Tudat feletti pszichohatalom
Miért ne lehetne politikai eszközökkel fellépni valójában szintén politikai töltetű akciókkal szemben?
2020. május 6. 21:50

A posztmodern liberalizmus egyik lényegi innovációja, hogy saját világnézeti eszköztárát értéksemlegesnek állítja be, míg az azzal szemben megfogalmazott politikai válaszokat – azok „politikai” jellegénél fogva – leminősíti. Természetesen a korábbi történelmi időszakok is jellemezhetők egyféle civilizatórikus képességekért vívott harcként, a propaganda (propagare: terjeszteni) mindig is létezett, mióta kettő vagy több ember él a Földön, és az egyik meg szeretné győzni a másikat igazáról.

 

Az tehát, hogy a korszellem kizárólagosan önmagát tünteti fel erkölcsösnek vagy hogy a történelmet különféle, de egyazon térben és időben létező, értékkötött paradigmák – például katolicizmus és protestantizmus, szocializmus és kapitalizmus – küzdelmeként látjuk vagy láttassuk, nem sok újdonságot hordoz magában. Az azonban kifejezetten a legújabbkori liberalizmus sajátja, hogy miközben sundám-bundám a saját életideálját sokszorosító békeharckombinátként üzemel, hivatalos önmeghatározása szerint a nagyközönség előtt úgy tűnik fel, mintha nem lenne morális színezete. Ezzel pedig – és az egészben ez a hihetetlenül profi és egyben alattomos – az elfogulatlanság látszatát kelti, tehát álláspontja azonosulásra alkalmas, hiszen „hiteles”.

Erre nyilvánvalóan bárki mondhatná, hogy ez egyáltalán nem vonzó alternatíva, még világnézetileg vagy egy adott, konkrét ügyben bizonytalanok számára sem, hiszen a se hús, se hal opciója érzelmileg sokkal kevésbé átélhető, mint egy határozott, értéktelített álláspont.

Ez elviekben így van, azonban a politikai befolyásolás lépcsőfokát megelő­zően a liberális gusztus nagyon komoly szellemi tereprendezést hajtott végre, egyféleképp „előzetesen meggyőzte” a nyugati társadalmak kollektív tudatalattiját arról, hogy a saját, neutrálisnak feltüntetett szakzsargonja tekintendő zsinórmértéknek. Ehhez a liberalizmus spin doktorai látszólag apolitikus, az örökös harc, békétlenség és csűrés-csavarás terepének feltüntetett politikum világán kívülinek tetsző műfogásokkal operáltak és operálnak. Míg eszerint a politika és a politikus – értelemszerűen – érdek- és értékmotivált, tehát nyilvánvaló, hogy mestersége az ideológiai rábeszélés (és ezért az általa elmondottakhoz szkepszissel szükséges viszonyulni), az ezenkívüli, de ugyanúgy intézményesült társadalmi tér, a film- és szórakoztatóipar, a PR- és reklámszcéna, a „jogvédők”, a „szakértők”, a „társadalomtudósok” politikai értelemben nem akarnak rábeszélni valamilyen világnézetre, hiszen csak valamilyen terméket, művészeti ábrázolást vagy tudományt árulnak.

Ezáltal viszont a rábeszélés ereje éppen hogy megsokszorozódik, hiszen míg a politikai kommunikációról tudvalevő, hogy a „főúton”, direktben támad, így a legtöbb ember fejében meggyullad a kis piros lámpa, hogy „vigyázat!”, addig a kerülő úton beérkező, lájtos, könnyed vagy éppen a szakmaiság pátoszával kifejtett tartalmakkal szemben már nem így működik a mentális immunrendszer.

És az tagadhatatlan, hogy a liberális oldal az észrevétlen idomításra, saját üzenetei átvitelére nagyon aktívan használja a társadalmi befolyásolás ezen eszköztárát. Trendszettersorozatok, reklámszpotok, óriás­plakátok, az IT-óriások digitális platformjai fogyasztóbarát, kellemes bukéval kínálják, közvetítik az aktuális liberális divatokat a multikulturalizmus természetességéről, a totális etnikai diverzitásról, a homoszexuális „családmodellről”, a már fiatalkorban kurrens problémának számító nemi elbizonytalanodásról vagy éppen azon kortárs, haladó, kissé énközpontú és persze tegeződő alapvetésekről, mint hogy „minden rólad szól!” és „ugye tudod, hogy páratlan vagy?”. „Neves jogászok” és „tudós akadémikusok” értekeznek a demokrácia vagy a jogállamiság mibenlétéről, és véleményüket ritkán vonjuk kétségbe, hiszen szintén „független” nemzetközi bíróságok döntéseire, „szakértő” kollégáik tudományos periodikákban megjelent írásaira hivatkoznak, tehát szavahihetőségük feltételezhető – hiszen nem elfogultak, nem pártosak: semlegesek.

Művi módon így teremtik meg a társadalommal, a különböző társadalmi ügyekkel kapcsolatos gondolkodás kereteit; és a rózsának titulált csalán olykor bizony szirmokat növeszt. A politikai értelemben pártatlannak, ideológiamentesnek beállított infotain­ment vagy tudományos ismeretterjesztés általi tömeges nevelés a fogyasztót a neutrálisnak álcázott liberális ethosz önkéntes, tudattalan befogadására sarkallja, hiszen a közvetlen politikai meggyőzési technikákkal szemben itt látszólag nem szükséges manipulációra gyanakodnia.

A fogyasztói társadalom meghatározó szereplői, a legnagyobb multik és vállalatok a „társadalmi tudatosság” és „szociális igazságosság” csábító, szintén semlegesnek ható, ezért azonosulásra alkalmas jelszavaival takarózva a „jó ügyek” (migráció, globalizáció, Pride-mozgalom) mögé állnak be, amelyek – mit ad isten, azaz hogy, hogy nem, elvtársak – egyben liberális kulcstémák is. De hát ki vonná kétségbe a bevándorlás okozta etnikai diverzitás szépségét, ha a Benetton azt reklámozza plakátjain? Ki állítaná, hogy a genderfluiditás ne lenne normális, ha a Gillette a kislányát borotválkozni tanító apát állítja példaként? Ki ne lenne toleráns a „meleg büszkeség hónapja” iránt, ha azt az amerikai tőzsde legnagyobb cégei szponzorálják?

A kerülő úton megvalósított, de igen tudatos agitprop-tevékenység tehát egy mindent átkaroló hadműveletre hasonlít – persze a pacifizmus zászlaja alatt. A semlegesség vértjébe bújva akarják finoman, de általános jelleggel kikényszeríteni a liberalizmust. Ugyanis a „pre-meggyőzés” eszközeként használt szellemi tereprendezést követően a „jó ügyeket” politikai szintre emelik: és ha egyszer már a tudatfertőzés eredményeként úgyis természetes jelenségként viszonyulunk a „sokszínű” társadalomhoz, az abortuszhoz mint „reprodukciós alapjoghoz” vagy a könnyűdrogokhoz, akkor miért ne támogatnánk vagy legalábbis tűrnénk meg az erre irányuló, immáron nyíltan politikai kezdeményezéseket? Hiszen azok csak az eddig egyébként is sokszor hallott, informálisan társunkká szegődött „európai értékek” és „nemzetközi gyakorlatok” hivatalossá tételére irányulnak.

A liberális pszichohatalomnak éppen ez a legfantasztikusabb trükkje: úgy állítja be, hogy a fősodratú politika utólagos jogalkotásával pusztán csak beemeli a semleges keretek között kiérlelt, szakmai és hiteles fórumok által már megvitatott, konyhakész társadalmi konszenzust a jog, tehát az általánosan érvényes és kikényszeríthető szabályok terébe – miközben e konszenzust a világ átfestésével éppen ők maguk hozták létre.

De a legfrappánsabb mégis az a tettetett felháborodás, amivel a liberálisok reagálnak az általuk kreált örömbrigád-effektus megzavaróira – hiszen stratégiájuk fontos eleme, hogy mindenkinek úgy kell(ene) tennie, mintha mindenki az ő hívük volna már. Viszont aki nem az, és ennek hangot is ad, azt arcukon vastag hámrétegekkel propagandával, pártossággal, ideologikus kampányokkal és politikai – tehát nem szakmai – megfontolásokkal bíró jogalkotással vádolják, a vitát megint csak a hiteles, semleges álláspont hívei és a politikai barbárok csatájaként ábrázolva. De miért lenne rosszabb egy, a keresztény kultúra védelmét az állami szervek kötelességévé emelő alkotmány, mint egy olyan, amely a világnézeti semlegesség talaján áll? Vagy miért ne lehetne politikai nyilatkozattal elutasítani az isztambuli genderegyezményt?

Egyáltalán: miért ne lehetne politikai eszközökkel fellépni valójában szintén politikai töltetű akciókkal szemben? Lehessen! Már csak azért is, mert az láthatóan roppantul frusztrálja toleránsékat.

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Magyar Nemzet
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
MTI Hírfelhasználó