Az irtózat hasznáról
Az elmebaj totális rémuralma jegyében a nőiség mindennapos meggyalázásának vagyunk tanúi.
2020. május 3. 21:54

A politika sok nőben megöli a nőt. Az még csak hagyján, ha csak infantilizálja, és így az áldozat zavarodottan illegeti magát nyári ruhácskában a kamerák kereszttüzében, csukott ajtóknak szalad neki, összekeveri az elipszilont és a j betűt, náci írónak véli Nyírő Gyula pszichiátert vagy épp csillapíthatatlan kacarászásba fullasztja saját sajtótájékoztatóját. A szimpla bugyutaság, még ha irracionális karriervággyal párosul is, legalább nem elvetemült gonoszság.

 

Súlyosabb eset Berlinben a rosszul szabott, Honecker szagú NDK-s konfekciókosztümben feszülő megkeseredett kudarc. Tartalomhoz a forma, formához a tartalom – így születtek a cinikus és diadalittas hódítókkal készült szelfik a kompenzációs Willkommenskultur jegyében. Az igazán elrettentők az eszelős, habzó szájjal gyűlölködő fúriák. Ezek békeidőben parodisztikusak, abszurd vagy groteszk filmek antihősei. Ha viszont kizökken az idő, és hatalmat kaparintanak a kezükbe, azonnal vér csorog a szájuk szélén.

A Marianne-okkal kezdődött. Párizs e jelképes névben összegzett kültelki szövőnőinek fogatlan röhögése elmaradhatatlan kísérője volt az örök baloldal első terroruralmának, a francia nemzet színe-javát vérszomjas nyakazásokkal elpusztító jakobinus tömeggyilkosságoknak. Nyomukban jártak az olyan kívül-belül zaklatott csúfságok, mint Clara Zetkin, Rosa Luxemburg, Dolores Ibárruri, Hámán Kató, a Szabó Ervinnel együtt terrormerényletről ábrándozó Duczynska Ilona és mind-mind az ÁVH és az internacionalista baloldal elvtársnői szerte a világon.

Megannyi elrontott élet, a feminista ideológia mögött szűkölő keserves gyűlölet, mindenféle kielégítetlenségből fakadó sötét életbosszú.
Egykor az emberek borzongással vegyes szánalommal tekintettek az ilyen békétlenekre. A hártyás tekintetű vak indulat a férfit is tébolydai veszetté rettenetesíti, elég csak a hisztérikus Tordai Bencére vagy az operett-Szamuely Jakab Péterre gondolni. A belekódolt gyengédséget önnön izzó gyűlöletében elégető nőt azonban mindez nőiségében megsemmisíti. Nő számára elképzelhetetlen ennél irtóztatóbb végzet. Ezért elmúlt, szabadabb korokban a bölcsek gondosan elzárták a közhatalom grádicsait a zilált, bolygó lelkek elől.

A korlátlan demokrácia azonban a maga hordalékát is életünkre zúdítja, és ma már nem pusztán a tömegek erkölcs- és értelemsüllyesztő lázadását szenvedjük el, hanem az elmebaj totális rémuralma jegyében a nőiség mindennapos meggyalázásának vagyunk tanúi, a rendelt mivoltukból irracionális gyűlöletükben kivetkőző perszónák által. Elég, ha az ember alápillant a hazai közéletben fortyogó infernális vértolulásokba.

Ott látjuk a 2004-es magyarellenes, gyurcsányista kampány arcaként a gyalázat nagykönyvébe feljegyzett vörös kofát, aki hol népfrontos földön fetrengést vezényel a köztelevízióban randalírozva, hol patkányoknak nevezi a nála különbeket. Ott van a külföldön képzett, egykor csinos, benső űzöttsége által mára lombrosói iskolapéldává torzult párbeszédképtelen fiatalasszony, a lelki rútság, a feneketlen magyarellenes gonoszság megtestesítője, aki nem is érti, nem is érzi, milyen mélységekben rúgkapál, amikor képtelen őrültségeket kiabál gumikesztyűs jobb kezében tartott csíptetős mikrofonjába, kesztyűtlen bal kezével pedig kétségbeejtően hadonászik a magyar Országházban, ahol egykor művelt, választékos, honszerető államférfiak vitatták meg a haza és a nemzet ügyeit.

Itt ágál azután irritáló hanghordozásával a lyukas zoknis szégyeneszencia állandó partnere, a legújabban viselt lágerfrizurájával Brecht markotányosnőjére, Kurázsi mamára emlékeztető akcionista („Fúj a szél, fúj a szél! Uram, óvd, aki él!”). Amott ordít félig előredőlt, támadó testtartással Gyurcsány harci dominája. Ökle a levegőben, úgy gyalázkodik és fenyegetőzik. Megannyi természetellenes, elrettentő példa, a női nem, a női princípium megannyi erőszakos, ostoba megalázója és meggyalázója. Megannyi Szondi-tesztbe illő rémalak.

Kempis Tamás, a nagy középkori keresztény bölcselő találóan írja: „Akinek lelki békessége van, azt nem bántja a gyanakvás; az elégedetlen s izgatott lelkűt ellenben mindenféle gyanú zaklatja; sem neki nincsen nyugodalma, sem másokat nem hagy békén. […] Vannak, kik magukkal, de másokkal is békében élnek. És vannak, kiknek nincsen nyugtuk, de mást sem hagynak békében; másoknak terhére vannak, de önmaguknak a legterhesebbek.”

Mégis, semmi sincs véletlenül, mindennek értelme és haszna van. Ez az embertípus azért létezik, hogy a biológiailag női testbe költözött irtózatot megtapasztalva szüntelenül megpróbálhassuk magunkat az önmegtartóztató türelem erényé­ben, egyszersmind sohase feledjük el becsülni a szeretetet, a tiszteletet, a szolidaritást, a harmóniát, a valódi, örök nőiséget, a szép, egészséges, békességes, emberi, magyar életet.

Ágoston Balázs

A szerző újságíró, a Demokrata főmunkatársa

Magyar Nemzet
MTI Hírfelhasználó