Diktátum és védőbeszéd
A magyar békedelegációt akkor hívták meg Párizsba, amikor már mindent eldöntöttek.
2020. január 16. 12:17

Két héttel ezelőtt megkezdődött a nemzeti összetartozás éve, amelynek során határon innen és túl számos helyen és formában emlékeznek meg a magyar közösségek a trianoni békediktátum századik évfordulójáról. Ennek előzményeként, tíz évvel ezelőtt az Ország­gyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét. Azért indokolt emlékezni és emlékeztetni a száz esztendővel ezelőtti eseményekre, mert a példátlanul igazságtalan és könyörtelen békediktátum a magyar történelem egyik legtragikusabb, máig fájdalmas eseménye; de azért is, mert a Trianonnal kapcsolatos ismerethiány, illetve rosszul tudás az idő múlásával egyre nagyobb mértékű.

Sokan nemcsak a veszteség pontos számait, de azt sem tudják, hogy a történelmi Magyarország sorsa nem a békeszerződés aláírásának napján, 1920. június 4-én dőlt el, hanem sokkal korábban. Az új országhatárokat már 1919 tavaszán megrajzolták Párizsban a győztes nagyhatalmak, az elve(szte)tt magyar területek zömét pedig már 1918–19 telétől megszállták és annektálták a szomszédos „utódállamok”.

 

Gróf Apponyi Albert 1920. január 15-én megérkezik a francia külügyminisztériumba Fotó: Wikipédia

Az első világháborút lezárni hivatott párizsi békekonferencia 1919. január 18-án nyílt meg, de az azon részt vevő harminckét állam közül csak négynek volt döntő szava: az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának, Olaszországnak és legfőképpen a házigazda Franciaországnak, amelynek miniszterelnöke, Georges Clemenceau lett a békekonferencia elnöke. Ő és Wilson amerikai elnök, Lloyd George brit és Orlando olasz miniszterelnök – a „Négy Nagy” – döntött végső soron Magyarország új határairól, az ötödik győztes nagyhatalom, Japán európai ügyekben érdektelenséget mutatott. Végső soron ők döntöttek – a határokat azonban ténylegesen nem ők húzták meg, hanem a területi bizottságban, még pontosabban a konferencia legalsóbb szintjét jelentő szak-, illetve albizottságokban ülő delegátusok. E testületek élén kivétel nélkül francia politikusok álltak, akik Clemenceau miniszterelnök és (a magyarokkal szemben még nála is ellenségesebb) Pichon külügyminiszter utasítására igyekeztek maximálisan kielégíteni szövetségeseik, a szerbek, a csehek és a románok gátlástalan, az etnikai viszonyokat szinte teljesen figyelmen kívül hagyó területi igényeit, követeléseit.

A nyugati antanthatalmak hadi céljai között eleinte – legalábbis hivatalosan – nem szerepelt az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolása és új nemzetállamok kialakítása Kelet-Közép-Európában, de a nemzetállami törekvésekkel szembeni (viszonylagos) közömbösségük 1916–17-től fokozatosan átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti elkötelezettségnek. Erről titkos tárgyalásokon, illetve egyezményekben biztosították a délszlávok és a csehek képviselőit éppúgy, mint a román királyi kormányt, odaígérve nekik – mint leendő szövetségeseiknek – „kenőpénzként” az osztrák–magyar területek nagy darabjait. Az 1917. novemberi francia kormányváltozás után hatalomra került Clemenceau–Pichon-duó az Osztrák–Magyar Monarchia felosztásának kérlelhetetlen híve volt, s 1918 tavaszán-nyarán az addig hezitáló brit és amerikai vezetés is egyértelműen erre az álláspontra helyezkedett. A háború utolsó évé­ben már nem az volt a kérdés, hogy a Monarchia s vele együtt a történelmi Magyarország megmaradjon-e vagy sem, hanem az, hogy hol húzódjanak a birodalom helyén létrejövő új államok határai. Amikor a központi hatalmak katonai vereségével, illetve a padovai és a belgrádi fegyverszüneti egyezmény aláírásával 1918 novemberében elvileg véget ért az első világháború, akkor indultak meg déli, keleti és északi irányból a Magyarország elleni megszálló-hódító hadműveletek, amelyek a januárban megnyíló békekonferencia alatt is akadálytalanul folytatódtak, és 1919 nyarán-őszén a román megszállással értek a csúcspontra.

Emberi szempontok?

Tehát a párizsi békekonferencia kezdete előtt lényegét tekintve már el volt döntve – legalábbis Magyarországot illetően – a tragikus végeredmény. Az amerikaiak és a britek egy ideig megpróbálták ugyan néhány részletkérdésben, illetve több színmagyar területet illetően figyelembe venni a határok meghúzása során az etnikai-néprajzi viszonyokat. David Lloyd George 1919. március 25-i memorandumában azt hangsúlyozta, hogy soha nem lesz béke Közép-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért a béke vezérlő elvének azt tartaná, hogy „amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok anyaországukban kerüljenek elhelyezésre, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást”, mert azokat más módon, illetve eszközökkel is meg lehet oldani.

Míg a brit miniszterelnök (átmenetileg) megértőbb lett volna a magyarok érdekei iránt, beosztottjai a legkevésbé; ők az új cseh-szlovák és délszláv állam, valamint Nagy-Románia „életképességét” helyezték előtérbe. Amerikai viszonylatban éppen fordított előjelű volt a megosztottság: nem az elnök, hanem a wilsoni delegáció képviselte a wilsoni elveket, az etnikai szempontok legalább részleges figyelembe vételét. A francia vezető politikusok, középszintű delegátusok és szakértők viszont egységesek és elszántak voltak, hogy az „utódállamok” stratégiai és gazdasági, közlekedési érdekeit mindenáron érvényesíteni kell a magyarok rovására – így akarták biztosítani maguknak a legnagyobb befolyást a Németország és Oroszország közötti régióban.

A konferencia érintett két szakbizottságában kizárólag az utódállamok képviselői fejthették ki nézeteiket, javaslataikat, követeléseiket, a magyarok nem, a háború végén legyőzött államokat ugyanis nem hívták meg a sorsukról döntő béketárgyalásokra. A bizottságokat vaskézzel vezető, dörzsölt francia politikusok még a néhány részletkérdésben eltérő, a magyarok számára kedvező amerikai, angol érveket és javaslatokat is lesöpörték az asztalról (az olaszok többnyire csendben asszisztáltak), s 1919 márciusában–áprilisában benyújtották területi javaslatukat a konferencia magasabb testületeinek. Némi vita és huzavona után – amiben közrejátszott a magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása és a románok önkényes benyomulása is – május 8-án a külügyminiszterek tanácsa, május 12-én pedig a „Négy Nagy” elé került a változatlanul hagyott két jelentés, s ők minden vita vagy módosítás nélkül elfogadták az alacsony rangú tisztviselők és nyíltan magyarellenes „szakértők” tanácsai alapján megrajzolt határokat. Ezek nagyjából-egészében a végleges, Trianonban egy év múlva parafált határok voltak. Ekkorra már sutba dobták Lloyd George és Wilson fennen hangoztatott „emberi szempontjait” is, sőt a konferencián addig meglehetősen passzívan viselkedő amerikai elnök először ekkor vetette fel a magyar–osztrák határ addig nem létező ügyét, s ennek „köszönhetően” még a háborúban velünk együtt vesztes Ausztria is váratlan ajándékként kapott egy jókora darabot Magyarország területéből.

„Mint valami marhanyáj”

A békekonferencia döntését június 13-án táviratban küldték meg a magyar, a román és a csehszlovák kormánynak, s ebben követelték a csehszlovák területen harcoló magyar Vörös Hadsereg visszavonását a jegyzékben pontosan megjelölt vonal, a véglegesnek nevezett határok mögé. A magyar politikai elit egy része először ekkor értesült a Párizsban nélküle meghozott döntésről, amely elcsatolta a Horvátország nélküli országterület kétharmadát, a népesség több mint felét, s minden harmadik magyar nemzetiségű őshonos lakos idegen – nagyrészt ellenséges – államok fennhatósága alá került.

Amikor a győztes nagyhatalmak és területrabló szövetségeseik által már (lényegét tekintve) minden elvégeztetett, akkor végül, 1919. december 1-jén meghívták a megcsonkított, megalázott, a kommunista diktatúra és a román megszállók által kivéreztetett Magyarország képviselőit a párizsi békekonferenciára. De nem azért, hogy tárgyaljanak velük a békefeltételekről, az új határokról, hanem hogy azokat diktátumként közöljék. Ez történt száz éve, 1920. ja­nuár 15-én, midőn az Apponyi Albert, Teleki Pál és Bethlen István grófok vezette magyar békedelegáció a francia külügyminisztérium épületében – Clemenceau, Lloyd George és az olasz küldöttek jelenlétében – átvette a békeszerződés tervezetét. Amikor a magyar politikusok szállásukra visszatérve kibontották az új országhatárokat ábrázoló térképet, „általános elhűlés és elszörnyedés” lett úrrá rajtuk. A megállapított határok pontosan azok voltak, amelyeket nyolc hónappal korábban, 1919. május 12-én a „Négy Nagy” jóváhagyott, vagyis az etnikai elv csak a magyar–osztrák határon érvényesült, mindenütt máshol a szomszédos államokhoz kerültek hatalmas vegyes lakosságú területek mellett kompakt magyar etnikai tömbök, jelentős színmagyar városok is.

Másnap, január 16-án délután Apponyi gróf szóban összefoglalhatta a – szakmailag magas szinten megalapozott – magyar álláspontot az öt főhatalom magas rangú képviselői, köztük Clemenceau, Lloyd George és Francesco Nitti, az új olasz miniszterelnök előtt. A kiváló szónokként ismert veterán magyar politikus kifejezte megütközését a békefeltételek „mérhetetlen szigorúsága” felett, hiszen a Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával már megkötött béke közül egyik sem tartalmazott a nemzet életére lényeges oly területi változtatásokat, mint azok, amelyeket a magyarokkal elfogadtatni akarnak: hogy „Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonassanak”. Konkrét tényekkel, adatokkal alátámasztott részletes okfejtése végén azt követelte, hogy a nemzetiségi elv érvényesítése jegyében tartsanak népszavazást hazánk elszakítani akart részeire vonatkozólag. „Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá.” Kijelentette, hogy a magyar kormány előre aláveti magát e népszavazás eredményének, bármi legyen is az.

A „Tigris” búcsúja

Wilson elnök azonban már rég hazautazott Párizsból, s bár a jelen levő európai kormányfők érdeklődve és meglepődve hallgatták a magyar arisztokrata franciául elmondott, s angolul és olaszul is összefoglalt védőbeszédét, majd megtekintették a Teleki gróf és geográfus munkatársai által elkészített néprajzi térképet – amelyen a magyar nemzetiséget vörös színnel jelölték, s a népsűrűséget is feltüntették –, de nem voltak hajlandók sem a legcsekélyebb változtatásra, sem a népszavazásra. Hiába írta később Nitti, akkor ő is tudomásul vette: „A számok, amelyeket Magyarország előterjesztett, semmi kétséget sem hagytak, hogy Magyarország három és fél milliónyi magyar nemzetiségű lakosságának feláldozásáról van szó jóval tudatlanabb és inferiórisabb (kisebb értékű, alsóbbrendű – a szerk.) népek kedvéért.”

Clemenceau, az ülést lezárva, beleegyezett Apponyi kérésébe, aki néhány hét türelmi időt kért, hogy írásban elkészíthesse a magyar választ a békeszerződés tervezetére. Miniszterelnökként egyébként a „Tigris” gúnynevű 78 éves francia politikusnak ez volt az utolsó ténykedése, mert másnap, január 17-én Paul Deschanelt választották meg francia köztársasági elnökké, s ő Alexandre Millerand-t nevezte ki miniszterelnöknek, aki így automatikusan a békekonferencia Legfelső Tanácsának elnöke lett. Ez azonban semmit nem változtatott a francia (és a közös szövetséges) állásponton, ezért Apponyi és a magyar delegáció legtöbb tagja január 18-án hazaindult Budapestre. A széles hazai közvélemény ezután értesült arról, hogy egész Erdély, Felvidék, Kárpátalja, a Bácska és a Bánság elvesztése, több mint hárommillió magyar elszakítása többé nem fenyegető lehetőség, hanem eldöntött tény. A halálos ítélet kimondatott, már csupán az aláírás hiányzott.

Faggyas Sándor

Magyar Hirlap
  • A Demokrácia Védvonal
    A mintegy 175 kilométer hosszú, 4 méter magasra tervezett létesítmény nem csupán műszaki jelentőségű.
  • Mikulássapkás hazugság
    Amerikában kezdték el ezt a hazugsághadjáratot évtizedekkel ezelőtt. Egy svéd reklámgrafikus egy híres üdítőitalhoz rajzolta le Santa Claus-t. Az ő Szent Kolozsuk eleve reklámfigura. Egy üdítőitalt ünnepelnek Szent Miklós helyett.
MTI Hírfelhasználó