Bérpolitikusok világa
Ha valaki bérpolitikussá züllik, az a legsúlyosabban vét a jogállamiság ellen. Mégis éppen a bérpolitikusok hőbörögnek itthon is, hőzöngenek Brüsszelben is a magyar jogállamiságot hiányolva.
2020. február 4. 09:19

A viták mögött az áll, hogy míg a Soros által finanszírozott bérpolitikusok a migráció mellett vannak, addig Magyarország ellene" - jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök egy rádióinterjúban. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.

- Professzor úr, ha egy politikus nem az őket megválasztó emberek érdekeit képviseli, hanem hagyja magát felbérelni egy tőzsdespekulánstól, akkor az nemcsak erkölcstelen, hanem egyértelműen bűncselekményt, mégpedig súlyos bűncselekményt követ el. Ezek a politikusok könnyen azonosíthatók szavaik, tevékenységük révén. Mégsem kattan csuklójukon a bilincs. Miért?

- Ha egy emberi közösségben a jog és erkölcs ilyen drámai módon és látványosan elválik egymástól, az a legmélyebb válság jele. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a jog felett rendelkező uralmi akarat semmibe veszi azt, amit az általuk szolgálandó emberi közösség erkölcsi rendje helyénvalónak tartana.

Ennél is nagyobb baj azonban az, hogy ha ez a helyzet elég hosszú ideig tud fennállni, akkor a közösség egyre cinikusabbá válik, agresszió és/vagy regresszió lép fel, ami önpusztító lelki mintázatokat provokál ki, és ez öngerjesztő örvényeket kelt. Ahogy már néhányszor volt alkalmam elmondani beszélgetéseink során, az ősi görög kultúra egy emberi közösség széthullásának három stációját különböztette meg egymástól. Az elsőt anómiának nevezték, és eredeti értelmezése kissé eltér attól, ahogy ezt a fogalmat a mai pszichológia használja. A görögök azt tekintették anómiának, amikor megbomlik a lélek belső rendje. Itt még az ember-közi térben nem nagyon érzékelhető semmi különös, a dolgok, legalább is látszólag ugyanolyan rendezettek, mint annak előtte voltak. A második állomás az ő értelmezésükben az anarchia volt, amikor a lélek belső rendjének szétesése már olyan mértékű, hogy az megjelenik a külső, ember-közi térben is. Persze kellően erős rendészeti erővel ekkor még fenntartható, no nem a rend, hanem inkább a rend látszata. És végül a teljes széthullás fázisa, amit a görögök káosznak neveztek. Ez a végállapot, ahol már semmilyen rendészeti erővel sem tartható fenn a rendnek a látszata sem, és ahonnan már nincs visszatérés, a globális birodalmi angol ezt úgy mondja the point of no return. Európa, mint a keresztény fehér ember kultúrája ma az anarchia és a káosz közötti térben van, érzésem szerint már közelebb a káoszhoz, mint az „egyszerű” anarchiához, és lefelé mozgása, káoszba hullása egyelőre megállíthatatlannak látszik. A bérpolitikus fogalmának már a megszületése is azt jelzi, hogy az európai uralmi elitek lelki, erkölcsi, szellemi értelemben nagyon mélyre süllyedtek, és hogy igen nehéznek látszik a visszafordulás erről a lepusztulási lejtőről, ha és amennyiben egyáltalán értelmezhető és elképzelhető bármilyen visszafordulás. Mindez persze csak azokat lepi meg, akik hisznek abban, hogy a demokrácia (a minden jelző nélküli demokrácia) egyáltalán létezik, létezhet. Ha már a görögöket említettem, Platon a demokráciát egyértelműen a degeneratív társadalomszerveződési módok közé sorolta, és még ennél is sötétebb kép jelenik meg az athéni demokrácia hétköznapi működéséről Madách Imre Ember tragédiájának athéni színében. (Érdemes sokszor elolvasni, ha igazán érteni akarjuk a mai helyzetünket!) A demokrácia, szemben azzal a cinikus lét-hamissággal, amit önmagáról állít, nem a többség uralma, hanem egy szervezett kisebbség uralma a szervezetlen (és többnyire vesztes létre ítélt) többség felett. A „demokráciának” ez a mai legújabb kori változata annyiban valóban „demokratikus”, hogy viszonylag szabadon hagyja működni azokat formális eljárásmódokat, amelyek esélyt kínálnak arra, hogy ha az éppen uralmon lévő szervezett kisebbség elgyengül, akkor a helyét békés úton (tehát nyílt polgárháború nélkül) egy másik, a távozónál sikeresebben szervezett kisebbség vegye át. Ráadásul ez a dolognak még mindig csak a felszíni lejátszás-technikája, mert mindez a lokális uralmi játszmák világa, amely fölött ott van a „láthatatlan” globális hatalmi szuperstruktúra, amelynek látvány-technikai okokból adódóan most van látható arca Soros György személyében, gyaníthatóan azonban csak azért, hogy „láthatóságával” elterelje a figyelmet a továbbra is „láthatatlan” őt is mozgató hatalomszerkezetről. Ebben az értelemben azonban a politikus csak „bérpolitikus” tud lenni, mert a globális „láthatatlan” birodalom aligha tűrné el tartósan, hogy ne az ő stratégiai törekvései jussanak érvényre bárhol a világon. A demokrácia nevű rejtett diktatúra bérpolitikusa számára a nép (démosz) csupán retorikai hivatkozási alap, és egy pillanatig sem gondolja komolyan, hogy a nép egyébként is meglehetősen amorf és nehezen beazonosítható törekvéseit kellene képviselnie. Ez egyébként a nép szervezetlensége-szétesettsége következtében egyébként technikailag se nagyon képzelhető el. Európa népei a 2008-as globális válság kirobbanásáig ügyet se vetettek minderre, hisz amíg számukra munkanélküliségben, reálbércsökkenésben vagy vágtató inflációban nem mutatkoznak látványos jelei annak, hogy az általuk választott bérpolitikus a globalo-gazdit képviseli helyettük, addig ez az egész komplexum egyszerűen nem létezik számukra. Az elmúlt évtized során a válság szorítása, és a vezérelt migráció, ami részben anyagi elosztás konfliktus, és egyre növekvő mértékben súlyos kulturális összeütközés, illetve közbiztonsági fenyegetés számukra, drámai módon változtatott a helyzeten. Európai népei lázadozni kezdtek, de mivel nincs összefüggő és alkalmas átfogó elbeszélési mód a helyzet leírására, így amorf és anarchisztikus lázadásuk eddig inkább csak látvány-technikai tűzijátékokra futotta például a legutóbbi európai parlamenti választások során. Ami a „kattanó bilincseket” illeti, ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, e bilincsek „bekattanjanak”, előbb arra volna szükség, hogy a jog egyáltalán értelmezni tudja azt, hogy egy politikus nem a választói felhatalmazásra alapozza tevékenységét, hanem egy „láthatatlan” következésképpen illegitim hatalmi struktúrát szolgál. Amely láthatatlansága folytán azért illegitim, mert senki nem választja és senki nem ellenőrzi. De mivel a jog nem más, mint éppen ezeknek az uralmi csoportoknak az intézményesített akarat-nyilvánítása, így a kör bezárul, hisz az uralmi elitnek önmagával kellene szembe fordulnia ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Márpedig ez logikai lehetetlenség, esélye lényegében a nullával egyenlő. Vagy esetleg egy mindent elsöpörni képes társadalmi robbanás, és drámai társadalomszerveződési fordulat vihetne végbe valami hasonlót, amit aligha kívánhatunk.

- Ha valaki bérpolitikussá züllik, az a legsúlyosabban vét a jogállamiság ellen. Mégis éppen a bérpolitikusok hőbörögnek itthon is, hőzöngenek Brüsszelben is a magyar jogállamiságot hiányolva. Ez a történelmi perverzió mikor okozhatja az Európai Unió szétrobbanását, vagy legalábbis szétzüllését, szétmállását?

- Mivel a jogállamiság valójában a demokrácia szervezeti-intézményi működését kifejező fogalom, így visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Ha hiszünk abban, hogy van olyan, hogy demokrácia, akkor persze automatikusan abban is hiszünk, hogy van jogállamiság, hiszen a kettő lényegét tekintve ugyanannak a komplexumnak a kifejeződése.

Ám ahogy az imént már jeleztem, a demokrácia és jogállam nem létezik, nem létezhet, pontosabban, ami annak igyekszik mutatni magát, az csak egy rejtett diktatúra „fedő-története”, ami folyamatosan dúdolt „altatódalként” arra szolgál, hogy az alávetettek, a szervezetlen többség, vagy ha úgy tetszik, a „nép” minél tovább higgye azt, hogy mindez létezik, és őt szolgálja. Ennek a nagyon gyakorlatias oka az, hogy az uralomgyakorlás (vagyis ez a rejtett diktatúra) ilyen módja sokkal „olcsóbb”, hiszen az alattvalók engedelmessége így sokkal egyszerűbben megoldható. A nyílt diktatúra ugyanis nagyon költséges megoldás, a modern „demokráciát” éppen azért találták ki, mert kiderült, hogy ez a módszer sokkal egyszerűbb, olcsóbb és veszélytelenebb, mint a nyílt diktatúra. Ám ha egy „nép” egyes kérdésekben mégis megmakacsolja magát, akkor azonnal kiderül, hogy miként is működik valójában ez a demokráciának álcázott rejtett diktatúra. Az európai integráció hatvanéves története során számos alkalommal előfordult, hogy egy „népszavazást” addig-addig ismételgettek, amíg a nép megtanulta, hogy miként kell „helyesen” szavazni. Az elmúlt évtized folyamán Magyarország népéről is úgy vélik ezek az uralmi csoportok, hogy „még nem tud jól szavazni”, ezért igyekeznek minden lehetséges módon megbüntetni, de minimum megbélyegezni a magyar kormányt és személy szerint Orbán Viktor miniszterelnököt. Azt remélve ettől, hogy a magyar nép e büntetések nyomán egyszer majdcsak „fellázad” és felismeri, hogy „demokratikusan” le kell végre váltania ezt a kormányt, ami lépten-nyomon megszegi a jogállamiság normáit, vagyis Magyarországon „csorbul” a demokrácia, mármint az a „valami”, amit ők demokráciának és jogállamiságnak neveznek. Pedig csak arról van szó, hogy Magyarország a saját nemzetstratégiáját, saját létérdekeit követve néhány ponton kénytelen volt szembe szegülni a globális „birodalommal”, és ezt csak úgy tudta megtenni, hogy a társadalom-működtetés néhány elemét átalakította. Ezek a „bérpolitikusok” vagyis birodalmi kollaboránsok, a globális gazdáiktól kapott utasítások és persze ezen utasítások végrehajtásáért kapott anyagi és szimbolikus javadalmazás fejében örömmel vádolják meg nap mint nap a magyar kormányt azzal, hogy megsérti a jogállamiság szabályait. Ami tehát mindössze annyit jelent, hogy Magyarország életben maradása érdekében kénytelen a birodalom kifosztó-szivattyúinak szívás-intenzitását némileg csökkenteni. Ha a jogállamiság-vita egyes elemeinek mély-szerkezetét részletesen megvizsgálnánk, minden esetben kiderülne, hogy valójában csak erről van szó. Bibó István azt írja az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában, hogy ha egy emberi közösség a hazugságok olyan zsákutcájába beleszorul, ahol a dolgokat nevükön nevezni nem lehet és nem szabad, akkor ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül vezet az egész közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez. Ehhez ma sem kell hozzátenni semmit, pontosan erről van szó. Bibó azért beszél a magyar alkat eltorzulásáról, mert ehhez a birodalmi nyomáshoz kétféle módon lehet viszonyulni. Az egyik a kuruc, a másik a labanc reakció-mintája. Ő ezeket egy felől túlfeszült lényeglátónak, más felől hamis realistának nevez, és úgy véli, hogy ez a meghasítottság vitte történelmi zsákutcába Magyarországot, ezért sürgette a lényeglátó realista lét-karakterének a megteremtését. Orbán Viktor személyében most éppen ez a karakter látszik felépülni, és mivel így Magyarország birodalom általi kifosztása sokkal nehezebb és költségesebb lett, ezért van a felháborodás, megbélyegzés és büntetés. Azt még valahogy talán tolerálnák is, hogy Orbán Viktor Magyarországa kilóg a sorból, de növekvő aggodalommal érzékelik, hogy ez a mentalitás egyre több követőre talál szerte Európában, és ezt mérhetetlen veszélynek vélik. Méghozzá azért, mert ha mereven ellenállnak és büntetnek, akkor így saját maguk robbanják szét az Európai Uniót, és ezzel a saját létüket kockáztatnák. Ha viszont engedik szabadon terjedni, akkor is a saját létüket kockáztatják, hiszen, ha ez a karakter válik meghatározóvá, akkor rájuk már semmi szükség nem lenne. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy végelláthatatlan taktikai küzdelem határozza majd meg az előttünk álló kritikus időket.

- Hazánkban is nagy parlamenti frakciót alkottak 1990 után a bérpolitikusok. Ők azonban a médiumok 97-98 százalékát birtokolva szellemi terrort alakítottak ki, s mind a mai napig dőzsölnek az akkori évek alatt összehörcsögölt vagyonban. Őrájuk hogyan terjeszthető ki a jogállamiság?

- Ezek a magyar bérpolitikusok az 1990-es úgynevezett „szabad” választás után kizárólag azért rendelkezhettek nagy frakcióval (kicsin múlt, hogy nem a legnagyobbal!), mert a magyar „nép” ezt lehetővé tette számukra. Az a magyar nép, az a szervezetlen többség, amely éppen szervezetlensége, vagyis lelki, erkölcsi, szellemi lezüllése nyomán nem volt képes felismerni, hogy ezzel önmaga brutális kifosztására adja „szabadon” a szavazatát. Ez több, mint bűn, hiba! Mentség nincs, legfeljebb magyarázat. Talán ez a végtelenül szomorú történet jelzi a legjobban, hogy a demokrácia lényegileg csak arra szolgál, hogy diszkrét spanyolfalként elfedje a lényeget, azt, hogy így sokkal olcsóbban és egyszerűbben lehet gátlástalan diktatúrát gyakorolni egy nép, vagyis egy szervezetlen többség felett. Mindez pontosan azért mehetett végbe, mert e konstrukció hármas jelszava, miszerint „tudjuk, merjük, tesszük” cinikus pontosággal közhírré is tette a lényeget. Vagyis, hogy kizárólag nekik volt valóságos tudásuk, a szervezett kisebbség egyébként legfőképpen erről ismerszik meg, nekik volt bátorságuk, mert maguk mögött tudhatták a globális birodalom teljes anyagi és szimbolikus támogatását. És ugyan mi akadályozta volna meg őket abban, hogy „tegyék” is mindazt, amit globális megbízóik utasításai alapján tenniük kellett, ha a tudás és bátorság teljes arzenálja az övék volt. Beleértve ebbe legfőképpen a globális véleményhatalmi diktatúra gyakorlására felépített médiát. Hogy pontosan mekkora volt a károkozásuk, azt legfőképpen azért nem tudjuk, mert az első dolguk az volt, hogy eltöröljék a statisztikai számbavételi rendszerből a nemzeti vagyonleltárt, így aztán az ország kirablásának dimenzióiról legfeljebb becsléseink lehetnek. És bármilyen szomorú is ez, az elmúlt évtized úgy látszik, nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy megszülethessen egy mindenre kiterjedő nemzeti vagyonleltár. Az egész biztos, hogy a közvetlen anyagi kár is több száz milliárd dollár, de a legnagyobb pusztítást főként lelki, erkölcsi, szellemi szinten vitték végbe, sőt viszik végbe ma is, ha napjainkban talán egy kicsit mérsékeltebb e pusztítás mozgástere. És nemcsak, hogy büntetlenül maradt ez az országvesztés, de még az ezt a bűnt elkövető személyek és szervezetek megnevezése is elmaradt, ami azért hihetetlenül romboló hatású, mert a szervezetlen többség elgyötört lelkében ez tovább élteti a teljes reménytelenséget, a kiszolgáltatottság keserűségét.

A jelek szerint tehát a jogállamnak és demokráciának az elmúlt évtized során véghezvitt korrekciói nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a súlyos nemzetpusztító bűnök legalább megnevezhetők legyenek. Ez önmagában is éppen elég súlyos és lehangoló fejlemény, de van ennél rosszabb hír is, sokkal rosszabb. Mégpedig az, hogy miután a 2022-es választásokon már éppen elég sokan szavazhatnak majd olyanok, akik még gyerekek voltak 1988 és 1998 között, esetleg meg sem születtek még, és nemcsak, hogy fogalmunk nincs e nemzetpusztítás mibenlétéről, de ami sokkal súlyosabb, nem is érdekli őket. Viszont magával ragadónak érzik a fiatalos lázadás, a szabadság édes ízét, amit az újra támadó pusztító erők fuvoláznak számukra. Ez azért bizonyulhat végzetes fejleménynek, mert egyrészt megismétlődhet a brutális kifosztás korszaka, másrészt az elmúlt két évtized során felépülő gigantikus hamis-valósággyártó globális komplexum korlátlan ideig fenntarthatóvá is tenné visszaszerzett uralmukat. Márpedig ez a magyar nép történelmileg változatlanul vesztes többsége esetében olyan visszafordíthatatlan deformációkat eredményezne, amit már egy esetleges újabb nemzetépítő korszak sem lenne képes helyrehozni. Azt sajnos valóban nagyon nehéz megmondani, hogy ezeket a védtelen és kiszolgáltatott, ám a pusztító „szabadság” hamis illúzióit spontán magáévá tenni képes nemzedékeket miképpen lehetne megvédeni, de az biztos, hogy ez most a legsürgetőbb szellemi feladat. Mindnyájunk közös felelőssége tehát, hogy képesek legyünk e „nemzetvédelmi” feladataink teljesítésére.

preshaz.eu
  • Gyurcsányi fordulat: igazat mondott
    A gyurcsányi cél ez volt: „visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól…” Mi fűtötte? Az, hogy „ történelmet csinálok. Nem a történelemkönyveknek, arra szarok.”
  • Pluralizmus Ismét Működésben – PIM
    Ez itt a kérdés – Otthonosabbá tenni a magyar világot. Ezzel a címmel készített negyvenperces beszélgetést az M5-ös művelődési köztelevízió a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával, Demeter Szilárd székelyföldi íróval, költővel, filozófussal.
MTI Hírfelhasználó