Bogár László: Hungarofób rítusok
A világ nem létező urai egy ősi szakrális eljárást használnak a deszakrális pusztítás eszközeként, méghozzá olyan emberi közösséggel, a magyarsággal szemben, amelyről pontosan ők gyanítják azt, hogy még mindig veszélyesen sokat őrzött meg az ősi szakrális energiáiból.
2020. április 28. 13:42

Szergej Razov római orosz nagykövet az Interfax hírügynökség szerint egy televízióműsorban bejelentette, hogy Lombardia után három másik olasz tartomány, Piemont, Puglia és Friuli-Venezia-Giulia kormányzója is kérte, hogy az Olaszországba vezényelt orosz katonák nyújtsanak segítséget a koronavírus elleni küzdelemben. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.
2020. április 26.

Orosz katonák indulnak Itáliába a koronavírus elleni küzdelemhez - kép: Orosz Hadügyminisztérium

- Professzor úr, a bajban a napfényes Itália nem ahhoz a nemzetközi szövetséghez fordul, amelynek tagja, hanem egy abból a szövetségből kirekesztett országhoz. Napirendre térhetünk-e e mozzanat fölött, vagy súlyos következtetéseket kell levonnunk, s ha igen: milyeneket?

- A mostanában sokat emlegetett Carl Schmitt kapcsán érdemes megjegyeznünk, hogy a politikai rendszerekről és ideológiákról szóló műveiben Schmitt többször visszatér az ellenség-barát dichotómia rendkívüli jelentőségére.

Carl Schmitt - origo.hu

És lássuk be, az ellenség-barát megkülönböztetése minden élőlény számára döntő jelentőségű. Nem sok jövőt jósolhatunk egy olyan, mondjuk az afrikai szavannán élő állatnak, amely nem képes erre a megkülönböztetésre, és persze hasonlóan borúsak lehetnek a távlatai egy olyan személynek vagy emberi közösségnek is, amely szintén képtelen erre. Mi több az ember egyik legszofisztikáltabb technológiai „meghosszabbítását” jelentő méregdrága harci repülőgépek elektronikájának is egyik legértékesebb és legérzékenyebb eleme az ellenség-barát felismerő rendszer, hisz ezek a gépek egyetlen másodperc alatt ezer métert is megtehetnek, tehát így elég gyorsan el kell dönteniük: barát vagy ellenség, aki éppen felbukkan a közelükben. A korona vírus most mindenféle értelemben tükröt tart minden személy és emberi közösség elé, így bármilyen történés esetén saját magunkat látjuk ebben a tükörben. Olaszország újkori történetének valószínűleg legnehezebb helyzetében van, és egyelőre még a járvány megfékezésének esélye is nagyon bizonytalan, hát még az, ami majd utána következik. És a régi mondás szerint bajban mutatkozik meg, hogy ki az igazi barát. Az Európai Unió és a NATO mint Olaszország két legfontosabb „barátja” egyelőre tehetetlenül szemléli a történéseket, így a nagy bajban lévő Olaszország attól kér segítséget, akiről egyáltalán feltételezheti, hogy tőle ezt meg is kapja. A járvány azt is megmutatja most, hogy Európa számára az Oroszországgal és Kínával való együttműködés mindhármuk természetes élőhelyéből, Eurázsiából adódik. Az elmúlt évtized folyamán mégis annak a teljesen természetellenes folyamatnak lehetünk tanúi, amelynek során Európa egy másik kontinensen berendezkedett globális hatalom nyomására engedelmesen szembefordul a természet adta szövetségeseiként tételeződő Oroszországgal és Kínával, akár az öncsonkításig menő módon. Olaszország azonban láthatólag most megpróbál túllépni ezen a képtelen helyzeten, egészen egyszerűen azért, mert végveszélyben van. Ma még nagyon nehéz megjósolni, hogy miként rendezi át a járvány, és különösen az elhúzódó minden eddig ismertnél súlyosabb társadalmi gazdasági következményei a globális hatalmi rendszer szerkezetét, de nagy valószínűséggel drámai változásokra számíthatunk. Maga a járvány inkább csak „kioldó szerkezetként” működik, vagyis látványosan megmutat olyan összefüggéseket, amelyeket eddig minden erejével tagadni igyekezett a globális hatalmi szuperstruktúra és a véleményhatalmi fegyverként működtetett média-rendszere. Olaszországnak, mint Európa legsúlyosabb helyzetben lévő országának a sorsa sok mindent megmutat majd számunkra ezekből az eddig „láthatatlanná” tett összefüggésekből, és talán elindulhat egy olyan tanulási folyamat, amely megnyitja a lehetőséget az egész globális lét-berendezkedésünk újragondolására. Erre azért van szükség, mert ami most történik, az nem egyszerűen egy sajnálatos „baleset” az emberiség és benne Európa történetében, hanem egy olyan dráma, ami brutális nyíltsággal mutatja meg, hogy mennyire folytathatatlan mindaz, amit eddig életünk alapvető keretének tekintettünk.

- Egy friss felmérés szerint az olaszok több, mint fele elhagyná az Európai Uniót. Az olaszok 70 százaléka nem bízik az unióban. Egyre többen használják az Italexit kifejezést, a Brexitre utalva. Látjuk, hogy sem az Európai Bizottságnak, sem az Európai Tanácsnak, sem az Európai Parlamentnek, de még a 47 tagú, az EU-nál nagyobb múltú Európa Tanácsnak sem leledzik fogalma arról, hogy a vírusháborúban mit tegyen. Von der Leyen, Charles Michel csak bárgyú nyilatkozatokat tesz, fontoskodik. Utóbbi még hisztérikusan támadja is hazánkat. Hogyan tudunk kiszabadulni az összeomló struktúrából úgy, hogy ne essen a fejünkre egy gerenda?

- Mindaz, amit itt felsorolt, az a lejátszás-technikai felszín jelenségeinek kavargása, a feladat pedig az volna, hogy megpróbáljuk megérteni a felszín alatt meghúzódó lényeget, nyilván abban reménykedve, hogy így nagyobb esélyünk lehet a jövőnk befolyásolására. A kérdés legmélyebb rétegében egy nagyon súlyos összefüggéssel kell szembesülnünk, és ez nem más, mint a Nyugat szellemi kiüresedése, vagy Bibó Istvánnal szólva: általános értelmi és erkölcsi lezüllése. Annak a „valaminek” ugyanis, ami a Nyugat, pontosabban az Occidens, volt valamikor, nagyjából hétszáz éve nincs szellemi talapzata.

Bibó István - mult-kor.hu

Látszólag persze azóta is fennáll a kereszténység, mint szellemi mozgatóerő, ám ami valóban mozgatja a nyugati embert, az a fizikai élvezeteket kielégítő anyagi javak iránti korlátlan éhség, az élvezet. Amivel nem az a baj, hogy van, mert az élet élvezete minden élőlény számára teljesen természetes, hanem hogy csak ez van, és lelki, erkölcsi, szellemi értelemben teljesen üres, így valójában egyre inkább ténfergő unalomba fordul az élete, ami így szimpla vegetáció csupán. Nem szeretünk ezzel szembesülni, mert nagyon kényelmetlen, és ráadásul, s ez még kényelmetlenebb, nem is nagyon van elképzelésünk arról, hogy mégis mit tehetnénk. Azt látjuk, hogy ez így folytathatatlan mindenféle értelemben, de sem elméletileg, sem a gyakorlati kivitelezhetőséget tekintve nincs elképzelésünk arról, hogy mit tegyünk. A feltett kérdésre reagálva némi szomorú iróniával vissza is kérdezhetnék, hogy akkor mi van? Ha Olaszország, vagy bármely más ország, mint az Egyesült Királyság is tette, kilép az Európai Unióból, akkor azzal megoldódott a nyugati ember előbb említett lét-dilemmája? Ha rossz egy házasságban élni, akkor elválunk, ha lakhatatlanná tettük a Földet, akkor átköltözünk egy másik bolygóra, ha elegünk van az Európai Unióból, akkor kilépünk belőle? Vegyük észre, hogy ezek a nyugati ember, mármint a modernitás korának nyugati embere, jellegzetes lét-hibájából adódó kényszeres válaszok, amelyek nemcsak, hogy nem oldanak meg semmit, hanem még veszélyesek is, mert azt az illúziót kelthetik, hogy milyen bátrak és határozottak vagyunk. Holott, azt mondani, hogy elegünk van, az viszonylag könnyű, de szelíden, türelmesen, és alázattal megkeresni a valóságos okokat, és arra megoldást is találni, az sokkal nehezebb. Különösen akkor, ha közben a lelkünk mélyén azt is tudjuk, hogy mivel minden ilyen esetben egy olyan komplex interakcióról van szó, amelynek mi is meghatározó elemei vagyunk, így a kritika jelentős részben önkritika is. Vagyis nekünk is változni kellene, de erről persze már hallani sem akarunk, hiszen mi jók vagyunk, csak „mások” (a házastárs, az Európai Unió, a világ…stb.) rosszak itt, és ha megváltoznának, vagyis olyan jók lennének, mint mi, akkor minden rendbe jönne. Nincs gyerekesebb illúzió ennél, amit például Hamvas Béla úgy írt le, hogy amikor kereste e szellemi hanyatlás okait a történelemben, akkor, miközben ment vissza az időben keresvén ezt pontot, a proton pszeudoszt, vagyis az első lét-hamisságot, rájött, hogy végzetes hibát követett el, mert ezt a pontot önmagán kívül kereste, holott ez a pont ott van mindnyájunk lelkében. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse megrendítő pontossággal fogalmazza meg, hogy mindenki szem a láncban, te magad is zsarnokság vagy. Szóval. bár mindig reménykedünk valami könnyű, gyors és olcsó megoldásban, valahol a lelkünk mélyén egyszer már beláthatnánk, hogy nincsen ilyen, soha nem volt és soha nem is lesz. A sokszor idézett keleti bölcsesség azt mondja, ha változást akarsz, a változás légy te magad. Ha rossz a fennálló, és meg akarjuk változtatni, akkor először azt kellene tisztázni önmagunkban ott, legbelül, hogy meddig vagyunk hajlandók elmenni önmagunk megváltoztatásában. Shakespeare nem véletlenül adja Hamlet szájába a híres mondatot, inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni. Igen, legelőször is azt kell tisztáznunk, hogy mi magunk mennyire vagyunk felelősek a jelen gonosz voltáért. Valamennyire biztosan van felelősségünk, ha másért nem hát azért, hogy hagytuk, hogy így legyen. Aztán pedig azt kell tisztáznunk, hogy mit remélünk az ismeretlen jövőtől, hisz ha ezt nem tisztázzuk, akkor csöbörből vödörbe kerülhetünk. Az új házasságról kiderül, hogy még rosszabb, mint az előző, az új bolygót még a Földnél is hamarabb tesszük tönkre, és az EU-n kívül még kiszolgáltatottabbak leszünk azoknak a globális erőknek, amelyeknek az EU is csak játékszere. De ami még ennél is fontosabb, az az, hogy mekkora áldozatot tudunk, merünk, akarunk hozni azért, hogy reményeink szerint jobb legyen. És ezen belül is mekkora energiát vagyunk hajlandók áldozni saját magunk megváltoztatására, mert egy valamiben biztosak lehetünk, egy viszonyrendszerben minden részvevőnek megvan a saját felelőssége, megint Hamvas Bélát idézve, ha egy rendszer egyetlen eleme nincs a helyén, akkor semmi nincs a helyén abban a rendszerben, akkor az nem rendszer, hanem káosz. Nem a kilépést kellene tehát mérlegelni, hanem inkább azt, hogy van-e még egyáltalán bármilyen esély arra, hogy a nyugati ember (vagyis mi mindnyájan) belássa, hogy végzetes zsákutcába vonszolja magát előre már évszázadok óta, amit fejlődésnek, haladásnak nevez. Sajnos egyelőre még az a beszéd-tér sem tudott felépülni, ahol mindez elbeszélhető lehetne, ezért, mondhatni a dolog nulladik szintjén sem vagyunk, hiszen a helyzet elbeszélése, és a teendők megbeszélése nélkül minden további kérdés értelmezhetetlen és/vagy okafogyott. Persze joggal háborgunk azon, hogy Európa uralmi csoportjai ócska és primitív zsoldosai, kollaboráns ügynökei a világ folyamatait minden felhatalmazás és ellenőrzés (ah, azok a fékek és ellensúlyok!) meghatározó erőknek, de ez csak a jelenségek felszínének kavargása. Ezen állandó háborgással, vagy éppen az Európai Unióból való kilépéssel aligha fogunk változtatni. A változáshoz először is valóságos tudásokra van szükség, amelyeket legfeljebb csak most kezdünk összegyűjtögetni. Ahogy már említettem, a járvány és különösen a nagyon drámai társadalmi, gazdasági következmények most sok mindent felszínre hoznak, és éles megvilágításba helyeznek abból, ami eddig szinte mindenki számára rejtve maradhatott. Ezt a különleges helyzetet kell felhasználnunk arra, hogy minél többen szembesüljenek azzal, hogy milyen történelmi kihívást kellene most megérteni ahhoz, hogy esélyünk nyíljon sorsunk jobbra fordítására. Mi magyarok szellemileg sokat tehetünk ezért, hisz felemelkedések és tragikus visszazuhanások egész sorát éltük át történelmünk során

- „Elég néhány percet meghallgatni a magyarellenes vitákból, hogy rájöjjünk, egy tankönyvi példának beillő, kiforrott rítussal van dolgunk" – írja egy észtországi portálon közölt publicisztikájában Schöpflin György. Ezt a rítust egy több évtizedes hungarofób propaganda fejlesztette ki, s ezen aknamunka mögött az immár csak szimbolikusan SZDSZ-nek, illetve – a polgári sajtóban – „nemzetközi SZDSZ-nek" nevezett struktúra rejlik. Minthogy minden hadicselnek van ellencsele, mi milyen pozitív propagandával tudunk kiszabadulni az ellenséges rítus nyomása alól?

- Nagyon mélyre kellene hatolnunk ahhoz, hogy megértsük, mi, magyarok miért vívtuk ki történelmünk során ennek a nem létező globális hatalmi szuperstruktúrának az ellenszenvét, mi több, pusztító indulatát. (A magyarok kiírtassanak…szerepelt a dekrétumban már 907-ban is) Az amit globális SZDSZ-nek látunk, az csupán a „világ-ÁVÓ” szerepét betöltő fegyelmező intézménye ennek a magát közvetlenül soha meg nem mutató szuperstruktúrának. De kétségtelenül kulcsszerepe van. Mert lokális rohamosztagain keresztül, amelyeket hol pártként, hol civilszervezetként próbál szalonképessé tenni, ő szervezi meg a lokalitások, vagyis a még létező nemzetállamok folyamatos anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi kifosztását. A rítusoknak mindig meghatározó szerepe volt az emberi társadalmakban, bizonyos mágikus cselekvés-sorok közös ismétlése a legmélyebb lelki és szellemi szinteken rögzítette a helyesnek tartott viselkedés-mintákat. A világ nem létező urai tehát itt egy ősi szakrális eljárást használnak a deszakrális pusztítás eszközeként, méghozzá olyan emberi közösséggel, a magyarsággal szemben, amelyről pontosan ők gyanítják azt, hogy még mindig veszélyesen sokat őrzött meg az ősi szakrális energiáiból. A világot uraló szuperstruktúra létértelmezési rendszere és erre épülő lét-berendezkedése deszakrális lét-rontó stratégia, alapvető célja a rend felbontása, egyszerűen azért, mert a rendben rögzített energia szolgál táplálékául. Ezért támad minden olyan önazonosságot, amely még az ősi szakrális rend logikáját követné. Ezért bontja meg az emberi közösségek létét tízezer évek óta meghatározó mintázatokat. A probléma és a feladatunk ezért egy kicsit mélyebb annál, hogy egyszerű harcászati eszközökkel megoldható lenne. Először is pontosan meg kellene értenünk, hogy miként is működik ez az emberi létezést folyton a rendezetlenség, a káosz felé mozgató erő, és legfőképpen miként vesz rá nagy ember-csoportokat a kollektív öngyilkosságra, ráadásul úgy, hogy azok mindezt mint a szabadságuk kiteljesedését ünnepeljék mámorosan. Sejtéseink vannak már, de még mindig nem látjuk pontosan, mondhatni „színről színre”, hogy mi is zajlik le ilyenkor az egyes személyek és nagy emberi közösségek kollektív tudattalanjában. Mindennek a legmélyebb megértése azért döntő fontosságú, mert akárhogy is kerülgetjük, sok ezer év óta kivétel nélkül minden összecsapást ez az nem létező világerő nyert meg. Még akkor is, ha látszólag meg is nyertünk egy-egy összeütközést, a Pozsonyi csatától mondjuk a 2010 óta megnyert választásokig, előbb vagy utóbb mindig illúziónak bizonyul minden reménykedésünk.

Pozsonyi csata - Peter Johann Nepomuk Geiger/wikipedia

Az persze, hogy még mindig élünk, az hatalmas történelmi tett, de önmagában nem elégséges a folyamatos süllyedés megállításához. Nem tudjuk még, hogy a járvány milyen módon és mértékben érinti majd e globális szuperstruktúra hatalomgyakorlását, de nagyon meglepő lenne, ha nem volna pontosan kidolgozott stratégiája arra, hogy a példátlan mélységű nagy világ-leállást is a maga javára fordítsa. És bár ez aligha lesz valaha is bizonyítható, de nem zárhatjuk ki még annak a lehetőségét sem, hogy most is csak egy grandiózus színjáték megvezetett lúzerjei vagyunk, és erről az egész beláthatatlan (de csak számunkra beláthatatlan) következményekkel járó folyamatról csak egy évtized múlva fogjuk megtudni, vagy inkább akkor is csak megsejteni, hogy mi is volt a stratégiai cél. Az egyetlen lehetőségünk, hogy tudásban, bátorságban és kitartásban egyszer fölébe kerekedünk ennek a láthatatlan erőnek. De ez nem holnap lesz, és esélye is csak akkor van, ha szívós történelmi aprómunkával dolgozunk rajta nap mint nap.

preshaz.eu
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
  • Trianon 100 - Apponyi Albert párizsi beszéde
    A trianoni döntésen a magyar békedelegáció által szóban és írásban előterjesztett érvek sem tudtak változtatni. A benyújtott számos jegyzék, s különösen Apponyi Albert delegációvezető 1920. január 16-án elmondott beszéde így nem is a békekonferenciára, sokkal inkább a magyar közvéleményre gyakorolt nagy hatást, és megvetette a két világháború közötti revizionizmus eszmei alapjait.
  • Soros és a balliberális sajtó támadása Antallék ellen (3.)
    Az SZDSZ már 1989-ben pontosan tudta, mit kezdjen a sajtóval, ezért nem engedte, hogy az 1990-es választások előtt az állampárt hozzányúljon a médiatörvényhez, mindeközben a kampány előtt minden szabad műsoridőt igyekeztek lefoglalni a tv-ben és a rádiókban, a liberális lapok pedig jelentős összegű támogatást kaptak a Soros Alapítványtól.
  • Salvini: Számunkra Magyarország példakép
    "Tisztelet a magyar népnek és kormánynak, a magyarok közösségének, számunkra példaképek vagytok, köszönjük, hogy közel vagytok hozzánk!".
MTI Hírfelhasználó