A bűntudatkultusz módszertana
Mi a közös a Black Lives Matterben, az egyenlőségkultuszban és az individualizmusban?
2020. június 25. 09:44

A világ – legalábbis annak nyugati fele – kifordult önmagából. Az Egyesült Államokban és Európa eddig szerencsésebb történelmi fejlődésűnek gondolt részén közös civilizációnk fehér, keresztény hőseinek szobrait döntik le, vandál csürhe gyújtogat és fosztogat. Az Európai Unió fővárosában bevándorlóhordák fényes nappal portyáznak senkitől sem zavartatva a bevásárlóutcákon, Londonban a Black Lives Matter „békés” tüntetői ellen fellépni szándékozó rendőrök megfutamodnak, Amerika egyes nagyvárosaiban komoly politikai akarattá érett az egyenruhás testületek feloszlatása, Seattle-ben pedig néger drogbandák és paramilitáris egységek kikiáltották „önálló” kiskirályságukat, a Capitol Hill Autonomous Zone-t.

Ami talán még ezeken túlmenően is a legmegdöbbentőbb, az a hivatalos politikai tér és a fősodratú nyilvánosság hozzáállása a történtekhez. Egy, a józan észből fakadó reakciós mechanizmusokat még hallomásból ismerő világban az anarchia ünneplése elképzelhetetlen lenne. Elképzelhetetlen lenne, hogy azok a vezetők, akiket a közösség azért ruház fel hatalommal, hogy a biztonságot és a rendet szavatolják, lényegében a rendbontók oldalára állnak, azok pártját fogják, akik valamiféle magából kivetkőzött igazságosságeszmény nevében lerombolják a normális élet alapvető kereteit. Sajnos kezd beérni a magyarszeretetéről egyébként nem igazán híres román pesszimista gondolkodó, Emil Cioran 1960-ban írt jóslata az urbanizálódó világról: „Az utópia apokalipszissel történő fertőzésének vagyunk a tanúi: az »új föld«, amelyet hirdet, egyre inkább az új pokol alakját ölti. Az utópia és az apokalipszis most egymásba olvadnak.” Ezt az „egybeolvadást” pedig nemcsak a saját maga által generált bűntudatkultusz súlya alatt meghunyászkodó (találóbb kifejezéssel: becsicskuló) politikai elit, de az üzleti szféra és az annak üzeneteit közvetítő „mértékadó” médiavilág is aktívan támogatja.

A liberalizmus valamennyi bűne sűrűsödik most össze a szemünk láttára: tőkeerős, a harmadik világban termeltető multinacionális vállalatok állnak teljes marketingarzenáljukkal az állítólagos elnyomás ellen küzdő „polgárjogi mozgalmak” mellé, cenzúráznak „kirekesztő” üzenettel bíró filmeket, a rasszizmus vádjától való (elő)félelmükben cserélik le az évtizedek óta vásárlók százmillió által fogyasztott, de most egyszerre a fehér elnyomás jelképévé avanzsált márkáikat, logóikat. Minderről pedig a mainstream média „tényszerűen” vagy még inkább „na végre!” felkiáltással számol be (esetleg kirúgja még a szerkesztőt is, aki engedélyezni merte a nihilizmus ezen árnyoldalaira rávilágító cikk megjelenését, mint történt az a New York Times esetében.)

De mielőtt kényelmesen hátradőlnénk, azzal békítve magunkat, hogy ez az egész az imperialista Nyugat problémája, és most jól megkapják büntetésüket dilettáns arroganciába mártott elpuhulásukért, kicsit gondoljuk végig az elmúlt hetekben kirajzolódó folyamatot magát, illetve annak eszmei, habituális hátterét! Az ugyanis világos, hogy nem egy Hegyeshalomnál automatikusan megálló jelenségről van szó – bár tagadhatatlan, hogy a mindig félperifériás fejlődéssel vádolt és utolérési vágyra gerjesztett közép-európai társadalmak jelentősen jobb mentálhigiénés állapotnak örvendhetnek, mint a „fejlett Nyugat”. Egy fekete férfi rendőri intézkedés következtében életét vesztette egy pár százezres amerikai városban május 25-én – alig egy hétre rá pedig az amerikai feketék „megmentése” már Brüsszelben, Párizsban, Londonban is kellően legitim indok volt arra, hogy a média „demokratikus, antifasiszta tüntetésnek” maszkírozza a bevándorló csőcselék utcai randalírozását. (Kedvencem a csudálatos sztenderdjeiről elhíresült BBC tudósítása volt: „27 rendőr sérült meg a nagyrészt békés jellegű antirasszista londoni tüntetésen”).

Tehát, hogy ne dőljünk hátra kedélyes, kárörvendő vigyorral az arcunkon, érdemes látni, hogy a posztmodern által eszményként beállított életmódszabadságokat agresszíven és alattomosan propagáló liberális kampány cseppfolyós és globális jellegű – ott és úgy támad, ahol és ahogyan nem várnánk, olyan kerülőutas, fogyasztható kommunikációval és üzenetekkel, melyek nem ismernek határokat (se erkölcsöt). Az a gerjesztett agresszió, ami most elemi erővel tör fel, több szoros szálon kötődik korunk bornírt egyenlőségmániájához és szélsőséges, a tekintélyrombolásban kifejezett örömet lelő individualizmusához.

A francia forradalomból kisarjadt és rögös útvesztőkön át az 1968-as elmebaj során újabb ideológiai löketet kapó egalitarizmus ma már nem azt állítja, hogy Isten és a törvény előtt mindenki egyenjogú, hanem hogy valamennyi társadalmi viszony, magatartási forma, kulturális kód egyenlő és egyenértékű – pontosabban ilyennek kell lennie, és ha nincs így, akkor szellemi, majd fizikai eszközöket igénybe vevő társadalmi mérnökösködés útján létre kell hozni ezen idilli állapotot. Azonkívül, hogy ez a felfogás alapvetően tagadja a teremtés rendjéből természetszerűleg következő alá-fölérendeltségi, hierarchizált viszonyokat, elvetendőnek tart minden olyan kulturális mintát, ami ezt a „fasisztoid”, elnyomó képet közvetíti. Idetartoznak a közös társadalmi együttélés során kialakult szokások (úgy is mint előítéletek), a hagyomány, a tradíció, az erkölcs – és ami mindezt egybefogja: a múlt.

Ebből fakad tehát a politikai korrektség jegyében elkövetett köztéri vandalizmus és kulturális cenzúra. Ami már megtörtént, annak tényszerűségén ugyanis igen nehéz változtatni: és tény, hogy a nyugati civilizáció történelmét döntő többségében fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak alakították és írták. Ez viszont a szükségszerű és elkerülhetetlen haladásba beleőrült érzékenységhívők számára elfogadhatatlanul bűnös: közös múltunk lett bűnbakká. Fenti jellegénél fogva ugyanis a múlt, annak szereplői, mondanivalója, egykori céljai és eszményei valahogyan és valamiképpen biztos, hogy sértik a ma érzékenységét, de minimum valakiknek az érzékenységét. Ez a már jó pár éve (évtizede?) ismert helyzet most annyiban változott meg radikálisan és láthatóan, hogy nem pusztán egyes kisebbségek érzékenységének védelméről van szó, hanem arról, hogy az érzékenység nevében politikailag és morálisan is jogos a „bűnös” múlt jelenkori utódainak identitását szétverni. Hiszen a történelemmel együtt az is szemétdombra való.

A másik megkerülhetetlen tényező a radikálisan énközpontú liberális kultúraipar hegemóniája. Tekintsünk egy percre végig a reklám- és marketingipar aktuális üzenetein: „Döntsd le a korlátokat!”, „Az én életem, az én szabályaim!”, „Élj a saját szabályaid szerint!”, „Írd újra a szabályokat!”, „Alkosd meg a saját szabályaidat!”, „Szabadulj meg a kötöttségektől!” – és a sort még nagyon hosszasan lehetne folytatni. A tömeges, de éppen emiatt már észrevehetetlen súlyossággal felénk áramló társadalmi narratíva az, hogy van az egyén, aki előtt – hierarchia hiányában – nincsenek, nem lehetnek korlátok, meg kell valósítania önmagát, minden vágyát, ami van. És akkor csodálkozunk, hogy önhatalmúlag tombolnak fekete (és kellően érzékenyített fehér) fiatalok – hát ha éppen ehhez van kedvük! Csodálkozunk, hogy a rendőrségnek nincs tekintélye, sőt azt tudatosan rombolják le, és a zűrzavar káoszát nemesebbnek gondolják a rendnek és a fegyelemnél – hát persze, hiszen az uniformis, maga a rendvédelem a hierarchizáltság és a parancsuralmi viszonyrendszer megtestesítője!

A szélsőséges egyenlőségkultusz és a hóbortból vérradikálissá fajult „egyéniségek vagyunk” kommunikációs sablonja tehát összeér, és egymást gerjesztve nyújt táptalajt ahhoz, hogy mi magunk megtagadjuk saját magunkat, identitásunkat, elérzékenyült puhányságunkban tapsoljunk az agresszió jogát kizárólag magának vindikáló szégyentelen liberális manipulációnak. Ők heroizálhatják a rombolást és a pusztítást, a mi hőseinknek a folyó mélyén a helye. És ne legyünk naivak. A társadalom instabilizálására irányuló szellemi hullámok – mint láthattuk – könnyen mozgatható importcikkek. Ha nincsenek feketék vagy „rabszolgatartó” emlékművek, majd találnak maguknak más csoportot és emléket, melyet felhasználhatnak az anarchia bozóttüzének szélvészgyors terjesztésére. Céljuk azonban valójában nem a „felemelés” vagy a „felzárkóztatás”, hanem az egymás ellen hergelés és a békétlenség szítása. Ezért egy tapodtat se engedjünk nekik – mert nincs hova hátrálnunk!

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Magyar Nemzet
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • Soros György és a Facebook emberei kopogtatnak a leggyakraban az Európai Bizottságnál
    Nagyon erős amerikai dominancia látható, hiszen a Facebook, a Google és a Microsoft járt leggyakrabban az Európai Bizottság tagjainál. Feltűnik azonban az Amnesty International, illetve Soros György brüsszeli szervezete, az Open Society European Institute is a törzslátogatók között.
  • Szigorúan ellenőrzött slágerrock 1.
    Nem mondható, hogy a könnyűzene mindig forrongó és érdekességeket szolgáltató világát ne figyelte volna árgus szemekkel a Kádár-rendszer, amire jó példa, hogy Lendvai Ildikó a KISZ KB Kulturális Osztályának helyettes vezetőjeként 1980-ban több tucat oldalon keresztül tájékoztatta Pozsgay Imre kulturális minisztert – aki a rendszerváltozás során kulcsfontosságú szerepet vitt az állampárt részéről annak lebontásában – az ifjúság szórakozásának néhány időszerű kérdéséről.
  • A Brexit utáni Európai Unió olyan, mint egy buli, ahol megitták az összes italt és a lányok is hazamentek
    Máthé Áron történésszel, szociológussal, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökhelyettesével beszélgettünk a Közép-Európa számára vetített hamis ábrándokról, a magyar–német viszony múltjáról és jövőjéről, a nagyhatalmi érdekérvényesítésről a nemzeti érdekkel szemben és az Egyesült Királyság unión kívüli jövőjéről.
MTI Hírfelhasználó