Az igazság erő nélkül keveset ér
Az informális háttérhálózat ereje felmérhetetlen, veszélyesebb, mint a politikai vezetőké.
2020. június 27. 21:25

Azt hiszem, a XXI. században a politikatudomány – és tágabban a társadalomtudomány – óriási kihívás elé került, amely paradigmaváltással is együtt járhat. Ez jutott elsődlegesen eszembe Ungváry Krisztián és Szakács Árpád vitája kapcsán, amelyben Szakács Árpád igazsága megkérdőjelezhetetlen.

Gondolatom lényege: a formális, látható, „hivatalos” intézmények és politikai szereplők vizsgálata felől el kell mozdulni az informális, kevéssé látható és kevéssé ellenőrizhető hálózatok, szerveződések és kapcsolatrendszerek feltárása felé. És ebbe szervesen beletartoznak a szabadkőműves-hálózatok is.

Az ok végtelenül egyszerű: a világot leginkább alakító és meghatározó folyamatok irányításában az informális, háttérben meghúzódó hálózatok jutottak döntő szerephez a XXI. században, de ennek a gyökerei már jóval korábban, így Trianon időszakában is megvoltak.

Természetesen most sem kizárólagos a szerepük, mert a formális, látható, ellenőrizhető intézmények és személyek is hatást gyakorolnak az események alakulására, ám a háttérhálózatok erre az évszázadra globálissá váltak, és befolyásuk ma már sok esetben jóval nagyobb, mint a nemzetállamoké. Ezért ha valóban meg akarjuk érteni ennek a világnak a működését, valós hatalmi és erőviszonyait, akkor vigyázó tekintetünket egyre inkább ezeknek a globális hálózatoknak a vizsgálatára, feltárására, működési módjuk megértésére kell fordítanunk.

A tét tehát nem más, mint hogy vagy elsüllyednek a nemzetállamok és a demokráciák, mert képtelenek arra, hogy felfogják a veszélyt, amit a globálissá vált háttérerők jelentenek, vagy pedig képessé válnak ezen hálózatok feltérképezésére, transzparenssé tételére, ezáltal a velük szembeni védekezésre, az önvédelem megszervezésére; itt valóban létkérdésekről van már szó.

Nem az az új jelenség, hogy a politika formális és informális szférákra bomlik, amelyek sajátos és bonyolult módon kapcsolódnak egymásba, hanem az, hogy részben már a XX., de különösen a XXI. században váltak először globálissá, az egész világot átfogóvá, s először rendelkeznek olyan gigantikus, elsősorban pénzügyi forrásokkal, amelyek révén az eddigi legszervezettebb és leginkább összetartó közösségek a nemzetek és nemzetállamok fölé kerekedhetnek és legyűrhetik azokat.

Sajátos módon a 2008–2009-es pénzügyi válságból éppen azok a pénzügyi szervezetek jöttek ki a legerősebben, amelyek a válságot okozták, ugyanis ez volt az a pillanat, hogy az államok, illetve az Európai Unió is meghajolt azon tény előtt, hogy már nem képesek a pénzügyi gigászok nélkül önállóan cselekedni (too big to fail – túl nagyok lettek a bankok és pénzügyi körök ahhoz, hogy elbukjanak), ezért az államoknak kellett megmenteni a pénzügyi óriásokat az állampolgárok pénzéből. Ez volt az a pillanat, amikor az államok először vallottak látványos kudarcot a pénzügyi háttérerőkkel szemben, s ekkor „nyílt meg” a XXI. század szép új világa a globális piac és a nemzetállam élet-halál küzdelmével.

Itt térnék rá a trianoni nem is béke-, hanem háborús diktátumra, amelynek századik évfordulóján mind Áder János, mind Kövér László, s áttételesen Orbán Viktor is beszélt azokról a globális szereplőkről, háttérerőkről, akik/amelyek az akkori eseményeket alakították és eljuttatták Magyarországot a legnagyobb tragédiájába. Áder János a Parlamentben „sunyi háttértárgyalásokról” beszélt, amelyek már jóval Trianon előtt eldöntötték a sorsunkat – s ebben teljesen igaza van. Jó lenne végre kimondanunk azt, hogy az igazságnak csak az egyik szelete az a sokszor elhangzott tétel, hogy Magyarország első világháború utáni sorsát a nagyhatalmak, különösen a francia politikai vezetők és jelesül Georges Clemenceau pecsételte meg. Ezzel azt állapítjuk meg, hogy a békediktátumot formálisan, hivatalosan és a nyilvánosság előtt a nagyhatalmak vezetői kényszerítették ránk. De milyen folyamatok vezettek el idáig, mi zajlott a háttérben? Ha az utóbbia­kat, az informális tárgyalásokat, lobbizásokat, a háttérben meghúzódó hálózatok nyomásgyakorlásait nem vesszük figyelembe, akkor semmit nem értünk meg abból, mi vezetett el Trianonig.

A háttérben ugyanis már jóval korábban gőzerővel zajlott a kisantant politikusai, ügynökei, újságírói stb. részéről a nagyhatalmak vezetői­nek, illetve a közvéleményének a meggyőzése arról, hogy Magyarországot mint a nemzetiségeket elnyomó, agresszív, a háborúért leginkább felelős ázsiai barbár népet szét kell szabdalni, lényegében meg kell szüntetni. Ezeken a „sunyi háttértárgyalásokon”, amelyeken különösen a csehek, a románok és személy szerint a köztudottan szabadkőműves Edvard Beneš járt az élen, az informális hálózatok kellő időben győzték meg a francia, angol és amerikai politikusokat a saját rögeszméikről, azokat a politikusokat, akiknek egyébként fogalmuk sem volt a közép- és kelet-európai történelemről és akkori geopolitikai viszonyokról, így azok hatottak rájuk jobban, akik „jókor és jó helyen” bizonygatták a maguk hazugságait.

És ez az a pont, ahol ki kell jelenteni azt is: a szabadkőművesség mint jellegzetesen informális és már akkor is globális háttérhálózat nagyon fontos szerepet játszott a trianoni végkifejletben, egyáltalán a versailles-i békeszerződésekben. Nemcsak Beneš, hanem a kisantant számos politikusa kihasználta a szabadkőműves-hálózatban rejlő lehetőségeket, különös tekintettel Franciaországra, ahol a szabadkőművesség erőteljesen jelen volt. A téma éppen azért nehezen kutatható, mert az informális hálózatoknak, így például a szabadkőműves-hálózatnak az a jellegzetessége, hogy nem mutatják meg magukat a nyilvánosság előtt, nem lehet őket ellenőrizni, nem lehet rajtuk semmit számonkérni – vagyis élesen szembemennek mindazzal, amit demokráciának nevezünk már Athén óta.

De ez nem ok arra, hogy a tudomány minden lehetséges eszközét ne ragadjuk meg arra, hogy feltárjuk e szervezetek, hálózatok céljait és működését.

Az informális hálózatok szerepének feltárása már Trianon esetében is nélkülözhetetlen, de különösen az a XXI. század második évtizedének a végén, amikor Magyarország ellen ismét összehangolt politikai támadás indult, akárcsak száz évvel ezelőtt. Akkor Magyarország szétzúzása volt a cél, ma pedig az, hogy vagy álljunk be a globalisták táborába, vagy távozzunk az Európai Unióból. S mint akkor, most is nemcsak a formális politikai szervezetek játszanak ebben szerepet, hanem legalább, ha nem sokkal inkább, az informális hálózatok. Jó lenne végre látnunk – de hiszen látjuk, csak nem mondjuk ki –, hogy az unió már önmaga sem szuverén, hanem globális körök és hálózatok által befolyásolt, irányított, vezetett államszövetség.

Gondoljuk csak el, Soros György, mint a globális pénzügyi elit egyik fontos, de nem a legfontosabb tagja, a korábbi Európai Parlamentben 224 képviselőt tudhatott a saját hálózata tagjának; a mai parlamentben talán nagyobb is ez a szám. Soros 2007-ben hozta létre a globális háttérintézmény, a Külkapcsolatok Tanácsa alegységeként a Külkapcsolatok Európai Tanácsát, amelyben ott ülnek az unió volt vagy jelenlegi döntéshozói közül jó néhányan. De az Emberi Jogok Európai Bíróságában tizennyolc bíró kötődik a Soros-hálózathoz, a most létrejött Facebook-felügyelő cenzúrabizottságban is ott ülnek az emberei, hogy az ENSZ-ről már ne is beszéljek.

A minket elkaszálni készülő informális háttérhálózat ereje felmérhetetlen, és ma már sokkal veszélyesebb, mint a formális politikai vezetők, akik sok esetben nem többek, mint bábok. És ami nagyon fontos: a Soros-hálózat valójában nem Soros-hálózat, hanem a globális, nemzetek feletti és nemzetellenes pénzügyi elit hálózata. Soros legfontosabb mentorai ugyanis a Rothschildok.

Új kutatási irányra van tehát szükség: az informálisan működő, globális hálózatok kutatására. Politikai szempontból pedig szakítanunk kell azzal a Trianon idejében is ránk jellemző szemlélettel, hogy a jog és az igazság, a mi igazságunk automatikusan győz. Nem. Orbán Viktor nem véletlenül mondta trianoni beszédében: az igazság erő nélkül keveset ér. És: ha a vértelen szépelgőkre hallgatunk, elveszünk. Új és félelmes erők állnak szemben velünk. Nem várhatunk.

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója


 
Magyar Nemzet
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • Soros György és a Facebook emberei kopogtatnak a leggyakraban az Európai Bizottságnál
    Nagyon erős amerikai dominancia látható, hiszen a Facebook, a Google és a Microsoft járt leggyakrabban az Európai Bizottság tagjainál. Feltűnik azonban az Amnesty International, illetve Soros György brüsszeli szervezete, az Open Society European Institute is a törzslátogatók között.
  • Szigorúan ellenőrzött slágerrock 1.
    Nem mondható, hogy a könnyűzene mindig forrongó és érdekességeket szolgáltató világát ne figyelte volna árgus szemekkel a Kádár-rendszer, amire jó példa, hogy Lendvai Ildikó a KISZ KB Kulturális Osztályának helyettes vezetőjeként 1980-ban több tucat oldalon keresztül tájékoztatta Pozsgay Imre kulturális minisztert – aki a rendszerváltozás során kulcsfontosságú szerepet vitt az állampárt részéről annak lebontásában – az ifjúság szórakozásának néhány időszerű kérdéséről.
  • A Brexit utáni Európai Unió olyan, mint egy buli, ahol megitták az összes italt és a lányok is hazamentek
    Máthé Áron történésszel, szociológussal, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökhelyettesével beszélgettünk a Közép-Európa számára vetített hamis ábrándokról, a magyar–német viszony múltjáról és jövőjéről, a nagyhatalmi érdekérvényesítésről a nemzeti érdekkel szemben és az Egyesült Királyság unión kívüli jövőjéről.
MTI Hírfelhasználó