikai Egyesült Államok pénzrendszere kezdettől fogva a globális pénzhatalmi rendszer közvetlen ellenőrzése alatt állt, akárcsak az előző hatalmaké, a portugáloké, spanyoloké, hollandoké, franciáké és briteké, Németország esetében kicsit más volt a helyzet. Kontinentális vezető szerepét kihasználva ugyanis a második német birodalom pénzhatalmi rendszere sokkal kevésbé volt a globális pénzhatalmi rendszernek alávetve.

A birodalmi Nagy Csarnok látványterve - Krier, 1985

Az egész Közép és Kelet Európára (benne Oroszországra) kiterjedő általános társadalmi, gazdasági, kulturális befolyása pénzhatalmi értelemben is fokozta a viszonylagos szabadságát. Ennek a kézenfekvő oka az volt, hogy minél tradicionálisabb egy emberi közösség, annál nagyobb lehet a függetlensége és önállósága a globális pénzhatalmi rendszerrel szemben. Mert míg ez utóbbi java részt „virtuális valóság”, a termőföld ez egyetlen valóságos létező, amelyet, szemben a pénzzel, nem lehet „teremteni”, pláne nem a „semmiből”, ahogy a globális „fiat money” (vagyis „legyen pénz”) esetében történni szokott. Különösen az orosz kapcsolat volt nyugtalanító, és ez ugyan jóval később egy rövid időre közvetlenül is megmutatkozott a Molotov-Ribbentrop paktumnak nevezett egyezségben. És egyúttal visszamenőleg is igazolódtak a világ urainak aggodalmait a németséggel kapcsolatban. Ez a villanásnyi ideig tartó történelmi „rövidzárlat” megrettentette a világ urait, hiszen az derült ki belőle, hogy a német és orosz ezeréves „birodalom” szellemi elitje egy rövid ideig a legmélyebb lényeget ismerte fel. Nevezetesen azt, hogy mindketten bábfigurák a világ nem létező urai kezében, és a „feladatuk”, mint mindig, most is az lenne, hogy kölcsönösen földig rombolják egymást megújuló konfliktusaik során. Mi lenne, ha most kivételesen nem ezt a logikát követnénk, hanem egyesítve erőiket, nem egymással, hanem a világ nem létező uraival fordulnánk szembe. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a Nürnbergben kivégzett Ribbentrop igazi bűne ez volt, és ezt a történelmileg megbocsáthatatlan bűnt kellett megtorolni. Tragikomikus módon két fontos „aktor”, illetve ezen aktorok képviselői nemcsak, hogy nem ültek a vádlottak padján, pedig főként nekik kellett volna ott ülniük, hanem ők mozgatták azt a cinikus megtorló gépezetet, amelyet valamilyen rejtélyes okból máig is nemzetközi törvényszéknek neveznek. Az aktorok egyik csoportját az angol és francia politikai elitek képezik, akik az 1938-as müncheni egyezményben segítették, támogatták és bátorították a Harmadik Birodalmat, és ezzel ők maguk szabadították el, sőt provokálták ki azt, amit aztán levertek, illetve példamutató következetességgel, és erkölcsi szilárdsággal a nürnbergi döntésekkel elítéltek. Az aktorok másik csoportját azok a globális pénzhatalmi szereplők és intézmények jelentik, amelyek előzékenyen Hitler rendelkezésére bocsátották azt a mai áron legalább tízezer milliárd dollárnak megfelelő összeget – de arra ügyeltek, hogy utólag sem lehessen követni a pénz mozgását – , amelyből aztán véghezvitte azt, amit ezek a pénzhatalmi aktorok szintén rendkívüli következetességről és morális emelkedettségről tanúbizonyságot téve ítéltek el, és toroltak meg. A világ ezen nem létező urainak természetesen eszük ágában sem volt az, hogy Németországból békés paraszti társadalmat hozzanak létre. Hanem sokkal inkább az, hogy ez a rendkívül értékes ám a jelek szerint minden elképzelhetőnél nehezebben kézben tartható „célszerszámot”, amit a németség jelentett történelmileg, egy tökéletesen általuk ellenőrzött eszközzé, ha kell bárki ellen felhasználható fegyverré, horribile dictu akár önmaga ellen is fordítható fegyverré tegyék. Ehhez arra volt szükségük, hogy a Harmadik Birodalom nevű sikeres provokációjukra hivatkozva olyan diktátumot kényszerítsenek a németségre, ami minden emberi közösség létezésének legfőbb talapzatát számolja fel. Végtelen tudásotokkal és szorgalmatokkal földig rombolt hazátok helyén újra példátlan jólétet teremthettek, de ennek feltétele van. Ez a feltétel az, hogy nincs múlt, nincs kultúra, nincs önazonosság, az egyetlen lehetőség a közben az egész világra rászabadított multikultúrális híg moslék folyamatos jó ízű elfogyasztása. És ebből egyúttal visszakövetkeztethetünk arra is, hogy a világ urai a kereskedelem és a pénz mellett miért voltak még inkább gyanakvóak a Német Birodalom esetleges világbirodalmi státuszát feltételezve a harmadik pillért, vagyis a médiát, a globális narratívát illetően. Németország 1945 utáni teljes kulturális sterilizálása, vagy talán inkább kasztrációja, az ifjúság nevelését illetően pedig „edukasztrációja” utólag még inkább visszaigazolják a világ urainak stratégiai döntését, vagyis, hogy ne Németország, hanem az ebből a szempontból eleve tökéletesen „kézben tartott” Amerikai Egyesült Államok legyen a következő világbirodalom. A kulturális kasztrálás-sterilizálás (a termékenység elvesztése) egy idő után kikerülhetetlenül vezet az egész emberi közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez, és fizikai szaporodás-képtelenséghez, vagyis pontosan ahhoz a helyzethez, amibe az 1945 után működni engedett negyedik német birodalom esetében bekövetkezett, és ami most már szinte végzetesnek látszik. A világ urai csak azért nem törekedtek közvetlenül Németország azonnali és teljes fizikai megsemmisítésére, mert Kelet és Közép Európa és különösen Oroszország tartós ellenőrzéséhez hosszú távon is szükségesnek láttak egy fegyverként bármikor bárkivel szemben felhasználható engedelmes „célszerszám” Németországot. Az utóbb évek globális hatalmi fejleményei azonban arra utalnak, hogy a következő évszázadban már nemcsak Németországra, de Európára sincs többé szükség. Az európai keresztény fehér ember történelmileg egyrészt bűnjel, „túl sokat tud”, hisz eszközként használva ugyan, de belelátott a világ urainak planetáris projektjeibe. Másrészt a multikulti agymosása ellenére még mindig maradt benne valami abból, amit ön-reflexiónak szokás nevezni, és ami a globális véleményhatalom számára a fő veszély. A földrészünkre tudatosan rászabadított migráció („bevándoroltatás”) tehát Európa és benne Németország felszámolásának utolsó fázisa.

- A „Willkommenskultur” néven elhíresült 2015-ös Merkel-döntés egy pontosan eltervezett globális hatalmi forgatókönyv kulcseleme volt. Más értelmezés is lehetséges. 2015-ben a Keleti-pályaudvar előtt csődült össze a migránstömeg, és Orbán Viktor váratlanul egy vonatnyi migránst tovább engedett Bécsbe. A császárváros is, ám Berlin is csak ekkor döbbent meg. Merkel ekkor meggondolatlanul bejelentette, hogy a szír menekülteket befogadja. Innentől kezdve Marokkóból is „szír" menekültek éreztek. „Nagyobb kárt csinált, mint...", és itt egy nevet mondott az akkori pesti vicc, de ennek a névnek az idézése nem lenne politikailag korrekt. Ám Merkel innentől kezdve kitartott bődületes baklövése mellett, sőt rátett egy lapáttal: még közös fényképeket is csináltatott migránsokkal. Ez az értelmezés: tehát hogy nem a háttérből kapott feladat, hanem maradandó pszichés összeomlás okozta Európa tragédiáját, mennyire tartható?

- Lassan százötven éve annak, hogy az első német kancellár 1871 tavaszán hivatalba lépett. Ottó von Bismarck az első kancellár egyúttal olyan abszolút rekordot állított fel, amelyet aligha fog bárki túlszárnyalni, hiszen tizenkilenc évig volt hivatalban. A „második és harmadik helyezett” Helmuth Kohl és Angela Merkel a maguk tizenhat-tizenhat évével, és egyhamar az ő rekordjuk sem fog megdőlni. Bármit is gondoljunk róluk, szerepük megítélése most már a „nagy-történelem” dimenziójába helyezi át őket. Különös tekintettel arra, hogy amikor a második német birodalmat számolták fel a világ nem létező urai, akkor az 1917 és 1933 közötti tragikus korszakban tizenhat év alatt tizennyolc kancellár váltotta egymást a világ urainak cinikus röhögésétől kísérve az általuk összebarkácsolt forgóajtóban. Nem tagadva azt, hogy minden ilyen formátumú történelemi személyiség gyarló és kiszolgáltatott ember is, aki saját testi-lelki valójának kaotikus hullámzásai közepette éli életét, és hozhat ezért zavaros és rossz döntéseket. Ám az, hogy Angela Merkel 2015-ös döntése ilyesféle pillanatnyi elmezavar lett volna, az azért nem valószínű, mert akkor ugyanezt az elmezavart kellene feltételeznünk Európa szinte minden társadalmi, gazdasági, politikai vezetője és média-személyisége esetében. A kollektív elmezavar e különös formája, és tökéletes egymáshoz illeszkedése talán mégis csak azt valószínűsíti, hogy ennél kicsit komplexebb és mélyebb problémáról van szó. Érdemes ennek kapcsán felidézni, hogy az utóbbi hetvenöt év során üzemeltetett negyedik német birodalom máig tartó létezésének nagyjából a közepén igen nehéz időszakot élt át. Szinte mindennaposak voltak a terrorakciók, politikai gyilkosságok, repülőgéprablások. A mából visszatekintve ez egy elhúzódó „programozott polgárháború” volt, amely ugyan aztán lassan elcsitult, de mind máig politikailag megbocsáthatatlanul inkorrekt aktusnak számít, ha valaki „összefüggéseket” próbál keresni a történések mögött. Pedig nagy valószínűséggel egyszerűen arról volt szó, hogy akkoriban, 1972 és 1982 között tömegesen kerültek kulcspozíciókba olyan értelmiségiek, akik a háború alatt még gyerekek voltak. És akik egyre nyíltabban adtak hangot abbéli véleményüknek, hogy talán akkor már véget is érhetne a hosszú vezeklés, és a németség szép lassan visszakaphatná múltját, történelmét, kultúráját, önazonosságát. Ám a világ nem létező urai nyomatékosítani szerették volna, hogy tisztesség ne essék szólván, kuss legyen. És ezzel a programozott polgárháborúval ezt üzenték meg kellő brutalitással. Merkel akkoriban már a húszas éveiben járt, és feltehetőleg ez volt az alapfokú „oktatás” számára. A „középiskoláit” talán az jelenthette, mikor első „komoly megbízatásaként” éppen azt a Helmuth Kohlt kellett morálisan kissé kifogásolható módon brutálisan lemészárolnia, aki a legfőbb „tanítója” és segítője volt. A „felsőfokú” képzést pedig egyértelműen akkor kapta, amikor az egész német birodalmi nemzetbiztonsági rendszer által leginkább védett „objektumáról”, vagyis Angela Merkel legintimebb mobil telefonjáról is kiderült, hogy nemcsak nála, hanem a „baráti” Amerikai Birodalom „szolgálatainak” munkatársainál is „kicsörög”, és Merkel sok mindennel vádolható, de azzal nem, hogy ne lett volna képes tanulni élete során.

Amerika - businesschief.com

És meg is tanulta belőle, amit megtanulni valónak gondolt. A világ urainak kegyéből uralkodó Amerikai Birodalom miután diszkréten „megtörténni engedte” mindazt, ami látványtechnikailag 2001. szeptember 11.-én lejátszódott, és amiről a látványtechnikán kívül soha semmit nem fogunk megtudni, ezt a látványtechnikát ürügyül használva globális háborút hirdetett, és ez a hadüzenet az óta is fennáll. Az általában bábfiguraként üzemeltetet amerikai elnökök közül is leginkább bábfiguraként mozgatott ifjabb Bush szájába adták a kulcsmondatot, vagyis hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. Mindenki terrorista, vagy a terroristákkal cimborál, aki nem hajtja végre automatikusan a Birodalom utasításait. (Ezek szerint a jakobinus, a bolsevik után a mai kor „liberálisan türelmes” globálnyikjainak is van humorérzéke. Értem én a tréfát, csak nem szeretem, mondja erre a magyar vicc.) A programozott káosz logikájára építve sorra rendre szétroncsolta azokat az országokat, amelyek normális működése esetleg fékezhette volna a globális migráció elemi erejű és egyre növekvő demográfiai nyomását. Így vált a megfékezhetetlen permanens polgárháború poklává Afganisztán, Irak, Szíria és Líbia, amivel három fontos stratégiai céljukat egyszerre képesek teljesíteni a világot irányító „láthatatlan” erők. Az egyik, hogy a térség országainak birodalmi kifosztása így sokkal alacsonyabb fajlagos költségekkel vihető végbe. A másik, hogy ezek az országok ettől kezdve már nemcsak, hogy nem tartják vissza a migrációs áramlást, de ők maguk is migránst kibocsátó térségekké válnak. És végül, de nem utolsó sorban, hogy mindezzel Európának és azon belül legfőbb történelmi riválisának, Németországnak a migrációs fegyverrel történő szétroncsolása előtt teljesen szabaddá vált az út. Az már csak hab a tortán, hogy mindezzel a másik fontos riválisát, Oroszországot is gyengíti a láthatatlan birodalom. Hogy Angela Merkel ott legbelül, hogyan érez, és mit gondol, az nagy valószínűséggel soha sem fog kiderülni, de az módfelett valószínűnek látszik, hogy a világ nem létező urai világossá tették számára, hogy nem nagyon van választása. Vagy engedelmesen végig viszi mindazt, amit meghatároznak számára, vagy semlegesítik. Bár vannak biztató fejlemények is, én összességében egyáltalán nem látom jelét annak, hogy Európa népei felismernék annak a brutális manipulációnak a lényegét, ami végbemegy. Ausztriában, Bajorországban és Olaszországban is sorra számolják fel azokat a személyiségeket és/vagy szerveződéseket, amelyek képesnek mutatkoztak az ellenállásra. A világ urainak „iker-projektjénél” az úgynevezett „klíma-vészhelyzetnél” meg éppenséggel katasztrofális a helyzet, és szinte bizonyosan a jakobinus terror legsötétebb korszakára emlékeztető politikai káosz felé halad az ügy.

​- A német nép, ha egyáltalán van még e fogalom mögött egy valóságos létező, történelmi önazonosságát feladva, néhány évtizeden belül végleg megszűnni látszik – véli Ön. A német futballválogatottban afrikai és török játékosok is szerepelnek, és a német dicsőséget fényezik. Ennek mintájára egy átalakuló, színesedő német nép mennyire mutat jövendőt a kontinens más mai népeinek, nemzeteinek?

​- Európa jövőjének a kérdése eldőlni látszik, az európai népek és nemzetek döntő többsége lelki, erkölcsi, szellemi értelemben szinte teljesen reménytelen helyzetben van. A szó szoros értelmében csodának kell történnie, hogy erről az önpusztító lejtőről elképzelhető legyen a visszafordulás. Ne áltassuk magunkat, és merjük feltenni a legkézenfekvőbb kérdést, vagyis azt, hogy miért nem akarja világra hozni és/vagy testi-lelki egészségben felnevelni a jövő nemzedékét a ma itt élő európaiak döntő többsége. Amíg erre nincs őszinte és emberséges válaszunk, addig csak illúziókat kergetünk. És ennek a kérdésnek van egy kiegészítő része is, vagyis: hogyha „importból” akarja mindet véghezvinni Európa, mint a „német” futballistáknál látjuk, akkor mit is jelent az integrációjuk, amiről annyiszor hallunk. Legelőször is azt kellene megvizsgálni, hogy mi az a „valami”, egyáltalán van-e az a „valami” amihez integrálódnának a bevándorlók. Szóval hogy van-e még egyáltalán bármilyen kulturális történelmi gyökere az európai keresztény fehér ember önazonosságának. Nagyon fájdalmas ezt kimondani, de sokszor úgy érzem, hogy már nem nagyon van ilyen. A „globalogazdi” hamis „falvédő bölcsességeiből” korlátolt ostobasággal teljesen önkényesen összetákolt globális látszat identitás, itt-ott a „nemzeti” radikalitás hamis és felszínes, inkább csak szavakban létező pátoszával leöntve, nos, ez aligha elégséges az önazonossághoz.

Globális birodalom - newsdirectory3. com

Hihetetlen anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi áldozatokra és drámai fordulatra volna szükség ahhoz, hogy a szükséges változások végbemenjenek. Már pedig e nélkül értelmezhetetlennek látszik a megmenekülésünknek a leghalványabb esélye is. Az egészen biztos, hogy az előttünk álló évszázad során eldől Európa és benne Németország és Magyarország sorsa is. A Tao egyik transzcendens derűvel megfogalmazott alap-igazsága azt mondja, hogy jót cselekedni nehéz és fáradságos, ellenben rosszat cselekedni könnyű és szórakoztató. Csoda-e hát, hogy a legtöbb ember a helytelen cselekvést választja, kérdez vissza közel háromezer év távolából a keleti bölcsesség. A lényeg tehát végtelenül egyszerű, és persze végtelenül bonyolult is, mert egyelőre nincs semmilyen összefüggő elbeszélési módunk arról, hogy miként is lássunk neki a ránk váró roppant dimenziójú lét-feladatoknak. Egyelőre egy, az egész emberi létet döntő módon meghatározó örvény kellős közepén vagyunk, de hinnünk kell benne, hogy van kiút, és hogy türelemmel, szelídséggel, alázattal végzett létmunkánkkal meg is találjuk azt.

preshaz.eu
  • Fel kell venni a harcot a gravitáció ellen!
    A normalitás elleni háború légnyomást okozott magas poszton is.
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
MTI Hírfelhasználó