Trianon - ami szétszakít és összeköt
A trianoni békediktátum száz évvel ezelőtti aláírása a magyar nemzet egyik legnagyobb tragédiája volt, amely elvette az ország területének kétharmadát, a magyarajkú lakosság harmadát, mindemellett pedig mérhetetlen gazdasági károkat okozott. Azonban a magyarság nem csak túlélte a tragédiát, hanem talpra tudott állni és újra meg tudott erősödni. Június 4-e így száz év távlatából nem csak az országot megcsonkító békére emlékeztet, hanem egyben a nemzeti összetartozás napja is.
2020. június 4. 23:46

1920. június 4-én nem sokan voltak Magyarország új határain belül, akik bizakodóan tekintettek volna a jövőbe. Nem volt sokkal jobb a helyzet az elszakított területeken sem. Ha az etnikai adatokat nézzük, a magyarok, a németek és a ruszinok – tehát a nem államalkotó nemzetek – aránya körülbelül 50%-ot tett ki, akik túlnyomó többsége értelemszerűen nem akart új állam polgára lenni vagy legalábbis meglehetősen szkeptikus volt a jövőjével kapcsolatban. Nem lehet teljes egységről beszélni a győztesek között sem, főként a szlovákok között voltak sokan, akik nem akartak impériumváltást. Ekkor azonban már nem lehetett tenni a Magyarországot aránytalanul súlyosan büntető békediktátum ellen, és bár azonnal elindultak azok a folyamatok, amelyek az olyan reménykeltő változásokhoz vezettek, mint például a soproni népszavazás, Trianon bilincsei erősen szorítottak.

1920. június 4-én talán csak egyetlen felelős pozícióban lévő politikus volt Magyarországon, aki bizakodóan tekintett a jövőbe: Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter, aki kijelentette, hogy „Magyarország történetében egy új korszak indul meg egy szebb jövőre való kilátással. A béke aláírása nem halált, hanem munkát jelent.” (Nemzeti Újság, 1920. június 4. 2.)

Rubineknek igaza volt, és ez a kemény munka rövidesen összekovácsolta a nemzetet. Természetesen megvoltak ennek az összetartozásnak a történelmi alapjai. A magyarság számos tragédiát élt már túl, többek között az ország három részre szakadását vagy szuverenitásának időleges elveszítését. Azonban a magyarságot történelmére támaszkodó erős identitása és hite átsegítette a nehéz időszakokon, és egyben programot is adott a nemzet számára. Az, hogy a történelmi Magyarország egy szinte tökéletes földrajzi és gazdasági egységet képez a Kárpát-medencében, amely ezer éves múltra tekint vissza, ha nem is volt így kifejtve, de szerves részét képezte a magyar gondolkodásnak. Elég, ha csak az 1848. március 15-én megfogalmazott 12 pontra gondolunk, amelyek közül a második (felelős magyar kormány) és a harmadik (évenkénti országgyűlés) a nemzet egységére, míg az utolsó (unió Erdéllyel) a területi integritásra vonatkozik.

Az első világháborús összeomlás utáni kaotikus időszak, majd a trianoni békediktátum aláírása után a fentebbi történelmi alapokra épült a revízió gondolata, amely sokkal mélyebb és több a „Nem! Nem! Soha!” és a „Mindent vissza!” jelmondatoknál. Valójában a Trianon utáni körülbelül két évtizedes békeidőszaknak köszönhető, hogy ma határokon átívelő, Kárpát-medencei magyar összetartozásról beszélhetünk. Ekkor kezdődött az az építő munka, amely a fájdalmat és tragédiát nem feledve, az oktatásra és a kultúrára helyezve a hangsúlyt olyan felelősségteljes állampolgárokat nevelt, akik büszkék voltak magyarságukra, történelmükre és erős munkával bizonyítani akarták, hogy nem csak múltjuk, hanem jövőjük is van Európában. Ami pedig a legfontosabb, hogy a nemzeti célokért lehetett közösen küzdeni. Minden politikai erő, minden társadalmi réteg, minden érdekvédelmi csoport egyetértett abban, hogy a trianoni igazságtalan békét valamilyen módon felül kell bírálni és egyesíteni kell a magyar nemzetet. A friss, fájó sebekre érthető módon ekkor az egyetlen gyógyír a területi revízió volt, amely végül a második világháború előtti utolsó években valósulhatott meg, döntően etnikai alapon és békésen. Az ország és a nemzet újabb tragédiája, hogy a területi revíziókat jórészt azoknak a hatalmaknak köszönhette, amelyek politikai berendezkedése és világnézete szöges ellentétben állt a magyar hagyományokkal és törekvésekkel.

Magyarország a vesztes oldalon belesodródott az újabb világháborúba, megszállás alá került, újra elveszítette a visszaszerzett területeket, majd következtek a kommunista diktatúra évtizedei. Érdemes áttekinteni a Rákosi- majd a Kádár-korszak történelmét. A hatalom részéről tudatos indentitáspusztítás zajlott, Trianon problémájáról nem vettek tudomást, a környező államok pedig úgy folytathatták a területükön élő magyarokat elnyomó intézkedéseiket, hogy azok ellen a magyar kommunista rezsim nemhogy a szavát sem emelte fel, de olykor még asszisztált is hozzá. Ha csak ennek a közel fél évszázadnak a történelmét nézzük, nehezen érthető, hogyan lehet, hogy a mai határokon túl napjainkban is milliók vallják magukat büszkén magyarnak, és hogyan emlékezhetünk meg 2020-ban a határokon átívelő nemzeti összetartozásról. De ha visszább megyünk az időben és megvizsgáljuk a korábbi évszázadok, és különösképp a két világháború közötti időszak – mondjuk így – nemzetpolitikáját, máris érthető, hogy mennyit köszönhetünk Klebelsberg Kunonak, Apponyi Albertnek vagy Teleki Pálnak, és hogyan lehetséges az, hogy a rendszerváltás folyamatában és a kommunista rezsim megdöntésében jelentős szerepe volt annak a nemzeti összetartozásnak, amely történelmi pillanatokban képes volt felülírni a politikai vitákat.

1987-et írtunk, amikor napvilágot látott Mécs Imre Trianon trauma – Középeurópaiság című tanulmánya, amely nyíltan beszélt egy addig a hatalom által szőnyeg alá söpört problémáról. Ennél is fontosabb, hogy 1988. június 27-én százezres békés tüntetés zajlott a romániai falurombolás ellen. A megmozdulás szervezése elsődlegesen az MDF-hez kötődött, de ahhoz csatlakozott számos ellenzéki mozgalom, csoport, többek között a Szabad Kezdeményezések Hálózata – tehát a későbbi SZDSZ – és a Fidesz is, nem beszélve a különböző értelmiségi társaságokról. A Csurka István által írt és Bubik István által felolvasott beszéd egyik legfontosabb mondata pedig a következő volt: „Évtizedek óta először történik meg, hogy magyar ügyért, önként és szabadon állunk ki.” (Hősök tere, ’88. június 27. Szerk.: Varga Csaba. Eötvös, Budapest, 1988. 21.)

Az erdélyi magyarságért történt 1988-as kiállásra és Trianon újbóli közbeszédbe kerülésére pedig nem tudott, nem is tudhatott válaszolni a kommunista hatalom, amelynek osztályharcos alapelveibe egyszerűen nem fért bele, megmagyarázhatatlan volt egy nemzeti alapú megmozdulás, amelyre még csak a soviniszta jelzőt sem lehetett ráhúzni. Az 1988-as eseményekből már egyenesen levezethető az is, hogy miért köszöntötték 1990. május 2-án, a szabadon választott Országgyűlés első ülésén külön a határokon túli magyarokat, hogy miért is mondta azt Antall József a békediktátum aláírásának hetvenedik évfordulóján, hogy „lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni” , illetve, hogy ugyanezen az évfordulón mindegyik parlamenti párt – beleértve az MSZP-t is – közös nyilatkozatot adott ki. (Antall József beszéde az MDF III. Országos Gyűlésén, 1990. június 2. In: Antall József: Modell és Valóság. II. kötet. AJTK, Budapest, 2015. 397–405.)

Trianon századik évfordulóján fontos megemlékeznünk arról, hogy a rendszerváltás folyamataiban milyen szerepet játszott a nemzeti összetartozás gondolata. Nemcsak azért, mert a bátor kiállásra az állampárt már nem tudott válaszolni, hanem azért is, mert ez egy olyan ritka, rövid, de meghatározó időszaka volt a magyar történelemnek, amikor sikerült az aktuálpolitikai érdekeken felülemelkedve, a nemzet sorsát szem előtt tartva közösen cselekedni. Trianon tehát nem csak szétszakította a magyarságot, hanem az elmúlt száz évben össze is kötötte a nemzet tagjait. Rajtunk múlik, hogy a történelmi példákból tanulva tudunk-e elég erős alapot adni ahhoz, hogy ez a szoros kötelék a következő száz évben is fennmaradjon.

Nyári Gábor / retorki.hu
  • Eger írócsillaga magyar örökség
    Cs. Varga István: Magyar Örökség Díj „a világ magyarságának szellemi becsületrendje”, amely valóban kitüntető reflektorfénybe helyezi Gárdonyi életművét: a díj és díjazott egymás fényét erősíti.
  • Legyilkolt, elhamvasztott magyar nők és gyermekek
    Csehszlovák krematóriumban hamvasztották el 1947 októberében 195 magyar és német nemzetiségű, két esztendővel korábban, 1945 nyarán brutális módszerekkel halomra gyilkolt nő és gyermek földi maradványait. Erre azért került sor, hogy újra, véglegesen eltüntessék egy akkor már lassan-lassan kitudódó tömeggyilkosság nyomait.
  • Hazánk támogatja Észak-Macedónia EU-tagságát
    Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke kedden a Karmelita kolostorban fogadta a Belső Macedón Forradalmi Szervezet - Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja (VMRO-DPMNE) vezetőségét, Hrisztijan Mickoszki elnököt és Alekszandar Nikoloszki alelnököt - tájékoztatta az MTI-t Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke.
MTI Hírfelhasználó