A történelmi szobrok többet jelentenek, mint a személy maga
Az idei Könyvhét ismert okok miatt elmarad, de ez nem jelenti azt, hogy írók és alkotók ne készültek volna újabb kötetekkel. Csallóközi Zoltán új könyve a magyar múlt szobrainak és emlékműveinek sorsát eleveníti fel. A szerzőt a Gondola kérdezte.
2020. június 20. 20:56

„Magyar vonatkozású emlékműveknek, szobroknak, síroknak a múlt században történt hányattatott sorsát, vagy elpusztítását dokumentálja Csallóközi Zoltán kötete.” – írja az előszóban Fekete Gyula. Egy ilyen tartalmú könyv nem pillanatnyi ötletből, vagy hirtelen elhatározásból születik. Ehhez kell a téma szeretete és ismerete, továbbá hosszú és alapos előkészítő munka

Igen, már diákkorom óta vonzott a magyar történelem, mindenek előtt a 48-49-es szabadságharc és a Trianonban elszakított területek sorsa. Évtizedeken át jártam autóstoppal, vagy lovas kocsin, de többnyire gyalogosan faluról falura a Kárpát-medencében, és kutattam a ’48-as szabadságharc fellelhető emlékeit: emlékműveket, sírokat, olyan helyszíneket, melyek különböző csatákhoz, eseményekhez kapcsolódnak. Ezeket diákon örökítettem meg, és meglepődve vettem észre, hogy ezek lassan előadásokká álltak össze. Idővel a kutatás tovább bővült a Trianon után határainkon túl elpusztított emlékműveinkkel. Ezekből Balogh László operatőr barátommal ötrészes filmsorozatot készítettünk, amit 2011-ben kiegészítettünk a Budapest szobrainak háború utáni sorsát bemutató filmmel. 2013-ban mindezekből egy könyv is megjelent a Kráter Kiadónál.

 

- A megszámlálhatatlanul sok utazás alatt rengeteg élményt is gyűjthetett. Mik azok, amelyekre szívesen emlékezik?

Jó érzéssel gondolok vissza, hogy mennyi segítséget, útmutatást kaptam a helyiektől. Így találtunk rá például a vereckei emlékoszlop egy darabjára, ami akkor éppen egy húsz kilométerrel keletebbre lévő kis faluban hősi emlékműként szolgált. Az oszlop egy másik darabjára Kovács Sándor, a kiváló Kárpátalja-kutató talált rá egy szakadék mélyén. A helyzet amúgy is Kárpátalján a legmeglepőbb, ahol a különböző tartalmú és ihletésű szobrok nagyon jól megférnek egymás mellett. Szerte Kárpátalján, de különösen, ha egyre keletebbre megyünk Ukrajnában, szinte mindenütt áll egy szovjet hősi emlékmű. Ez általában egy szovjet katona, kezében gépfegyverrel.  De valahogy mellé került Szűz Mária szobra is, sőt Dolhán például mindezek kiegészítéseként a Rákóczi-szabadságharc turulmadara is. És ezek nagyon jól megférnek egymással, még ha elsőre egy kicsit furcsa is a látvány.

Az egyik ottjártunkkor éppen május 9-et írtak, a Győzelem Napjának ünneplése volt. Szemtanúja voltam annak az esetnek, amikor a szovjet hősi emlékműnél egy obsitos katona – épp olyan, mint a mi Tovariscsi konyec plakátunk alakja -, egy alacsonyabb termetű tábornok díszegyenruhájában, felvértezve összes kitüntetésével gyalogolt a porban, éppen a Szűz Mária-szobor kitárt karja alatt.

És ne feledjük, az első határainkon túli lerombolt millenniumi emlékművet éppen Kárpátalján állították vissza. Így a munkácsi vár bástyáján újra ott áll a kiterjesztett szárnyú turulmadár.

- Bizonyára nem véletlen, hogy a könyv Trianon centenáriumán, a békeszerződés aláírásának századik évfordulóján jelent meg…

Valóban, a könyv aktualitása Trianon centenáriuma, de ez a kötet nem csak az elpusztított emlékművekről szól. „Belénk törölte lábát rendesen a huszadik század…” – idézem Agócs Sándor Gyűrött térkép versének kezdősorát. Mert szól a felvidéki kitelepítésekről, Szolyváról, Pócspetriről, a nagy háborúról, azaz benne van a magyar történelem.

Amikor még Kassán állhatott a Honvéd-emlékmű

- Ráadásul az a történelem, amely belénk törölte lábát…

A trianoni döntés után az utódállamok szinte versengve estek neki mindazoknak az emlékeknek, emlékműveknek, amelyek a magyarságra emlékeztettek. A legnagyobb szálka a szemükben az ezredéves emlékhelyek, a 48-as emlékművek és a Kossuth-szobrok voltak. A mai napig nem tudjuk még egészen pontosan, hogy mik azok és milyen mennyiségben, amelyek ennek az esztelen és barbár rongálásnak az idején megsemmisültek.

Volt egy rövid időszak még a II. világháború idején, a visszacsatolt területeken, ahol sikerült néhány oszlopot, emlékművet és szobrot visszaállítani. Aztán jött 1945 és a helyzet tovább rosszabbodott. Ekkor már nemcsak a nacionalista szellemtől lerombolt, határon túlra került szobrok miatt kellett sírnunk, hanem itt, az anyaországban is. A magyarság szellemiségétől idegen módon, most már ideológiailag, osztályharcos szellemmel pusztították a szobrokat.

Hogy mennyire idegen mindez a magyar lélektől, ahogy korábban, úgy ma sem, az ellenséges emlékműveket soha semmilyen bántódás nem érte.

A szerző Kézdivásárhelyen Kratochvil Károly szobrát tisztogatja

- Ezek szerint a magyarok mindig is megadták a tiszteletet a régi idők harcosainak, még ha egykor ellenségek is voltak?

Mi erre különös figyelmet fordítunk. Így volt ez a szabadságharc után az osztrák és orosz sírokkal, emlékekkel is. Kegyelettel ápoljuk a II. világháború vége felé Budapestet bombázó angol és amerikai pilóták sírjait, és súlyt helyezünk arra, hogy az országunkat megszálló német és szovjet katonák nyughelyei mindig rendben legyenek. Úgy tartjuk ugyanis, hogy az ellenség csak addig ellenség, míg fegyver van a kezében. Ha megsebesül vagy fogságba esik, már csak ember, ha elesik és meghal: áldozat. Egy nagykorú nemzet nem lehet hullagyalázó, hogy ellenségein holtában is bosszút álljon.

Különbséget tudunk tenni, hogy melyek az áldozatok sírjai, az emlékükre emelt oszlopok és melyek az önkényuralmi jelvényekkel feltűzdelt, ránk oktrojált, mintegy Gessler-kalapként álló, a győzők dicsőségét hirdető emlékművek, lehetőleg egy főtéren elhelyezve. Ezt valóban nem lehet. De a magyar nép ekkor sem rombolt. A rendszerváltozás után ezek az emlékművek kikerültek a főterekről, általában a temetőkbe és átalakultak az áldozatokra emlékező kegyeleti helyekké.

A Sztálin-szobor ledöntése az 56-os forradalom nyitásaként mennyire igazolja ezt?

1956 más helyzet volt, egy különleges helyzet. Sztálin egy egész világot képviselt, az elnyomó kommunista szovjet világot. A Sztálin-szobor lerombolása egy nemzet, egy világraszóló forradalom kifejező akarata volt, itt sem a szoborrombolás ténye számított. Gondoljunk csak bele, hol van még egy nemzet, amelyik fel tud mutatni egy olyan szoborparkot, mint mi a fővárosban, Dél-Budán. Magyarországon a kommunista rendszer ránk erőltetett, szörnyű és hátborzongató emlékoszlopait, szobrait és emléktábláit összegyűjtöttük egy skanzenbe, és ott mutogatjuk a látogatóknak, az utókornak, a történelemkönyveknek, hogy nézzétek, az a korszak ilyen volt!

Ez a kötet szobroknak és emlékműveknek, történelmünk múltjának állít méltó emléket. És beszél azok hányattatott sorsáról. De úgy gondolom, hogy a könyv szerkesztésekor még fel sem merült, hogy újabb világőrület jön, a szobordöntögetés…

„A szobrokkal egyidős a szoborrombolás, melyet hol a diadalmas győztes bosszúvágy mozgat, hol a másvallásúak türelmetlensége, hol a színesfém kereskedők mohósága.” – írja Szőcs Géza még előző, előbb említett könyvem előszavában. A történelmi szobrok mindig többet jelentenek, mint a személy maga. A ’48-as tábornokok mögött ott vannak a szabadságharc győztes csatái, Szent István mögött az országalapítás, a turulmadár pedig magában hordozza az egész magyar mitológiát. „A múltat végképp eltöröljük” - énekeltették velünk az iskolában, és ezt igyekeztek meg is valósítani.

Amikor ezt a könyvet elkezdtem összeállítani, Trianon centenáriuma állt a középpontban. Szomorú, hogy az utóbbi idők világszerte tapasztalható szoborrongálásai egy újabb aktualitást adnak. Nemrég még irigykedve néztem az Egyesült Államokra, ahol a polgárháborúban győztes északiak mellett a konföderáció hőseire is méltón emlékeznek. Na, ennek az időnek úgy tűnik, vége. Nem gyönyörködhetünk sokáig a monumentális richmondi emlékmű sorozatban, és lehet, hogy Lee tábornok - mellesleg a legkiválóbb amerikai hadvezérek egyike - és társai egyetlen amerikai városban sem kapnak majd kegyelmet.

A hullám aztán, talán nem egészen véletlenül, gyorsan átterjedt Európára. Veszélyben Nelson admirális a Trafalgar téren, Cook kapitány Nagy-Britanniában, Kolombusz mindenütt, de nem kímélték Churchill, sőt Gandhi szobrát sem. S hogy teljes legyen az őrület, rövidesen felállítják Lenin szobrát – amit kéz alatt egy csehországi árverésen szereztek be – a Ruhr vidéki Gelsenkirchenben. Szomorú és jellemző, hogy Budapest sem akar nagyon lemaradni, Churchill városligeti szobrát is nazi felirattal fújták le. Úgy látszik, ebben is követnünk kell a fejlett „Nyugatot”.

- Nem gondolja, hogy ez a negatív hullám megítélésében esetleg relativizálja a kötet ethoszát, történelmünk emlékeinek megítélését?

Biztos vagyok benne, hogy nem. 48-49, vagy a trianoni döntést követő események kitörölhetetlen és örök részei a magyar történelemnek, a könyv pedig ezek tárgyi emlékeiről szól. Bár veszélyes és kiszámíthatatlan a mostani tömeghisztéria, reményeim szerint odáig nem fajulhat el, hogy hősies és ugyanakkor fájdalmas múltunk még meglévő műtárgyaihoz is eljusson, igaz volt már rá példa a történelemben. Mert 48-49 kitörölhetetlen és Trianon is az. Ami pedig kitörölhetetlen, azért az, mert nem lehet semmissé tenni. Sem festékkel, sem szobordöntögetéssel.

Agócs Sándor költő, a könyv kiadója (b) és Csallóközi Zoltán dedikál

Címképünkön a könyv borítója, melyen az eltávolított budapesti szobrok: Bartha Miklós (a Városligetből), III. Károly (Hősök tere), Pálffy János (Körönd), Ferenc József (Hősök tere), I. Ferdinánd (Hősök tere) láthatóak.

gondola
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
MTI Hírfelhasználó