Időseink
Vigyázzunk időseinkre, s amíg tehetjük, hallgassuk meg a történeteiket! És tanuljunk belőlük.
2020. április 19. 09:48

Filozófusok, elméleti fizikusok állítják, hogy az idő nem létezik. Csupán illúzió. Einstein szerint viszont az idő a tér egyik dimenziója, amely szabadon átjárható. A perceket pedig csak mi, emberek képzeljük el. S minthogy az időt az emberi agy hozta létre, azonnal el is kezdtük mérni. Nem tudom, mi az igazság, de az idő valós léte igazán meggyőző. Mert mi máshoz kapcsolhatnánk az emberi test öregedését, mint az idő múlásához.

Szerveink elhasználódása, ízületeink kopása, csontjaink ritkulása, hajunk őszülése, alakunk torzulása, arcunk ráncosodása nem illúzió. S az idő múlásával bizony elménk is tompulhat, lelkünk megfáradhat, szívünk megkeseredhet. De egy hosszú élet bölccsé, tapasztalttá és megbocsátóvá tesz. Ezért az idősek kevésbé félnek az élet nehézségeitől, mert az már jócskán megpróbálta őket. Rengeteg emlék, történet, csalódás, megpróbáltatás, öröm és bánat meséje, maga a történelem tör fel belőlük. Ha van, aki meghallgassa.

De legtöbbször csak legyintünk, ha időseink mesélni akarnak. Bölcsességeiket csak akkor ismerjük el, ha magunk is megöregszünk. Csak akkor bánjuk, hogy nem figyeltünk történeteikre, amikor már az illúziónak nevezett idő felemésztette az életüket. Addig csak legyintünk: rég volt, oly mindegy, ma már más az élet. Eszünkbe sem jut, hogy ez a korosztály mi mindent vállalt azért, hogy ma élhessünk.

Aztán váratlanul ránk támad egy világjárvány, amely megint őket, a drága nagyanyákat, nagyapákat, dédmamákat, dédpapákat, az időseinket veszélyezteti legjobban. A járványban elhunytak átlagéletkora világviszonylatban hetvenöt-nyolcvan év között van. Pedig ők még élni szeretnének néhány évet fájdalom, zaklatás, hangoskodás, szitokszó nélkül, és ha lehet, nyugalomban, szeretetben. Mert hányattatásból bőven volt részük életük során.

A Covid–19 eddigi magyar áldozatainak átlagéletkora hetvenöt év. Veszélyben lévő időseink nagy része 1945-ben vagy előtte született. A második világháború alatt vagy annak végén. Gyerekkorukban még hullottak a bombák, vagy már az ország újjáépítése folyt. Rettenetes szegénységben éltek. A nyomor évtizedekig zsarolta őket. Például az 1945. júniusi szovjet–magyar jóvátételi egyezmény alapján hat év alatt kétszázmillió amerikai dollár értékben leszerelt gyári berendezéseket, villamos erőműveket, komplett gyárakat kellett szállítanunk a szovjeteknek.

Az egyezmény betartásának ellenőrzésére létrejött, a győztes hatalmak képviselőiből álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság sem volt olcsó mulatság. A Közellátásügyi Minisztérium szerint 1945 és 1947 között például 3,2 tonna libazsír, 244 kiló libamáj, 104 tonna borjú, 400 tonna marha, 600 tonna liszt, és majdnem 24 ezer liter bor fogyott el, miközben Budapest éhezett. Csata folyt a döglött lovak húsáért.

Időseink pedig összeszorított foggal tűrtek, és fizettek. Még egy szovjet tiszt barátnőjének szánt virágcsokor árát is. Aztán átvészelték az 1946 augusztusában bekövetkezett hiperinflációt, amelynek havi mértéke 41 900 billió százalék volt. Időseink megélték, hogy a pénz, amely egyik nap még egy jó minőségű télikabát ára volt, másnapra már csak egy doboz gyufára volt elég. Aztán 1946-ban elkezdődött a kommunista államosítás. Nem érzéki csalódás, hanem szörnyű valóság volt, hogy az egy életen át gyűjtött vagyon állami tulajdonba és a kommunista hatalmi elit birtokába került. Ellenszolgáltatás nélkül.

További terhek nehezültek rájuk 1947-ben.  A világháborút lezáró párizsi békeszerződés hazánkat összesen háromszázmillió dollár jóvátétel fizetésére kötelezte, a szovjetek, a jugoszlávok és a csehszlovákok részére.

Hogy teljesíthető legyen, 1949-től egyhavi fizetés erejéig évekig kötelező volt békekölcsönt jegyezni. Drága időseink nem jajongtak, nem kértek segélyt, nem tüntettek a jogaikért, hanem fizettek rendületlenül. És lemondtak minden falatról, hogy a gyerekeiknek jusson étel. Közben az árak ugrásszerűen emelkedtek, 1952-ben kétszázötven százalékkal voltak magasabbak, mint 1946-ban. De mindez nem volt elég.

Rákosi Mátyás lett a miniszterelnök 1952 augusztusában. Személyi kultusz, koncepciós perek, csengőfrász, beszolgáltatási kötelezettség, ÁVH. Mintegy nyolcszázezer értelmiségit, arisztokratát telepítettek ki. Tombolt a Gulag és Recsk iszonyata. És tomboltak a koncepciós politikai perek. Kétszáz embert kivégeztek, egymillió ügyészségi eljárás folyt. Negyvenezer politikai elítélt ült börtönben 1953-ban. Az országban mindent behálózó rendőrállam épült ki huszonnyolcezer fős államvédelmi rendőrséggel és negyvenezer besúgóval. S ők ezt is kibírták, miközben gyermekeik lassan eszmélni kezdtek.

Igaz, sokan nem tudták, hogy Lenin vagy Isten a hatalmasabb, vagy hogy a nagynénik, nagybácsik hova tűntek, amikor még tegnap együtt játszottak velük. Mert voltak besúgók és besúgottak, körömletépők és körömletépettek. Kettészakadt a magyar világ. De a felnövő nemzedék már értette ’56 üzenetét, a szovjet tankokat, a bombázások rettenetét. Voltak, akik pesti srácokká váltak. Közben pedig újra csak fizettek. A győztes államokkal vagyonjogi megállapodásokat írt alá a magyar állam 1949 és 1975 között, a háborús jóvátételek konkrét rendezése érdekében. Összesen tizennyolc országgal született ilyen szerződés. Fizettünk Dániának, Svédországnak, de még a Luxemburgi Nagyhercegségnek is. Az Egyesült Államoknak például tizennyolcmillió-kilencszázezer dollár átalányösszeget. Az MSZMP Politikai Bizottsága által az 1963. decemberi ülésre készített kimutatás a nyugati tőkés államok akkor még fennálló pénzügyi igényeit mutatja be. Ekkor a földreform miatt még negyvenkétmillió, a vállalatállamosításokkal összefüggésben négyszázhuszonkétmillió, a házállamosításokból származóan még mintegy négyszáztizenkétmillió forint adósságunk volt más államok, illetve külföldre menekült magyar állampolgárok részére. Az itthon maradottaknak, mai időseinknek csak a fizetés terhe jutott. Amikor pedig harmincévesek lettek, ha szerencséjük volt, beszorultak egy panel szűk falai közé. Május elsején kötelezően felvonultak, majd kaptak sört és virslit, hogy érezzék a kommunizmus áldásos támogatását. Háromévente száz dollárral Nyugatra is elutazhattak. A végtelen igénytelenség és szürkeség uralta az országot, s a gerincek kicsit meghajlottak. Mert élni akartak. Mert túl akarták élni.

A rendszerváltozáskor időseink már középkorúak voltak. Túl egy értelmetlen, nehéz, megnyomorított, hazug, kizsákmányolt, kárpótolatlan élet delén. És az idő egyre csak telt. Mára sokan idősek otthonába kerültek, mert így hozta az élet. Szűk volt a panel. Nincs kinek többé elmondaniuk a történetüket, nincs kinek elsírniuk, hogy milyen nehéz volt az életük. Az életük, amely most ismét nagy veszélybe került. S ha idő előtt meg kell halniuk, viszik magukkal az el nem mesélt történeteiket. És a múlt végképp törlődik.

A nagy jogvédő, liberális Svédországban a nyolcvan év felettiek esélyt sem kapnak az életben maradásra, az orvosi kezelésre. Budapesten a liberális városvezetés saját bevallása szerint először az operatív törzs tájékoztatójából értesült a Pesti úti idősotthonban bekövetkezett fertőzésrobbanásról. Az illetékes fővárosi helyettes a botrány kipattanása után elsompolygott ugyan az otthonba, de számomra még a maszkkal takart DK-s arca és testtartása is azt üzente, hogy tán aznap hallott először arról, hogy ők nem csupán színházak, hanem idősotthonok fenntartói is.

A magyar miniszterelnök fertőzötteket is ellátó kórházak sorát járja be, hogy személyesen győződjön meg a kellő felkészültségről. A liberális főpolgármester azonban még ebbe az egy, a fenntartásuk alatt álló intézménybe sem tette be a lábát, hogy érdeklődjön nagyanyja-nagyapja korú honfitársai hányattatásáról. Íme, a ballib felelősségvállalása. Valódi illúzió.

Mi viszont, amíg nem késő, mondjunk köszönetet azoknak a drága időseinknek, akik nem hagyták el hazájukat a legsötétebb időszakban sem. A háború után és a kommunizmus mocska alatt is összeszorított szájjal, nyomorúságban, szabadságuktól megfosztva nevelték a következő generációt, és a saját életük romjain építették azt a jövőt, amelyben most élünk. Vigyázzunk rájuk, s amíg tehetjük, hallgassuk meg a történeteiket! És tanuljunk belőlük. Legalább azt, hogy hogyan kell túlélni. És szeressük őket nagyon, amíg tehetjük.

Bencze Izabella

A szerző jogász

Magyar Hirlap
MTI Hírfelhasználó