Látszat, hogy csak így lehet élni
Beszélgetés Jelenits István piarista szerzetessel
Jelenits István piarista szerzetes, tanár, teológus, író, több nemzedék nevelője tavaly december elsején ünnepelte gyémántmiséjét a budapesti piarista kápolnában. Hál’ Istennek egészséges, de a koronavírus-járvány miatt nem mehet ki a rendházból. Vele beszélgettünk.
2020. április 16. 10:34

– Tanár úr, mire kényszeríthet minket ez a mostani, teljesen váratlan helyzet, amiről ma még senki sem tudja, hogy meddig tart?

– Arra, hogy gondolkodjunk el azon, hova jutottunk, hol tartunk, milyen veszteségeket, és milyen nyereségeket jelent számunkra ez az új állapot, amely várhatóan nem csak rövid ideig fog tartani. A döntési helyzetben lévő felelős személyek igyekeznek biztonságot adni, hogy ne féljünk, de arra is intenek, hogy vegyük komolyan a járványt, és fontoljuk meg, hogy mi a feladatunk ebben a helyzetben. Vannak dolgok, amiket most elvesztettünk vagy lehetetlenné váltak, másfelől viszont új lehetőségek is megnyílnak előttünk.

Ha elgondolkozunk ezeken, akkor juthatunk előre. Az, hogy most elcsendesedik az élet megszokott sürgés-forgása, magával hozhatja például azt, hogy előveszünk könyveket, amiknek az elolvasására eddig nem volt időnk. Pap vagyok, szerzetes, nincsenek gyerekeim, unokáim, így jobban ráérek arra, hogy olvassak. Megemlítem Alessandro Manzoni A jegyesek című klasszikus regényét, amelyben egy sok halálos áldozattal járó pestisjárványról is szó esik. Most itt az alkalom ennek a könyvnek az elolvasására. Lehet, hogy mire az ember a végére ér, vége lesz a járványnak is. De ha nincs ez a mostani helyzet, talán soha nem kezdett volna bele az olvasásába.

A másik, ami eszembe jutott, az iskola. Nem csak pap vagyok, több évtizeden át tanítottam. Igaz, hogy már visszavonultam, de együtt élek tanárokkal, akik a diákjaik otthoni tanulásában nyújtanak segítséget. Ez is nagyon érdekes dolog. A tanár kijelöli a feladatot, amit a diákjai otthon megoldanak. Ha egy családban csak egy gyerek van, akkor nyugodtan használhatja a szükséges eszközöket, de ha négy, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy mindegyiknek lehetősége lesz erre. Meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amelyekkel a legjobban tudunk alkalmazkodni a mostani állapotokhoz. Nem bosszankodva, nem lázadozva, hanem leleményesen, felismerve, hogy ebben a helyzetben olyan utak felfedezésére nyílik alkalmunk, amikre azelőtt nem is gondoltunk volna.

– Az idei nagyböjt teljesen más volt, mint a korábbiak, hiszen szinte az egész világ hordozta a keresztet. A húsvétot megelőző negyven nap egyébként is különleges alkalom a bűnbánatra, a lélek megtisztulására. Hogyan látja ezt a kérdést?

– Egészen páratlan helyzetben vagyunk. Régebben, amikor egy járvánnyal egyedül maradt egy város, minimálisra korlátozódott a kapcsolata a többi településsel. Ma az egész világ kinyílik előttünk, látjuk más országok helyzetét, és össze tudjuk mérni vele a magunkét. Ugyanakkor egyénileg mindannyian be vagyunk zárva, személyesen nem tudunk segíteni a rokonainknak, csak telefonon tarthatjuk velük a kapcsolatot. Elgondolkozhatunk a sorsunkon és az ő sorsukon is. Megpróbáltatásnak vagyunk kitéve, de fontos, hogy ne istencsapásként éljük meg ezt a mostani helyzetet, hanem inkább jelként.

Az Úristen most olyan viszonyokat teremt, amelyek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a korábban magától értetődőnek tartott megszokásainkat fel kell adnunk, és készen kell állnunk egy újszerű, nem igazán kényelmes, ideiglenes életformának a kialakítására. Az új helyzetben is keresnünk kell Isten kezét. Nem a büntetését kell látnunk ebben, hanem egy sajátos megpróbáltatást, amellyel ránk kényszeríti a változás lehetőségét. Ne higgyük, hogy az az egyetlen lehetséges életforma, amiben eddig éltünk. Ismerjük fel, hogy amibe kerültünk, az elindíthat bennünket a lelki gazdagodás útján. Olyan dolgokat próbálhatunk meg, amelyekre régen nem szakítottunk időt, pedig fontos lett volna.

Olvastam egy könyvet, ami a francia családokról szól. Az szerepel benne, hogy a francia házastársak naponta hét percet beszélgetnek egymással. Most a szülőknek nem kell munkába menniük. Ennek persze megvan a veszélye, mert mi lesz, ha elveszítik a munkájukat és így a keresetüket. Ugyanakkor előnyt jelent, hogy a járvány és az összezártság miatt egymásra vannak utalva. Nagyon fontos, hogy ne csak a tévét nézzék és a rádiót hallgassák, hanem ki-ki tekintse ajándéknak a társát, akivel él, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Ez a járvány az életünk sajátos gazdagodását hozhatja magával. Ha megmaradunk, ennek az időszaknak az emlékeit megőrizzük magunkban. És gazdagabbak leszünk általa, mert most ráeszmélhetünk sok mindenre, amit a hétköznapok taposómalmában eddig nem tapasztaltunk meg és nem fedeztünk fel.

– Ön, aki az egész életét Isten szolgálatában töltötte, hogyan éli meg ezt a veszélyhelyzetet?

– Számomra is korlátokat jelent, hiszen nem hagyhatom el a rendházat. Azelőtt rengeteget mozogtam, felmentem a Gellért-hegyre, most pedig az utcára sem léphetek ki, mert ez az előírás, ezt kívánja a józanság parancsa. Beletörődöm. Ugyanakkor bezártságomban rájöttem mindarra, amit az imént elmondtam.

Fel kell fedeznünk azokat az újszerű dolgokat, amikre ráirányítja a figyelmünket ez a megkötöttség. Ne csapásként, ne büntetésként fogjuk fel ezt, hanem tekintsük ajándéknak, és vizsgáljuk meg, tudunk-e kezdeni vele valamit, hogyan gazdagodhatunk általa lelkileg. A járvány kimozdít minket a mindennapos taposómalomból. Eddigi életünk a hangosságával, az üzemszerűség monotóniájával azt a látszatot keltette, hogy nincs más választásunk, csak így lehet élni. Most viszont van időnk arra, hogy rendezzük a kapcsolatunkat Istennel és az emberekkel.

Erre kaptunk valami sajátos felszólítást, és ez óriási lehetőség is számunkra. Gyakrabban kereshetjük egymást telefonon, nemcsak azért, hogy sápítozzunk, hanem hogy valódi beszélgetéseket folytassunk a másikkal, meghallgassuk egymás gondjait, odafigyeljünk egymásra, a másik ember vigasztalására legyünk.

A jelenlegi helyzet nem csupán krízis, hanem ajándék is. Persze nem kértük ezt az ajándékot. Ha a Jóisten megkérdezte volna, mit szólunk hozzá, valószínűleg azt feleltük volna, hogy nem akarjuk, de hát, tetszik, nem tetszik, megkaptuk. Tekintsük ezt megpróbáltatásnak, ami ugyanakkor tele van ajándékozó elemmel is: új szempontok felfedezését teszi szükségessé, és ez megmenthet bennünket attól, hogy az életünkön végleg eluralkodjon a monotónia és a kapkodás, hogy a kapcsolataink kiüresedjenek, felszínessé váljanak. A mindennapjainkban nem volt már időnk a mélyebb beszélgetésekre, a gondok őszinte feltárására. Túlfeszítettük a húrt, ideje volt már megállnunk kicsit. Most mindenre van idő. Megváltozhat az ember, akár a művészethez való viszonya is. Másfajta lélekkel vehet elő például egy Jékely Zoltán-kötetet, amit már régóta őriz a polcon, és ha akarja, az egészet elolvashatja egyszerre.

Sokat változhat az életünk attól is, ha nem vágyunk a televízióra, a rádióra, a mesterséges izgalomra, hanem inkább az olyan olvasmányra, ami a tiszta, csillagos eget nyitja ki a fejünk felett.

Fotó (archív): Merényi Zita

Bodnár Dániel

 
Magyar Kurír
MTI Hírfelhasználó