Trianon 100 - Vérző Magyarország 9. rész
Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható - írta Kosztolányi. Sorozatunk kilencedik részében a nyelvész és irodalomtudós Tolnai Vilmos írását olvashatják – természetesen a magyar nyelvről.
2020. május 28. 00:19

A szomorú centenárium kapcsán feltétlenül szólnunk kell egy könyvről, egy évtizedeken keresztül betiltott, elhallgatott és elfelejtett kötetről, mert épp a tiltás, a cenzúra miatt nemzedékek nem ismerhették meg a Trianon okozta fájdalmakat és a reménykedő, a dolgok megváltoztatására készülő alkotók terveit és gondolatait. A könyv címe Vérző Magyarország, alcíme Magyar írók Magyarország területéért. Az 1921-ben megjelent könyvet nem más, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette és a kötetben írók, költők, politikusok, tudósok, egyházi vezetők fejtették ki nézeteiket. A centenárium kapcsán azért is érdekes e gondolatok felelevenítése, mert nemcsak az derül ki, hogy a publikáló szerzők hogyan vélekedtek az akkori helyzetről, hanem ezeken túl érzékelhető egy egész ország, a megcsonkított ország lakosságának, az egész megcsonkított nemzetnek közös érzése és döbbenete is.

Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv

.„A magyar nyelvben megvan a keleti nyelvek képes volta, mélyértelműsége, kifejező ereje, leleményessége; minden lelkessége és tehetsége; a török nyelv virágos pompája; az angolnak méltósága; a franciának folyékonysága; az olasznak édessége ; a németnek komolysága; a szlávnak gazdagsága; a görögnek termékenysége, csinossága és ékesszólása; a latinnak dísze és fénye; a spártainak velős rövidsége: szóval bármit kíván a művelt gondolkodás, az mind megvan benne.” Ezeket mondja Kalmár György, a XVIII. századnak különös embere, aki tömérdek nyelvet tudott, beutazva fél Európát és Ázsia egy részét, és koplalva, fázva, nyakig szalmában ülve, gémberedő ujjal írta meg a magyar nyelv dicséretét.

A tudomány ma már meddőnek tartja a nyelvek elsőségéért való vitatkozást. Azok a nemzetek, melyek együtt és egy időben részesültek az új kor hatalmas fellendülésének áldásaiban, szenvedtek az állami és társadalmi válságok viharaitól, többé-kevésbé egyenlőképpen fejlesztették nyelvüket is. Azonos eszmék és gondolatáramlatok, az újkori élet azonos föltételei és körülményei, a gondolatközlés eszközét, a nyelvet is egyképpen idomította s képessé tette mindennek kifejezésére. A nyelvek közt való különbség ebben a tekintetben szinte semmivé zsugorodott.

Egész tárgyilagossággal mérve a különbségeket, miről lehet szó? A szókincs gazdagságáról? Hiszen egy-egy ember, még ha művelt, tanult is, sőt ha művészi tehetséggel van is megáldva, alig él anyanyelve szókészletének egy tizedével. A szófűzés művészete, a kifejezés ereje és bája annyira egyéni tehetség és veleszületett készség, hogy a nyelvanyag maga szinte tekintetbe sem vehető. Petőfi a nyelv legegyszerűbb eszközeivel dolgozott, de keze alatt a mindennapi szó rendkívülivé vált, a kopott új fénnyel ragyogott, a nehézkesnek szárnya nőtt, a jelentéktelen eszmét gyújtott, az erőtlen viharos rengetegként zúgott.

Szó eshetnék a nyelvek zeneiségéről és dallamos voltáról. Ebben a kérdésben a hangok számbeli aránya és elhelyezkedésük módja vehető tekintetbe. Az a nyelv, amelyben a magán- és mássalhangzók mennyisége arányos, a magánhangzók pedig mélyek és magasak, kellőképpen váltakoznak, melyben a mássalhangzók nem torlódnak, az mondható zengzetesnek és dallamosnak. A magyar nyelv e tekintetben nem tartozik a kemény nyelvek közé, mert száz hangja közül negyvenegy magánhangzója van ötvenkilenc mássalhangzóval szemben, ebből csak 15% kemény, k, t, p. (A magánhangzók viszonya a mássalhangzókhoz más nyelvekben a következő, százat véve alapul: olasz 48:52, görög 46:54, latin 44:56, magyar 41:59, német 36:64,cseh 35:65.) A magyarban két mássalhangzóval kezdődő eredeti szó nincsen, a hangutánzókon kívül (brekeg, trüsszent, krákog); amelyek így kezdődnek, azok idegen származásúak (drága, gróf. kréta, tréfa). A szó belsejében is nagyon ritkán kerül egymás mellé kettőnél több mássalhangzó. Igaz, hogy a magánhangzóknak útjában áll a hangrend jelensége, melynél fogva egyazon szóban csak egyféle színezetű, mély vagy magas hangzó lehetséges s a szóvégzetek, képzők és tagok is eszerint igazodnak (lehetetlenebbeket, alkalmatlannak); ez gyakran egyhangúságot, különösen kényes fülű írónak sok nehézséget okoz.

Mikor az emberek a nyelvek szépségének összehasonlításáról beszélnek s ki-ki a magáét dicsőíti, okos és egyszersmind oktalan dolgot cselekesznek. Okosat azért, mert mindenkinek a maga nyelve a legszebb, legdicsőbb. Mert ahhoz fűződik lelkének minden szála, múltjának minden emléke, jelenének minden gondja, jövőjének minden reménye. A szív nyelvén mindenki csak a maga szavaival beszél, azokkal a hangokkal, melyeket a legszentebb ajakról: édes anyja ajkáról tanult. Ezért nevezzük a magunk nyelvét, az édes miénket: anyanyelvnek. A csupa ész rómaiak sermo paternus (apai beszéd) névvel illették jogi szőrszálhasogatásra alkalmas nyelvüket, de a lovagvilág idején, a nőtisztelet virágkorában, 1100 tájban már latinul is lingua materna az anyanyelv neve.

Ám oktalan is e versengés, mert összemérhetetlen dolgokat akar egybevetni. A nyelv ugyanis nemcsak a gondolatközlés eszköze, nemcsak fogalmakat, rideg értelmi elvonásokat szállít a beszélő ajkáról a hallgató fülébe, hanem az érzelemvilág tolmácsa is. Minden szó több hangból álló zenei sorozat, mely dallamával a hallgató lelkében hangulatot is kelt. A beszédhangnak éppúgy, mint a hangszer egy-egy hangjának, megvan a maga időtartama, magossága, ereje és színezete; ezek mind olyan tényezők, melyek aesthetikai hatással járnak, azaz a hallgató az értelmen kívül érzelmi mozzanatokat, hangulatokat is köt hozzájuk. Mi más-más hangulatokat kelt a magyar halál, a német Tod, a latin mors, a szláv szmrt - pusztán szóhangjainál fogva is; de rokon tőből származó, egyazon szónak alig változott alakjai is az érzelemárnyalatok mi finom hullámzását idézi elő, például a virágnak nevében a latin flore (ablativus), az olasz fiore, francia fleure, angol flower, mintha ugyanazt az akkordot hallanók más-más hangszeren. Egy nyelven belül is, más-más akkordja van minden szónak. A költő vagy tudatosan, vagy öntudatlanul és ösztönösen (s ez a mélyebb művészet) oly módon válogatja egymás mellé szavait, hogy belőlük egy bizonyos zengő sor keletkezik, mely a szavak jelentésével, sorrendjével, szerkezeti kapcsolataival, a szótagok rythmusával, a sor hosszával összeforrva, a hangulatoknak oly szövevényét kelti az ember lelkében, mely a maga nemében egyetlen, párja nincs és nem is lehet. Ezért lehetetlen dolog a tökéletes fordítás. Vagy a rythmusból vagy a dallamból, vagy a jelentésárnyalatokból kell feláldozni többet-kevesebbet, mert az a bizonyos hangulat csak az eredetinek elemeihez van kötve, legfőképpen a hangok eredeti sorához. Fordító: ferdítő - traduttore: traditore - egy szemernyivel több vagy kevesebb, a hatás más, a hűségen csorba esett. Kevesebb vész el a hangulatból a zenében, mikor ugyanazt a dallamot más-más hangszeren játsszuk, mert csak a hangszín módosul; a fordításban azonban rendszerint minden tényező változik. Minél zeneibb a költemény, minél finomabbak a hangulatárnyalatok, annál nagyobb, annál bántóbb az eltérés a fordításban; mennél inkább az értelmi tartalom az uralkodó, annál kevésbé- Ezért fordíthatatlan a dal, az érzésnek szavakkal való megzenésítése; míg a regény szinte baj nélkül tűri az átültetést. Fejtegetés nélkül írom egymás alá Petőfi „zengő bánatának” első sorát:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok . . .

Noch blühen im Tale die Blumen des Gartens ,..

Les fleurs du jardin s'étalent encore ...

The flowers of the garden still open in the valley ..

Edgar Poe, a nyelv zenéjének e körmönfont érzékű művésze, külön értekezést írt Holló-jának visszatérő végsoráról:„Quot the raven nevermore”, mely titokzatos, lélekbekapó hangulatával százszor ostromlott, de ugyanannyiszor le nem győzött akadálya minden fordításnak.

Edgar allan Poe

Amiről eddig szóltam, csupán hangelemei a szónak. Hol marad még a szavak titkos szövevénye, melyben minden nemzetnek más-másképpen nyilvánul saját természete és eszejárása. A szólások, kifejezések, fordulatok másolhatatlan eredetisége, mely nem hallgat a logika merev parancsszavára - hisz akkor minden nyelvszerkezet egy húron pendülne - hanem a képzettársítás szeszélyes csapongását követi. Még a külső, anyagi világ viszonyai is másképpen tükröződnek a nyelvekben. A német fejét α kalapba dugja (steckt den Kopf in den Hut), a magyar fejibe vágja a kalapot; a francia közelíti magát valamitől (s'approche de quelquechose), a magyar közeledik valamihez; az angol csinálja a pénzt (to make money), a francia nyeri (gagner l'argent), a német érdemli (Geld verdienen), a magyar keresi (ebben már nemzeti faji sajátság nyilvánul).

Ezenkívül más-más minden nyelvben a szavaknak mondatba való fűzése, a szórend; egyikben szigorú, logikus rendszer, másikban a szavak értelmi és hangulati súlyának kifejezhetetlen szövete (ezért nem tanulja meg idegen soha a magyar nyelv szórendjét). Más a mondatoknak egymáshoz való kapcsolása. A latin és a német egymásba skatulyáz egy csomó mondatot; sokszor valóságos mondatgombolyagokat bogoz, és ember legyen a talpán, aki a kusza szövevényből kitapogatja a főszálat. A francia és az angol inkább egymás mellé rakja a beszédszakaszokat, itt-ott rendel alája a főgondolatnak egy-egy mellékes kiegészítést. A magyar is inkább a mellérendelést kedveli; csak a latin stilus curialis, vagy a német Satzgefüge példáin nevelkedett tollforgató kanyarít le még egy lélegzetre el sem olvasható mondatszörnyeket.

Más minden nyelvben a hangsúlyozás is, az a hangbeli nyomaték, mellyel a beszéd fontos és kevésbé fontos részeit jelöli. De főképpen más a hanglejtése, az a zenei dallam, mellyel mondatait ejti: ezen megösmerni nemcsak a székelyt s a dunántúlit, az alföldit meg a palócot, hanem csalhatatlanul az azt jellegzetesen éneklő idegent, bármennyire magyarul beszéljen is.

A nyelv tehát a nemzeteket egymástól megkülönböztető, elválasztó tényező, korlát, melyet lebontani nem, csupán áthágni lehet. Hogyan értem meg más nyelv termékeit, irodalmát? Kétféleképpen. Vagy kilépek a magam nyelvi közösségéből, megtanulom az idegen nyelvet, azon gondolkodva, azt megértve hatolok bele titkaiba. Akkor, abban az időben én nem magyar, hanem angol, német, francia - szóval olyan nyelvű vagyok, amilyenen éppen beszélek vagy olvasok - mert bizony nem tud angolul, aki angolt olvasva, akkor nem angolul gondolkodik. Másik módja a korlát áthágásának az, hogy áthozom azt az idegen nyelvű terméket a magam nyelvébe, lefordíttatom magamnak, magyarrá tétetem: akkor az már magyarrá vált, a magyar nyelvű közösség tagjává. A magyar Shaekespeare, Dante, Cervantes másnemű ugyan, de épp oly értékes része a magyar irodalomnak, mint akár Vörösmarty, Katona, Arany és Jókai.

A nyelv tehát kifelé elválasztja a nemzetet a másiktól, befelé azonban a nemzetet alkotó tényezők közül egyike a leglényegesebbeknek. Nem mellékes valami, hanem mélyen a nemzet testében, lelkében gyökerező valóság, szervezetének része, melyhez élete, léte van kapcsolva. Sokkal több, mint pusztán a gondolat hordozója. A nyelvben fejeződik ki a nemzeti lélek minden sajátsága, esze járása, felfogása, érzésvilága, idegalkata, képzeletének működése; ez jellemének legsajátabb letéteményese, megőrzője és fenntartója. Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnt az lenni, ami volt; nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe. Nem üres szó a XIX. század küszöbén keletkezett szállóige: nyelvében él a nemzet. Abban az időben, mikor a magyarság a lét és nemlét mezsgyéjén állott, akkor mondotta Felsőbüki Nagy Pál: „A nyelv fontosabb az alkotmánynál is; új alkotmányt szerezhet a nemzet, de új nyelvet nem, mert akkor már megszűnt annak lenni.” Hisz éppen a nyelv pusztulása miatt kongatták meg a magyarság fölött a XVIII. században a halálharangot, mikor a főúr francia volt, a köznemes latin, a polgár német és csak a föld népe beszélte még Árpád nyelvét; mikor alig néhány fennkölt lélekben égett a nemzet szeretetének örök mécsese s ezt a mécsest nem táplálta sem az ősi alkotmány látszata, sem a magyar élet letűnt szokásai - csupán a nyelv, az édes magyar szó, néhány ajkon. Kollár Ádám XVIII. századi történettudósunk, mikor Oláh Miklós érsek Attilláját és a régi Magyarország földrajzát kiadja, lemondó fájdalommal írja: „Magyarország legkisebb része az, melyet magyarok, azaz csupán magyarul beszélők laknak; valóban félő, hogy a nyelv maga is kihal, épp oly módon, mint ahogy a kunoké elenyészett.” Utána Herder, a német költő-bölcsész, a népek végzetének teljesedését látja a magyar nyelv pusztulásában s kimondja sötét jóslatát: „A magyarság most szlávok, németek és oláhok közt kisebb része az ország lakosságának és századok múlva talán nyelvüket is alig lehet már megtalálni. - És íme, az akkor halálraítélt, alig harmadfélmilliónyi magyar tíz millióra gyarapodott, megállta a viharos XIX. század nemzetpusztító fergetegeit· S mi tartotta meg? Mivel vívta meg harcát? Eleinte csak egyetlenegy fegyvere volt: a nyelv; evvel szerezte vissza a többi elveszett fegyvert, evvel szerzett új fegyvereket is. Szabad-e kétségbeesni a jövőn, míg ez a fegyverünk megvan? Nem szabad és nem is lehet. Petőfi azt mondja, hogy a kétségbeesés a legnagyobb vétek, ez istenkáromlás. Ez áll nemcsak az egyes emberre, hanem a nemzetre is. Hiszen ezt a fegyvert nem csavarhatja ki kezünkből az a trianoni papiros sem, ez kezünkben van és kezében van elszakított véreinknek. Ez a fegyver ma már nem is az az életlen esetlen kard, ami volt másfélszáz esztendővel ezelőtt, pedig akkor avval a tompa karddal vívtuk ki életünket. Nyelvünk azóta élte virágkorát, mely olyan szellemóriásokat termett, mint Katona, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Madách, Jókai, kik közül egy is elég arra, hogy nemzetet halhatatlanná tegyen. Mi volt irodalmunk a múlt század elején? Kis, kopár szigetecske. És ma? Hatalmas birodalom, melynek vannak égbenyúló Kárpátjai, végeérhetetlen alföldjei, hömpölygő folyama és nefelejtssel szegett patakjai, aranyat rejtő bányái és aranykalásszal lengő rónái.

Feldarabolták országunkat s kiszakították három millió színtiszta magyart az anyatörzsből. Számbelileg gyöngítettek; a csonka területen azonban a magyarság ereje hatványozódott. Ezelőtt 56 százalék magyar állott szemben 44 százalék másnyelvű és nagyrészt nem-magyar érzelmű lakossággal; most Csonka-Magyarországon 90 százalék magyar mellett van 10 százalék másnyelvű, de szívében jó magyar érzelmű honfitárssal. S mint eddig is a magyar volt a Kárpát övezte föld lakosságának nemcsak politikai vezére, hanem a művelődés hordozója, a többi közt az egyetlen államalkotó és uralkodásra termett és képes faj, úgy ezután is a magyar faj lesz a műveltség letéteményese és fejlesztője s a papiros vonalon túl sínylődő országrészeknek táplálója. Az anyagi erőszak ideig-óráig felülkerekedett ugyan, de a szellemi felsőbbséggel a harcot tartósan nem bírja. Nyelvünk maga s a nyelvünkben rejlő hatalmas szellemi és erkölcsi értékek elszakíthatatlan kapcsokkal fogva tartják az idegenek karmaiban vergődő zsákmányt s ki fogják ragadni, mégha acélbilincsbe verik is.

Ujjongó szomszédaink azzal is érvelnek a „világ ítélőszéke”előtt, hogy a magyar szellemi élet legtöbb kiválósága idegen eredetű; annakidején a német Schulverein is egymás után el akarta hódítani és germán számlára írni német eredetű magyar tudósainkat és íróinkat. Nagyszerű kimutatásokat készítettek, hogy nagyot alkotó embereink mennyire nem magyarok voltak, hogy a magyarság mennyire képtelen a művelődésre, mert mindaz, ami annak tekinthető, idegen koponyák terméke. Ujjal mutattak rá, hogy az Árpádok s a hét vezér török származású; az Anjou-k olasz-franciák; a Hunyadiak oláhok; a Zrínyiek horvátok, a Pázmány-, Báthori-, Bocskai családok németek, a Rákócziak szlávok: a Hunfalvyak németek; Petőfi tót vagy szerb; Mikszáth tót: Herczeg Ferenc sváb, stb…

Hát bizony ez színtiszta igazság és eszünk ágában sincs az igazságot letagadni; nem is igyekszünk olyan családfákat koholni, amelynek ágbogain egyik-másik nagyunknak törzsökös magyarságát kierőszakolni akarnók. De kérdem: mit alapított meg Árpád és a hét vezér, miután akár Alpár, akár Bánhida mellett szétzúzta Zalán vagy Szvatopluk hadait? Lajos királyunk nem a négy ezüstpólyás és a hármas halmon álló keresztes címert vitte-e diadalmasan Danckától Apuliáig? Hiába biggyesztettek Mátyás kolozsvári szobrára dákoromán feliratot, mert a XV. század második fele a magyar király szavát leste, a magyar király kardját rettegte. Pázmány Péter Kalauzában a magyar erő, prédikációiban a magyar nyelv ülte diadalait. Zrínyi sem horvátul, sem szerbül, sem németül, hanem magyarul dörögte oda elleneinknek: „Ne bántsd a magyart!” A Bocskaiak, Bethlenek, Rákócziak harcai a magyar szabadságért folytak. Hunfalvy a magyar Ethnographiát írta meg; Vitkovich a magyar népdalt indítja meg műköltészetünkben; Petőfi a magyar lírát emeli Homeros, Dante, Shakespeare és Goethe világirodalmi magaslatára; Mikszáth magyarul írta meg a Tót atyafiakat; Herczeg magyarul a magyar svábok hitvallását a Hét svábban.

Hisz mindez éppen a magyarság ellenállhatatlan vonzó erejét bizonyítja, hogy ami ezer esztendő óta egyénileg értékes elem volt e földön, az beleolvadt a magyarságba, drágaságait a magyar kincstárba vitte, öntudatlanul és ösztönösen a magyar lélek tartozékának érezte magát.

Mi állítunk szobrot Lenaunak, a bánatos lelkű német költőnek, mert magyar húr is van a lantján; de azért soha eszünkbe nem jutott, hogy lefoglaljuk magyarnak, hisz nem magyarul írt. A franciák sem vallották magukénak a francia származású és nevű Chamisso-t, Fontane-t, De la Motte Fouqué-t, mert nem az ő nyelvükön írt. Az egyén azé a nemzeté, amelynek gondolat- és érzésközösségéhez csatlakozik s amelynek nyelvén hitvallást tesz erről. Vannak, ó igen, vannak, akiket a nyelv még nem tesz meg a nemzet fiaivá, akik véletlenül magyarul is kifejezik magukat; de gyökerük nem ebben a talajban van, másban sem, sehol sem; akik mindig olyan színűek, amilyen az a környezet, melyben épp történetesen vannak. Ösmerjük őket, a világ Ahasverusait. Szinte gyermekesnek látszik e gyermekes dolgokkal foglalkozni; de vannak erőtlen lelkek, kik könnyen meghajlanak az ilyen érvelés előtt s ezért legalább rá kell mutatni ez álokoskodások hiú voltára.

Térjünk vissza a nyelvre. „Jóakaróink” a magyar nyelvet magát is kikezdték azzal, hogy a magyar szókincsnek java is idegen eredetű; márpedig a szó a fogalom kifejezője, a fogalom a gondolkodás hordozója s hogy épp nyelvünk mutatja, mennyire mindent másoknak köszönhetünk. Ez az okoskodás is a mi javunkra billenti a mérleget. Egy igen mélytudású kutató, Viktor Hehn a jövevényszavakra ezt mondta:”Viel entlehnt, viel gelernt”, azaz. amely nép nyelvében sok a jövevényszó, az a nép sokat tanult a századok folyamán. Már pedig a tanulni vágyó és tudó nép nem parlagi, nem barbár. Azután a nyelv tisztaságára hivatkozó okoskodás nem egyéb vak tudatlanságnál, mely még ma is azt hiszi, hogy vannak úgynevezett szűz nyelvek. Az ilyenről beszélő ember nem ismeri a művelődés hatalmas folyamatát s nem ismeri a nyelvnek vele szorosan egybeforrt életét. Valahány idegen szót a nyelv befogadott, sajátjává tett, a maga természetéhez áthasonított, az mind az ő tulajdonává, műveltségének alkotórészévé lett, épp úgy, mint gyökeres magyarrá vált az alföldi nép, a thorockói német, a zalai horvát.

Ha szakszerű vizsgálatot végezünk s e kérdésben a számokhoz fordulunk, akkor az idegenből átvett elem aránylag szerény mennyiségű a szavaknak ahhoz a sokaságához képest, melyet nyelvünk részben magával hozott az ős finnugor nyelvkincsből, részben önálló magyar élete folyamán önmagából fejlesztett. A szótárt véve alapul, ahol minden szó csak egyszer kerül elő, a számadatok a következők: 1000 szó közül 650 magyar eredetű, 100 szláv (ószláv, bolgár, horvát, szerb, tót), 85 török (ótörök, kúnbessenyő, oszmán), 65 latin-román (ó-és középlatin; olasz, francia, oláh), 75 germán (ónémet, középnémet, osztrák-bajor, sváb), 25 egyéb nyelvekből; tehát 65 százalék magyarra jut 25 százalék jövevény. Ha azonban a közmagyar folyóbeszédet vesszük, amelyben a nyelv legszükségesebb szavai ismétlődnek (kizárva a tudományos szakműveket, tájszóláson vagy valamely osztálynyelven írt szöveget), akkor az arány még inkább a magyar javára hajlik, mert 1000 szó közül 880 magyar, 47 szláv, 38 török, 20 latin-román, 11 germán és 4 egyéb; tehát 88 százalék magyar mellett csak 12 százalék jövevény van.

Sokszor halljuk még ma is azt a panaszt, hogy „szegény a magyar nyelv”. Mondta ezt annakidején a nagy Zrínyi is, de ő nem szívta magába nyelvünk teljes magyarságát, melynek osztozkodnia kellett a horvát, német, latin nyelvvel és megszégyenülve hátrált Tasso stanzáinak ékes zenéje elől. Bezzeg, fiatal kortársa, Gyöngyösi István már nem panaszkodik, pazar kézzel hinti a magyarság virágait, bár sokszor Ovidius-i füzérbe köti. Mikor a nemzeti megújhodás korában, a XIX. század küszöbén nyelvünk apostolai újra hangoztatják a régi panaszt, Csokonai a legnagyobb könnyedséggel lehelli papirosra rokokó anakreontikáit, elégiáinak halk sirámait, írja dévaj tréfától duzzadó furcsa versezeteit; ugyanakkor Kármán József a legegyszerűbb eszközökkel valóságos modern prózát ír, mely engedelmesen simul a tartalom minden hajlásához; Berzsenyi utolérhetetlen erővel harsogtatja ódáit s egyben gyöngéd ujjal pengeti ”bús melancholiájának szomorgó nótáját”. Kell-e hivatkoznom Vörösmarty, Petőfi, Arany korának minden hangszert megzendítő, mérhetetlen gazdagságára? Vas Gereben földszagú, tősgyökeres, bár kissé körmönfont magyarságára, Jókai kifogyhatatlan kincseire? Az utánuk következő művészetre: a kősziklákkal dobálódzó, az éj csendjébe halkuló, a fény káprázó sugaraiba markoló Vajdára, Reviczkyre, Komjáthyra? Kell-e rámutatnunk líránk legújabb fejlődésére, Adyra és körére, kik a magyar ugar bogáncsát összekötik a Szajna partjának fonnyadó virágaival, újra fölidézik Horatius szigorú ódaformáit, Dante terzináit és a szonett múzsájának kecsesen fonódó rímeit?  - És prózánk? Nincs az az elvont bölcselkedő fejtegetés, az a szakszerűen tudományos gondolatfolyamat, komoly értekezés, szemléltető leírás, élesen boncoló lélekelemzés, könnyeden csevegő társalgás, elmésen vagdalkozó párbeszéd, mely meg ne szólaljon nyelvünkön. Csak az panaszkodhatik szegénységről, aki nem ismeri nyelvünket, ezt a kiaknázhatatlan aranybányát.

Ha pusztán a szavak mennyiségét nézzük, már ez, igen szoros becsléssel százötvenezerre tehető. Pedig művelt embernek egész életére hét-nyolcezer szó elegendő. Olyan művészek, mint Arany és Jókai fölviszik tizenötezerre - tehát egész szókészletünk egy tizedére. Hogyne volna elég szín a festéktálcán, elég húr a hangszeren? Lelkes kutatók összegyűjtötték a rokon jelentésű, tehát az egymástól jelentés-és hangulatárnyalatban eltérő szavak csoportjait s találkozott az öregség kifejezésére 15, járás-kelésre 50, erdőre 22, állatszínre 60, állathangra 200, esőre 30, meghalásra 150, örömre és bánatra 40, ostobaságra 200, betyárságra 800, részegségre 2000, azaz kétezer szó és kifejezés. Tudósaink már a XVIII. században, utóbb másfél évtizeddel ezelőtt a rokon jelentőségű szavakból külön szótárakat készítettek, melyekből két kézre meríthetjük nyelvünk színező gazdagságát, a „magyar nyelv virágait”, ahogy Baróti Szabó Dávid nevezte. Nem szegénységről kell beszélnünk, hanem szédítő bőségről - csak ösmernünk kell a magunk gazdagságát s nem fitymálva lenéznünk. Tegyük még hozzá, hogy az írás és beszéd igazi művészete nem annyira a szavak nagy mennyiségének ismeretén, mint inkább a szavak kapcsolásának sokszerű leleményén alapul  Az európai nyelvek közül aránylag legkevesebb szava a franciának van s mégis a beszéd és Írás művészete nála fejlődött a legmagasabb fokra; s a francia szereti a nyelvét, önmagáért a nyelvért is, valósággal megmámorosodik hallásától, A magyar nyelv hajlékonyságban, símulékonyságban ma egyáltalán nem áll mögötte a franciának, legfeljebb abban, hogy nem ért ahhoz a szellemeskedő, játszi, sokszor léha szóköszörüléshez, ami a gall elme kedves szórakozása. De ez már faji vonás, mely a magyarban nincsen meg.

Téves közhit, hogy a múltban nem a magyar nyelv volt az állami élet nyelve, hanem a latin. Azt nem hiheti ugyan senki, hogy a hét magyar a vérszerződést latinul kötötte meg, de a Szent István óta fennmaradt latinnyelvű rendeletek, törvények, oklevelek, krónikák könnyen elhitetik a legtöbb emberrel, hogy a latin volt az állami élet, a közigazgatás nyelve. Pedig dehogyis volt az: tanácskozni mindig magyarul tanácskoztak a magyar főurak, sőt latinul értő a királyi ház tagjai közt is ritkán akadt. Gellért püspök latinul korholta Aba Sámuel királyt a szószékről, s a tolmács remegve fordította le magyarra a szent ember dörgedelmeit; a gyermek Salamon koronázása alkalmával tolmács érteti meg Béla herceggel a szertartás latin szövegét; II. és III. Endre magyar regősöknek, énekmondóknak adományoz birtokot Pest határában; Hunyadi János latinul nem tudván, magyarul mondja a kormányzói esküt és fia, Mátyás volt a közbenjáró közte s a latinul beszélő külföldi követségek közt. Mátyás udvarán magyarul énekelnek a hegedősök szerelmi és hősi énekeket és Gaelotti, a „minden tudós lébenkanál” csodálkozva említi, hogy a magyar nyelv mennyire egyforma, hogy egyaránt megérti úr és paraszt, városi és falusi. Kérdhetné valaki: mért maradtak ránk akkor az államiratok latinul s nem magyarul? Azért, mert akkor az írás és olvasás művészetéhez csak igen kevés ember értetett, nálunk is, másutt is: szinte csupán az egyház emberei, kiknek hivatalos nyelve az egyház nyelve, a latin volt. A közélet ellatinosodása csak a szatmári béke után, a XVIII. században következett be, mikor az ország- és megyegyűlés, minden tanácskozás, tanítás is latinná vált Igaz, hogy ez a latinság barát- és huszár-latinság volt, melyet be nem vett volna Cicero gyomra. A XVIII. század előtt a magyar nyelv tekintélye akkora volt, hogy a körüllévő kisebb országokban diplomáciai nyelvül szolgált, a moldvai vajdaságban pedig udvari nyelv is volt. A török hódoltság idején a török urak magyarul leveleztek, nemcsak a magyar urakkal, hanem egymás közt is; csak nemrégiben adta ki a M. T. Akadémia a budai basák magyar levelezésének hatalmas gyűjteményét. A holt latinnal szemben a XVIII. század végén veszi fel a harcot az élő magyar nyelv, s bizony félszázad telt bele, míg 1844-ben vele szemben teljes jogát kivívta.

Éppen ez a győzelmes harc jelenti a magyar nyelvnek s vele a magyar nemzetnek szívósságát és életrevalóságát. Ehhez a harchoz tartozik az élő nyelvek történetében páratlan jelenség: a nyelvújítás. Míg másutt a hasonló nyelvi mozgalmak általában csak tisztítást, azaz fölösleges idegen elemektől való szabadulást jelentenek, addig minálunk a nyelvújítás az egész szellemi életnek, magának a nemzetnek nyelvi, társadalmi, sőt politikai megújhodását foglalja magában. Jelenti a nyelv fejlődőképességét s vele a nemzet haladásának lehetőségét, az idegen járom levetését s a nemzeti lélek mélyén szunnyadó készségek kibontakozását. Ne mosolyogjanak a Barczafalvi Szabó Dávidok szófaragásain, ne kicsinyeljük a Kazinczyak aprólékosoknak látszó vitáit, a Mondolatok látszólagosan személyeskedő torzsalkodásait. Életbevágó kérdések rejtőztek a felszín alatt; arról volt szó, akar-e, tud-e a nemzet élni vagy sem; fellobog-e benne az élet lángja, vagy táplálék fogytán elalszik-e mécse, amint Herderék megjósolták. A nyelvújítás mélyreható mozgalom volt, nemcsak hírnöke, hanem előkészítője is Széchenyi korának, az új Magyarországnak. Nem azt kell szem előtt tartanunk, hogy egy-két tucat korcs szót faragtak akkor, hanem azt, hogy e nagyszerű mozgalom nélkül ma sem beszélni, sem írni, sem élni nem tudnánk. Mit szólna a mai kor embere, ha szótárából törülnie kellene e szavakat: erény, képzelet, költészet, jog, elv, elnök, zene, zongora, hangverseny, színész, színház, páholy, gyár, ipar, tény, egyetem, ötlet, lét, lény, parány, rajz, festmény, regény, rendszer, irodalom, szellem, jellem, állam, csend, egyén, fém, kedély,szivar (Vörösmarty szava) stb. . . .? Hogy némelyike a nyelvnek megállapított törvényei ellen jött létre? Az élet szentesítette őket. „Haragudhatunk, hogy lettek, de örülnünk kell, hogy vannak”, mondja egy éles gondolkodónk. Széchenyi a nemzet életrevalóságába vetett erős hitét és határtalan bizalmát a nyelv és irodalom fejlődőképességéből merítette; nélküle nem mert volna hozzáfogni nemzetújító munkájához.

Kazinczy Ferenc a Tudós Társaságban

A nyelvhez fűződő sok érdekes mozzanat közül még egyről kell megemlékeznünk. A köztudatban még ma is megdönthetetlen tételként él a magyar nyelv ázsiai eredete: szinte büszkeséggel emlegette a múlt tudománya és költészete ezt a származtatást; pompát, önérzetet, méltóságot, hatalmat - a Nyugat fölött való felsőbbséget, nagyobb értéket kerestek s véltek találni benne. Ez részben még a középkor naiv őskereséséből ránk maradt gyermeki hit, mely minden családnak, minden nemzetnek lehetőleg elődöket, nagytekintélyű származást akart biztosítani. Ezért családfáját vagy a Bibliával, vagy Tróján és Rómán át az Olympussal, vagy más isteni eredettel kapcsolta egybe; nekünk erre szolgált a hun rokonság és az ázsiai bölcső. Másrészt azonban Közép-és Nyugat-Európától ránktukmált vélemény az, hogy mi kelet felől jővén, a távol Keletnek, tehát Ázsiának vagyunk gyermekei; a Nyugat pedig ehhez a kegyetlenség, műveletlenség, lelki alantasság fogalmát kapcsolta. A valóság az, hogy a középkorban Keletnek, tehát Ázsiának tartották mindazt a területet, mely a Duna és a Visztula vonalától keletre feküdt; azokra a névtelen földekre hárította az akkori tudat mindazt a kedvező és kedvezőtlen csodát, amit a középkor igen élénk képzelete megtermett. A magyarság is onnanfelől jött, első megjelenése Középeurópában nem igen volt alkalmas arra, hogy rokonszenvet ébresszen; ezért aztán mindazt, amit valaha skythákról, hunokról, barbárokról a hagyomány fenntartott és költött, az örökségül nagy kegyelmesen mind ráruházta a magyarságra s a magyar eleinte magyarázható lelki okokból el is fogadta. Hogy nemzetünk Szent István óta teljesen nyugativá lett, hogy „pajzsa lett a kereszténységnek” (Aeneas Sylvius Piccolomini gyönyörű szava), hogy rajtunk törtek meg kelet és délkelet rettentő hullámai, bennünket zúzva és fogyasztva, s hogy mi mindennek ellenére merünk élni és helyet követelni a népek családjában, ezt Európa nem akarja tudomásul venni, hanem Cyrano-i mozdulattal koncul vet oda sunyin leskelődő szomszédainknak. De nem Trianonban mondták ki az utolsó szót.

Teleki Pál híres vörös térképe

Térjünk vissza nyelvünkhöz. A legszigorúbb és legtárgyilagosabb tudományos kutatások mai eredménye szerint, a magyarság nyelvileg sohasem tartozott Ázsiához. Időszámításunk kezdete táján szakadt ki az ugor családból, a Volga folyam és az Urál hegység közt elterülő erdős vidéken, hol halászva és vadászva élte az ősműveltségű népek csöndes életét. Milyen világtörténelmi események tépték ki az ősi kötelékből, nem tudjuk; talán az ázsiai nagy népvándorlás forgataga, a Keletázsiából Európa felé száguldó viharnak, az Ural-hegység s a Kaspi-tenger közt lévő Európa kapuján áttörő árama - altáji törökség, bolgárok, bessenyők, talán a hunok egy hulláma - tény az, hogy a magyarság sohasem volt a földrajzi értelemben vett Ázsiában. Az ázsiai származás épp úgy nem bizonyítható sem az ugorságra, sem a finn-ugorságra sem. Ε nyelvtörzsnek az altáji (török-tatár, mongol, tanguzmandzsu) nyelvekkel való rokonsága - mely az ázsiai elméletnek látszólagosan legerősebb támasza - ma kevésbé biztosan tudományos tétel, mint néhány évtizeddel ezelőtt látszott. Még ha ha keleteurópaiaknak mondanak bennünket, az sem igazság,mert mi - bár nyelvünk itt testvértelen ága nemének és rokona közelben nincsen - lelki alkatunknál, törekvéseinknél, kilencszázéves múltunknál fogva Középeurópa bástyája vagyunk. Hiába bontogatták a bástya oldalait, hogy alapjaira vályogfalakat .rakjanak, a legkisebb zivatara a vályog el fog mállani s mi a régi alapokra visszarakjuk a régi köveket. Erősségünk nemcsak legázolt jogunk, mely még életre kél, hisszük „a bírót a felhők felett”; bízunk múltunk erejében, a műveltség értékében, de bízunk nyelvünkben, mely mindent egybefoglal, ami magyar:

Félre, kishitűek félre! nem veszett el -

 Élni fog nyelvében, élni ...

Még soká e nemzet!

(Folytatjuk)

gondola
Címkék:
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • „Késelés történt, agyonlőtték a gyanúsítottat”
    A „politikai korrektség” pszichoterrorja hatott. Egy újságíró agya áldozatul esett: meghibbant attól a megfeleléskényszertől, amelyet környezete kialakított benne. Nem merte leírni azt, hogy a tettes, a bűnöző, a terrorista.
  • Az EU nem védi Európa déli határát a migránsok ellen
    A csempészhajók - szépítő kifejezéssel NGO-hajók - kiszolgálják az embercsempészeket, és taxiztatják a csempészésért vagyonukkal fizető, becsapott afrikaikat. Nem tudni, milyen érdekeltség bújik meg a háttérben, mert az Unió - ellentétben a józan ésszel - nem védi a kontinenst.
  • Nemzeti örökségünk megőrzése a színházban is
    Nyílt levél színművészeinktől - A Színház- és Filmművészeti Egyetemen százötvenöt éve generációk adják egymásnak tovább a tudást és a szakma szeretetét. Nemzeti kultúránk védelmében kinyilvánítjuk, hogy támogatunk minden olyan átalakítást, amely az egyetemen felhalmozott hatalmas tapasztalatot - továbbfejlesztve azt - nemzeti örökségünk megőrzésének és gyarapításának szolgálatába állítja.
  • Orbán: jó évet zár a V4
    Jó évet zár a V4, európai összehasonlításban mind a négy ország jól kezelte a járványt, így az első csatát megnyerték - mondta Orbán Viktor magyar minsizterelnök.
MTI Hírfelhasználó