Döbrentei Kornél a versek virradásáról
"Ismersz-e nála nagyobb urat, / mint az éjszakai bűntudat? / Szemtől szembe tör rád, vagy orvul, / ajkad harapva fogad csorbul" – íjra Visszavonásig című versében Döbrentei Kornél.
2020. január 3. 09:13

Döbrentei Kornél költeménye a Hosszú versek virradása című, a közelmúltban a Püski Kiadó által a könyvpiacra helyezett kötetben jelent meg. A költőnek tett föl kérdéseket – ötödik évfolyamának első számában – a Présház.

puskikiado.hu

(Némi magyarázat a felvezetőben idézett verssorokhoz. Kívánt, akart, lehet, hogy már életidőben elébb, de már 70 év felett mindenképpen, látván az ország vergődéseit, erős vagy éppen lanyhuló fölemelkedési hajlamát az értelmiség egy lelkiismeretesebb részében mindig jelentkezik egy meghatározhatatlan bűntudatérzés. Vagy nagyon is körülírható belső elégedetlenség; vajon mindent megtettem, ami tehetségemből engedte, ezért a maroknyi földért? Jobb sorsra érdemes népéért? Jól szolgáltam ezt a több mint ezeréves hazát vagy csupán elég jól? Ez esetben a kérdés nagy hiányérzeteket, önemésztés folyamatokat hozhat felszínre. Nem a lídérces éjszakák, hanem az eltévelyedett, deviáns korszakok éje ez. Manipuláltan világol az ember meghágta Hold is, amely után mindig költők és farkasok üvöltöttek. D. K.)

Döbrentei Kornél - youtube

- Mester, "Hernyótalpak őrlik csontjaink, / nincs segítség, ami van, csak szóbeli, / bámészkodik a Nagyvilág megint, / határaink a sírunk szélei" – fogalmazza meg Ön Lazio-dal című művében. IV. Bélát pénzügyi zsarolás érte a Lajtán túlról, amikor az Isten a rabló mongol nyilát zúgatta felettünk. Hunyadi is, majd fia, Mátyás is hiába kért segítséget, amikor egyetlen közös európai hadjárattal torkon ragadhattuk volna az oszmánt. Ám jött XI. Ince pápa, aki – miközben európai szélsőségesekkel volt kénytelen tusakodni – megszervezte a fegyveres koalíciót, és felszabadította hazánkat. Mai íróinknak, költőinknek vannak-e feladataik avégből, hogy ezt a csodálatos embert, akit „Magyarország megmentőjeként" is emlegettek egykor, visszaemeljék a nemzet emlékezetébe?

 - Történelmi feladatokat elodázni nem lehet. Hosszútávon, mint az elkapart seb, elgennyednek. Kikerülhetetlenek, fölbukkannak számos hol jól, hol rosszul megítélt analógiákban és a mindennapokban, mint a kenyér. De ez komiszkenyér. Végül is kényszerítő erővel bírnak, akár a vulkánok. Nemzeti sorskérdéseket nem szabad szőnyeg alá söpörni. Főként vörös szőnyeg alá nem. Szerintem az idegenszívűséggel tüntető honi írástudók és a velük cinkos, megvezetett Nyugat zsoldos tollforgatói inkább lépdelnek az ünnepélyes vörös szőnyegen, minthogy valósághűen foglalkozzanak – mert nem az áll érdekükben – az általuk feledésre vagy hamisításra ítélt nemzeti problémákkal, amelyek pedig vannak! Visszanézve „vérzivataros” évszázadainkra, és néhány ritka, áldásos évtizedünkre, röviden összefoglalható a jellemző, mindmáig érvényes tanulság. Nevezetesen, a magyarság szabadságmozgalmaiban, harcaiban, fejfelemelési kísérleteiben mindig megcsalatva, elárvultan és elárultan – gyakorta saját véreitől – magára hagyatott. Tusázott a kereszténységért, Európáért – cselekszi ezt ma is, mert valóban „kizökkent az idő”, és mintha visszafelé folyna. Tengerész meghatározással élve: limány.
Költőink, íróink, művészeink elsőrendű feladata kellene hogy legyen, mint volt kilencszáz évre visszamenőleg, minden olyan, az időben naggyá nőtt személyiséget, köztük például XI. Ince pápát, egykor Magyarország megmentőjeként emlegették, és a politika-történelem során szándékosan a nemzeti amnéziába taszítottak, ám meghatározó erkölcsi nagyságok felmutatása. A 907-es győztes Pozsonyi csata – a kommunisták soha nem tanították –, és az oroszok által vérbefojtott 1956-os forradalom és szabadságharc – a kommunisták ezt meg hamisan tanították – jelentőségének hangsúlyos köztudatba emelése, hősei emlékének őrzése, ápolása. Ha névsorolvasást tartanánk, több tucat Aranycsapat kitelne, telhetne belőlük. Megannyi világklasszis, morális kapaszkodókkal szolgálna mindenik, és hozzánk szóló tartalommal. Árpád fejedelemék az akkori EU-t gyűrték le, frivolan fogalmazva: nem csak hat-háromra. Évszázados előnyt biztosítottak a később a Nagyboldogasszony irgalmába ajánlott ország számára. Tény, a kettős mérce módszere – tudjuk, kik alkalmazzák – mindmáig tökéletesen, kipróbáltan érvényesül. A két hatalmi tömb erősen hajazik egymásra, amely gondolatok Ludovicus német-római császár zászlóiról lobogtak föl: „márpedig minden magyarikat kiirtsátok”. Akkor még volt merszünk, önérzetünk visszaütni. Mostani kérdés. maradt-é erőnk eltűrni ezt a több, mint ezeréves folyamatot? Miért és meddig. Vagy akár csak az utóbbi száz esztendő keserveit. Állítólag megbűnhődtük már a múltat s a jövendőt. Mert ez a mostani EU egyre nyíltabban, gátlástalanabbul támasztja fel a nagy- és a kisantant által szorgalmazott, máig kártékony trianoni békediktátum szellemét. Mint ahogyan a benesi dekrétumokat a magyarság kollektív bűnösségéről is jóváhagyták. Milyen időszámítás ez? Állítólag Kr. után – ha ez a rövidítés számít még e földrészen – a XXI-dik század hajnalán vegetálunk, talpig nehéz homályban.

 - "Bevált a hatalom-titok nem avuló receptje, / az Oszd meg és uralkodj nemzeti nagy kelepce" – fogalmaz Bámésznépnek megtérül a panoráma? című poémájában. Mit tehet a nemzet a nagy kelepce ellen, amikor irodalmi élete is megosztott volt már a nyelvújítás korában is?

 - Az írástudók felelősége hatalmas teher, hiszen egy hosszú évtizedek óta agyongyalázott népbe kell újra lelket önteni, a magyarság csökött identitás-tudatát regeneráló tevékenységbe fogni. Még akkor is, ha a hatalom nemigen hallgat a nemzeti érzelmű értelmiség meglátásaira vagy inkább figyel az udvarába befészkelődő rossz tanácsadókra. Amíg ez tartósan így marad nem lehet sikeres nemzetépítésbe fogni, a túlélésre edzőtáborozni a Kárpát-medencében. Nem szabad az egymás elleni kijátszás, a Káin-ábeles gyilkos társasjátékot a végtelenségig űzni. Más népek sem voltak jobbak, magam nem hiszek a „Turáni átok” sorsszerűségében. Mégis, jelenlétét egyre meredekebb lejtési fokon, naponként tapasztalhatja az ország. Lásd a pénzünkön élősködő, úgynevezett ellenzékiek EU-ban kifejlett nemzetáruló szerepét. Azzal ámítják részben az ország népét, részben önmagukat, hogy ők nem a haza, hanem a kétharmados többséggel megválasztott kormányt akarják lejáratni. Nemtelen magyarázkodás ez. Mindenki tudja, amiként ’19-ben, ’45 után, tekintsd a hírhedett ávós bosszút, jóvátételeket, nem kormányokon, a magyar népen verték le, amiként ’56 után is. Ezek a galádkodó politikai selyemfiúk zömében olyan nemzetek képviselői előtt pocskondiázzák hazánkat, akik ha hírből ismerik, mi volt a „felszabadulás”, a malenkij robot, a Gulag, Recsk az asszonyok megerőszakolása, a koholt perek, a non stop akasztások, az ateizmus államvallásra emelése, a teljes jogfosztottság, a totális diktatúra, mindemellett a szemérmetlen történelemhamisítás. A kommunizmus kísértete hatékonyan járja be Európát. A tanácsköztársaság szelleme, frazeológiája ismét jelen van, mivel el sem távozott. Kiknek a bűne, hogy tetszhalott állapotából feltámadhatott? A kérdés valóban költői. „Mint a Fő utca, egyenes a válasz” (Novotni Vilmos, költő). A magyarság megmentőinek emlékét, többek közt, a már említett Ince pápát, Szent Istvánt, Lászlót, a Zrínyieket, Balassiakat, Hunyadiakat, Rákócziakat, az Aradi vértanúkat, a ’45 utániakat, az ’56-osokat, a „ rendszerváltás mártírjait – mert vannak! – kultuszának ápolásával be kell építeni a nemzeti öntudat megújításának folyamatába. A törekvést gondozni erkölcsi parancs. De nem a néhai, meghasonlott író kutyatartási rendszabályai szerint. (Hogyan gondozd a magyarodat.) Tény, hosszú pórázon ugatni már-már több, mint a szabadság illúziója. Ebben az esetben mi a szabadság? Hogy nem jár felelősségvállalással sem genetikai, sem etikai szempontból. Ennek az alávaló értelmezésnek és viselkedési formának mindmáig legelrettentőbb példáját az egykori, ám napjainkban is látensen létező Szadesz adja. Ők azok, akik a demokráciát trójai falóvá gyalulták, úgy bújnak meg benne, hogy nyíltan ügetnek is rajta, azon ügyeskednek, hogy bezabáljanak minden zabot. Ha ennek a folyamatnak nem vetünk véget, elpusztul a magyarság. A megmaradás érdekében megmutatta ez a nép, fényesen, például 1956-ban, hogy képes, néha a legképtelenebb történelmi helyzetekben, egységgé válni. Gondoljunk bele, a kommunista propagandának oly csúnyán felült Fényes szelek nemzedékéből, 10 év sem telt belé, és Pesti srácok lettek. A reményre ez a legfőbb garancia. Mi magunk. A Nyugat ezt, mint annyi minden mást, nem szavatolja. Jó szokása, hogy cserben hagy. Az első világháború óta különös gonddal ügyelt arra, hogy a vegetálás szintjére szorítsa vissza a felívelni vágyó magyarságot…  A végcél, némi túlzással, ha nem is a teljes megsemmisítés, de az ellehetetlenítés. Élettér helyett, legyünk mások számára depo-ország, piactér. Csak Agóra ne!

 - „Bazilikába tért haza a vándor, / A Puskás Öcsi mellé Kocsis Sándor...” - rögzíti a tényt Felhőfejes című alkotásában. Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos... – kezdődik az Aranycsapat névsora. Egy másik, száz évvel korábbi Aranycsapatunk: Török, Lázár, Kiss, Lahner, Aulich... Kell-e és miért a XXI. században is magyar Aranycsapat, hogy a lelkünkbe több erő költözzön?

 - Szívünknek, fülünknek, lelkünknek becses a Nándorfehérvári győzelmet hirdető harangszó. Erőt adó, lelkiismeret-ébresztő. Valami olyasmit riadóztat, amely már Európának nincs. Akkor sem volt. Mert hol maradtak a fegyverek, a nemzetközi keresztény támogatás pénzügyi, katonai feltételei? És azóta is… A Rákosiék által betiltott déli harangszót, a nemzeti büszkeség e jelképét 1956-ban megint csak vérrel kellett visszavívni. Mint, ahogy előtte még, majd ilyen áron megtartani a magyar Hymnuszt Kölcsey szövegével, Erkel zenéjével. Amikor Rákosi pajtás előhozakodott az új himnusz ötletével – Illyés írta volna a verset, Kodály a zenét – Kodály állítólag csak annyit mondott: Nézze Rákosi elvtárs, nekünk jó a régi. Bevált. Egy önbecsüléséből kiforgatott nép, amelytől elvették erkölcsi kapaszkodóit, el a Csodaszarvasát, Turul madarát, el Csaba királyfit, az Árpádok Zászlait, az államalapítás ünnepét aratóünnepnek, az új kenyér ünnepének nyilvánították, el a Szent Koronát, el a Szent Jobbot. A nép, az Isten adta nép, mely tudta akkor, hogy nem egyetlen aranykincse az urán, bár azt is elrabolták. De az Aranycsapatot nem vehették el tőle, a sportba mentette át egészséges életösztönét. Ezeknek a győzelmeknek köszönhette, hogy elénekelhesse   hivatalosan a Himnuszt. Az Aradi Aranycsapatnak nem szurkolhatott, a kokárdát nem tűzhette ki, 1988-ig még kardlapoztak érte. Igen, a XXI. században is kell egy nem devalválódó magyar Aranycsapat. Szerintem meg is van, csak azt nem tudom, akadna egy olyan bátor szövetségi kapitány, aki felismerné tehetségüket, csatasorba merné állítani őket.

preshaz.eu
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
  • Orbán: nemzeti konzultáció kezdődik
    Nemzeti konzultáció kezdődik a koronavírusról és a gazdaság újraindításának intézkedéseiről - jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök pénteken a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában.
  • A járvány első hulláma hazánkban lecsengőben van
    A koronavírus-járvány első hulláma Magyarországon lecsengőben van, de a vírus más földrészeken még erősen terjed - mondta az országos tisztifőorvos a koronavírus-járvány elleni védekezésért felelős operatív törzs pénteki online sajtótájékoztatóján.
  • Erdő Péter: Pünkösdkor minden életre kel
    "Ne onnan kezdjük, ahol abbahagytuk!" – ezt kéri Erdő Péter. A bíboros, prímás a kényszerű bezártság tanulságainak levonása mellett arról a lehetőségről beszél, amelyet a mostani újrakezdés, életünk nyitottabbá válása tartogat számunkra.
MTI Hírfelhasználó