A rendszerváltás történetében máig sok a feltárásra váró fejezet
Interjú Nyári Gáborral, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) új főigazgatójával.
2020. február 29. 12:52

A rendszerváltás élményei, hatásai, következményei és utóélete a jelenben is magyarok milliói számára idéznek meg különböző emlékeket, érzéseket, benyomásokat. A közös nevező napjainkban odáig terjed, hogy a rendszerváltás hazánk sok évtizeden át tartó diktatórikus korszakaiból a demokratikus államberendezkedés irányába tett nagy lépése, aminek eredményeképp létrejöhetett egy független, demokratikus, magyar jogállam. A folyamatok hátterének és történetének vizsgálatáról, az új kutatási irányokról portálunk Nyári Gábort, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (RETÖRKI) főigazgatóját kérdezte, akinek idei kinevezésével talán az egyik legjelentősebb szakmai feladat nehezedik vállaira, hiszen a múlt század egyik legvitatottabb történelmi fejezetének tudományos igényességgel történő feltárását vezeti.

 

A rendszerváltáshoz szinte valamennyiünknek van még valamilyen kapcsolódó emléke, élménye vagy szülőktől, nagyszülőktől átadott története. Ezzel szemben a Retörki ismertsége és munkássága talán elmarad a kutatott téma beágyazottságától. Január 1-én lépett hivatalba, mint az intézet főigazgatója. Milyen célokkal vállalta a posztot és milyen ambíciói vannak a Retörki működése tekintetében?

A 2013-ban alapított Retörki egy fiatal történeti intézet hazánkban. Ennek megfelelően az utóbbi években az előző főigazgató, Bíró Zoltán irányításával a semmiből kellett megteremteni egy kutatóintézetet úgy az infrastruktúra, mint a személyi állomány tekintetében. Ebben a fázisban is kiemelkedő eredményeket sikerült elérni, több mint ötven kötet került kiadásra, és létrejött az archívum, amely igen gazdag állományra tett szert. Ez az építkezés az, amelyre alapozni tudunk az előttünk álló években. A Retörki előtt ugyanis jelentős feladatok állnak. Az archívumunkat levéltárrá kívánjuk alakítani, a szabad kutathatóság feltételeit szeretnénk tovább szélesíteni az általunk kezelt anyagok tekintetében. Ez nagyfokú digitalizációt és új programokat is jelent. Ne felejtsük el, hogy az intézet birtokában lévő dokumentumok valódi kincset jelentenek a történelmi kutatásokhoz, hiszen mi kezeljük többek között Pozsgay Imre hagyatékát is. A cél, hogy érezhetően szélesre tárja a kapuit a szakmai közönség előtt az intézetünk, a nagyközönség számára pedig elérhető tudásbázisokat hozhassunk létre már középtávon.

A rendszerváltás történetében is az embereket talán leginkább a legendák érdeklik. Ezek a legendák Magyarország esetében az állambiztonsághoz, a párttagokhoz és az ügynökaktákhoz kapcsolódnak többségében. „Van betekintésük például a Róna utcában őrzött mágnesszalagokba”?

Röviden azt mondhatnám, hogy nincs. Egyébként az említett mágnesszalagok vizsgálatát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága már elvégezte, amely kutatásnak elérhető a részletes jelentése is. A teljes válaszban azonban le kell szögezzem, hogy nem tudjuk milyen adatok, esetleg mágnesszalagok vannak még itt vagy ott, de az bizonyos, hogy páratlan mennyiségű és értékű adat áll már most rendelkezésünkre a Retörki archívumában is. Éppen ezért azt kell mondjam, hogy mielőtt elkezdenénk anekdotákban élő forrásokat felkutatni, mindenképpen a saját dokumentumaink feldolgozására kell fordítani az erőforrásainkat. A párttagság és az ügynökmúlt kérdéskörei kapcsán pedig leginkább Csurka István példája idézhető magunk elé. Csurkát megzsarolták, ezért alá is írta a papírokat, hogy jelenteni fog, de bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, amelyek megmutatják, hogy ennek ellenére sosem jelentett senkiről. Ez a példa is azt mutatja, hogy nem célszerű egyszerűen ítélkezni ügynökök és egykori párttagok felett, hanem meg kell nézzük, hogy milyen múlttal rendelkeznek.

A szavaiból kirajzolódik, hogy a Retörki eddigi működéséhez képest meglehetősen új irányokba mozdul el. Tervez-e ennek okán személyi változásokat – a kutatók és a tudományos munkatársak tekintetében – az intézetben?

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy nem kívánok megválni munkatársaktól. A Retörki portfólió bővítésre készül, így nem a munkatársak elbocsátásán, hanem a státuszbővítés lehetőségén dolgozunk. Feladatok vannak. Mint már említettem, szeretnénk kiépíteni olyan tudásbázisokat, amelyek elérhető módon részletesen feldolgozzák a rendszerváltás folyamatát és amellett, hogy a kutatókat és az érdeklődőket segítik, a közoktatásban is segédanyagként használhatóak. Szeretnénk együttműködési megállapodásokat kötni egyetemekkel, hogy hallgatók kutathassanak az intézet archívumában a tanulmányi éveik alatt, illetve a külsősök számára is szeretnénk kitárni a kapukat. Ezek azonban jelentős anyagi vonzattal járó projektek. Jelenleg azon dolgozunk, hogy a szükséges források rendelkezésre álljanak és a Retörki történetében egy új fejezet vehesse kezdetét.

Az intézetről olvasva olyan kritikákra bukkanhatunk, ami szerint a Retörki kutatási teljesítménye az elmúlt években messze elmaradt a rendelkezésre álló dokumentumok nyújtotta lehetőségektől. Itt említhetném akár Mező Gábor, portálunk szerzőjének munkásságát is példaként, aki heti rendszerességgel tárja fel az állampárti múlt titkait. Egy másik kritika, hogy túl sokat foglalkoztak az MDF történetével. Hogyan reagálna ezekre a véleményekre?

Véleményem szerint ezeknek a kritikáknak a megfogalmazói nem ismerik behatóan az intézet eddigi eredményeit és működési filozófiáját. A Retörki – szerintem bölcsen – úgy határozott, hogy az alapítását követően csendes építkezés keretében szervezi meg saját magát és csak ezt követően lép aktívan a nyilvánosság elé. Ez az idő most érkezett el. Mindennek ellenére viszont nem becsülném le a munkatársaim eddigi eredményeit, hiszen ha csak azt tekintjük, hogy eddig évi átlagosan 8–9 kötet került kiadásra a rendszerváltás történetéről, ez egy olyan szám, amelyet bármelyik történeti intézet megirigyelne. Bízok benne, hogy rövidesen megtörhetjük a kívülről esetlegesen eddig tapasztalt zárkózottság érzetet. Elképzeléseim szerint közép-, és hosszútávon az intézet életében nagyon jelentős szerepet vállalnak majd az egyetemi hallgatók, a külsős kutatók és a nemzetközi együttműködések keretében külföldi kutatók is. Utóbbit személyes prioritásként is kezelem, hiszen mindennap láthatjuk azt a fogalmi válságot, ami akárcsak a kontinens országai között is érezhető – itt a törésvonalat elsődlegesen persze az jelenti, hogy az adott ország rendelkezik-e kommunista pártállami múlttal. Magyarázhatónak tartom azt a kritikát is, hogy a Retörki túl sokat foglalkozott az MDF-fel. Egy kicsi, fiatal intézetről van szó, és mint már szóba került, a semmiből kellett építkezni. Így ha a kutatóink már a kezdeteknél a teljes politikai palettával elkezdtek volna foglalkozni, akkor nem lehetett volna a kellő tudományos alapossággal feltárni egyetlen témát sem. Meg kellett határozni a kutatások irányvonalát, és mind fontosságát tekintve, mind a személyi állomány szempontjából értelemszerű választás volt az MDF történetének feldolgozása. De aki ismeri a munkásságunkat, tudja, hogy számos témában jelentek már meg köteteink, a feldolgozó munka során pedig el fogunk jutni a többi párthoz, csoportosuláshoz is.

A rendszerváltás azonban még nincs évszázados távlatokban. Hogy lehet az ilyen közeli múlt folyamatiról úgy képet adni, hogy azt befogadja a magyar társadalom, ugyanakkor ne sérüljön a kutatások tekintetében a tudományosság?

A Retörki feladata meglátásom szerint, hogy segítse a magyar társadalmat a rendszerváltás történetének, emlékeinek és élményeinek feldolgozásában. Úgy hiszem, hogy három évtized távlatából már meg tudjuk teremteni azt a közös nemzeti minimumot, ami szerint a rendszerváltás folyamata – minden hibája és árnyoldala ellenére – egy olyan érték, ami a diktatúra korszakából átmenetet képzett a demokratikus Magyarország mindennapjaiba. Szeretnék azonban itt is emlékeztetni mindenkit, hogy a rendszerváltás számára felrótt negatívumok és visszásságok esetében általában a megelőző korszakok bűneiről, illetve azok következményeiről, továbbéléséről beszélünk. Ezeknek azonban fontos felismerni, hogy rövid időn belül és teljességgel véget vetni csak egy újabb totalitárius rendszer képes, ahogy történt ez egykor a nyilas és a kommunista hatalmi váltás alkalmával. Ha szigorúan csak a módszereket nézzük, akkor azt látjuk, hogy egy korábbi rendszer működtetőit – mint például a Horthy-korszakban szerepet vállalt hivatalnokokat, tanárokat, katonatiszteket, stb. – teljes mértékben csak erőszakos és törvénytelen hatalmi eszközökkel, internálással, bebörtönzéssel, fenyegetéssel, veréssel lehetett háttérbe szorítani – ahogy tették ezt a kommunisták a hatalomátvételük időszakában. A rendszerváltás célja azonban pontosan az volt, hogy ezeket a módszereket is hátrahagyjuk a totalitárius diktatúrákkal és ideológiákkal együtt.

pestisracok.hu
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • „Késelés történt, agyonlőtték a gyanúsítottat”
    A „politikai korrektség” pszichoterrorja hatott. Egy újságíró agya áldozatul esett: meghibbant attól a megfeleléskényszertől, amelyet környezete kialakított benne. Nem merte leírni azt, hogy a tettes, a bűnöző, a terrorista.
MTI Hírfelhasználó