Vita a szabadkőművességről - két újabb írás 4.
Meg kellene néznünk, hogyan írnak szomszédaink történelmet, és azzal akár a párbeszéd fonalát felvéve, meg kellene jeleníteni a történelemmel kapcsolatos sajátos magyar álláspontot.
2020. július 15. 20:16

Ha nem beszélünk róla, nem létezik

A tudománypolitika baloldali ideológiája szerint eretnek, aki kilóg a sorból.

Még Helmut Kohl kancellár alatt, 1986-ban Németországban Ernst Nolte történész kezdeményezett egy vitát a második világháborúban és a XX. században elkövetett bűnök történelmi értelmezéséről. A tények nem képezték vita tárgyát, azokban mindkét fél egyetértett. Nolte mégis kapott hideget-meleget, de a diskurzus végig a tényeken alapuló narratíva medrében haladt.

Nem lényegtelen, ki volt a másik oldal legfontosabb szereplője: Jürgen Habermas, a frankfurti iskola közismerten balliberális filozófus doyenje. Pedig Nolte csak azt merészelte felvetni, hogy nincs morális különbség a nemzetiszocializmus vagy a kommunizmus bűnei között. Csak azt, hogy mindkettő bűnös rendszer embereket ölt. Emellett nem tagadott el tényeket, adatokat. Vagyis annyit állított, hogy egy-egy szörnyrendszer áldozatai szempontjából utólag nincs meghatározó jelentősége, hogy éppen milyen zászló vagy épp jelvény nevében kellett fellépni a bitófára. A halottak számában nincs különbség a rendszerek morális minőségében.

Márpedig kivégzések voltak szép számmal a XX. században. S az a rendkívül dicstelen két év, amíg a vesztes első világháborútól eljutottunk Trianonig, nem értelmezhető előzmények nélkül. Az előzmények értelmezése és kutatása pedig a jelek szerint máig olyan ideológiai különbségre világít rá, amely tudománytörténeti szempontból is kuriózum.

Ahogy olvasom a közéletben újra fellángoló vitát – most éppen a szabadkőművesség szerepéről –, eszembe jut, hogy Raffay Ernő nyomán Szakács Árpád ismét a dolgok közepébe vágott. Épp csak elkezdte, s máris Canossát járatnának vele, mint azt már megszokhattuk, ugyanazok, akiktől megszoktuk. A felvetéseire érdemi válaszok nem, dörgedelmek viszont nagyon is érkeztek. Hiszen csak „hobbitörténész”. A szabadkőműves-összeesküvés – mint szóösszetétel – nem új a magyar történelemben, az 1920-as, 1930-as években könyvtárnyi irodalom született a témában, természetesen ennek jelentős része egyszerű propagandakiadvány. Viszont az elmúlt tíz évben Raffay Ernőnek köszönhetően olyan tényanyag jelent meg, ami megdöbbentő, újraír mindent, amit a korszakról eddig gondoltunk. Ha nem beszélünk róla, nem hivatkozunk rá, akkor nem létezik – kacsintottak egymásra a cinkosok. Ha pedig Romsics Ignác mesének tartja az esetet, akkor foglalkozni sem kell vele – ezzel mentek nyugovóra a tanítványok. Viszont hajnali három órakor, a legszebb álmukból fülsiketítő szirénázásra ébredtek. ­Legalábbis ezzel ért fel Szakács Árpádnak a Romsics szabadkőműves meséi címmel megjelent vitaindító írása.

Raffay Ernő kitartó munkájának köszönhetően mára a laikusok is láthatják, hogy a történészcéh mindent eldöntő urainak terve nem sikerült. Szakács Árpádnak az egész rendszerüket leleplező írása (Féltik a hálózat hegemóniáját) után hallgatnak.

Beteljesítő valósággá vált Illik Péter történész jóslata, amiről könyvet is írt ezzel a címmel: A történészcéh alkonya. Igaz, a fiatal kutató más aspektusból közelítette meg a kérdést. Vajon legitim a vita újranyitása? Vajon legitim a kérdés vizsgálata? Hiszen azt a történettudomány már évtizedek óta lezárta, s kimondatott az egyetlen obligát tudományos igazság, hogy nem legitim. Vagy legalábbis túl sok értelme nincs. Nos, ezt az 1920-ra újra helyreálló magyar államhatalom nem így látta. 1920. május 18-án, még a békeszerződés aláírása előtt egy belügyminiszteri rendelettel betiltotta az addig virágzó szabadkőműves egyleteket. Ismerjük a politikát, sokszor bűnbakot keres. De vajon ok nélkül kereste a bűnbakot?

Nézzük, hogyan fogalmaz a belügyminiszteri indokolás! „A szabadkőművességnek a háború felidézésében, a háború folyamán, majd pedig annak szerencsétlen országunkat balsikerrel sújtott befejeztével a defetizmus és az általános destrukció felkeltésében és állandó élesztgetésében, a forradalomnak és a bolsevizmus felidézésében való tudatos aknamunkája köztudomású tény.”

Tegyünk ehhez még egy alapvető történelmi ismeretet: a szociáldemokrata párt, amelynek ugye nem vitatható a felelőssége a Tanácsköztársaság és a Trianon felé vezető úton (mégiscsak kormánypárt volt a vészterhes időkben, Károlyi Mihály mögött például), nem tiltatott be. Újjáalakulhatott, sőt (későbbi) vezetőjével, Peyer Károllyal kiegyezett a „Horthy-rendszer”. Ők tehát 1921 után legitim politikai erőként tovább működhettek. Vajon mi okozhatja a szabadkőműves-mozgalom vizsgálatának ily mértékű elutasítását?

Ennek a kutatásnak sok olyan ellenzője van, aki a mozgalom szerepét nyilván bagatellizálja. Ez egyfajta kazuisztikus gondolkodás, mely szerint minden összefüggést pontosan dokumentálni kell, és ha valaki pontosan nem mondta azt a bizonyos dolgot, dokumentáltan, akkor az nyilván nem bizonyított. Csakhogy Raffay könyve elég jól dokumentált, tényanyaggal erőteljesen alátámasztott írás. Ezért aztán másik oldalról kell megfogni a dolgot, a szerzőt kell hiteltelenné tenni. Ez a cél – úgy tűnik – nem sikerült.

Mindemellett fontos kitétel, hogy a mindenkori szabadkőművesség akkori magyarországi ágáról van szó. Tudom, történelmiet­len az utólagos eredmények tükrében nézni a dolgokat, de a román szabadkőművesség bizony – román szempontból legalábbis – kifejezetten előnyösen segítette a román érdekek érvényesülését. Ennek megfelelően tehát leírhatjuk: akik a vizsgálatot bagatellizálják – szándékosan vagy sem, nem tudom –, azok ipso facto több másik államban előnyös, nálunk hátrányos jelenség vizsgálatát nehezítik meg. Egyszerűen fogalmazva: nem biztos, hogy tudatosan, de valahol mélyen még mindig él bennük a „bűnös nemzet” koncepciója.

Márpedig egy szuverén ország száz évvel az olyan volumenű események után, mint Tria­non, nem engedheti meg magának azt, hogy avítt ideologikus tilalomfák mentén vizsgálja saját történelmét. A szuverén magyar állam történelme, annak oktatása ugyanis a nemzeti összetartozás egyik alapköve.

A magyar államhatalmat, társadalmi berendezkedést, úgyszólván mindent elsöpört a második világháború. A német megszállás után a szovjeturalom következett, a kommunista hatalom pedig az alapokról építette újjá a magyar államigazgatást. Nem volt ez másképp a tudományos élettel sem. Természetesen a rendszer egy olyan ideológiai irányítást is kapott, amely szintén mindent átértelmezett. Ez (ha viszonylag lassan is, de végül) kiterjedt az egyetemekre is. Így az a folyamat, hogy a történettudomány, a közjog, a társadalomtudományok és az egyéb elméleti tudományok tanszékeire – főleg az érzékeny területeket kutatóként – nagyon sokáig csak párttagként lehetett bekerülni, egy nagyon érdekes szociológiai helyzetet teremtett.

Nevesül azt, hogy a természetes rekru­táció folyományaként ugyanolyan nézőpontú emberek kerültek a jelzett egyetemi katedrákra. Természetesen voltak ritka kivételek, ám a fent jelzett szelekció azt eredményezte, hogy a tudományirányítás bizony sok tekintetben a baloldali ideológia vezérfonalát követte. S ebben az értelemben ma is követi. Ezért van ellenállás az olyan új gondolatokkal szemben, mint a szabadkőművesek Trianonnal kapcsolatos szerepének értelmezése. Pél­dául a vitában megnyilvánuló Ungváry Krisztián részéről, akinek nem ismeretlenek politikai állásfoglalásai. Különösen a gyurcsányi kormányzás melletti bátor kiállása 2008-ban, de a fütyülős akciója sem volt politikamentesnek nevezhető.

Amikor valaki politikailag elkötelezetten másokat vádol politikai befolyásoltsággal, akkor tudományos tekintetben az illető ­nyilvánvalóan hiteltelen. Ahogy ilyen értelemben a magyar történészvitában megszólalók jelentős része is azzá válhat. Várjuk tehát a valós, tudományos, tételes cáfolatokat. Addig viszont minden újságcikk, amely Raffay könyve ellen szól, ideológia, nagyotmondások gyűjteménye, újságírói munkásság, politikai vélemény.

Csizmadia Tamás

A szerző jogász, kommunikációs szakértő

Az elnök kiáltványa blöff volt

Fejtő Ferenc érdeme, hogy ráirányította a figyelmet a Trianon-problematika fontos elemeire.

A trianoni katasztrófa 100. évfordulója jó alkalmat teremtett arra, hogy a téma a magyar közbeszéd részévé váljon. Ezzel talán azért lehetünk elégedettek, mert a szomszédos Ausztriában a saint-germaini, illetve Németországban a versailles-i békediktátum centenáriumával kapcsolatban erről nem beszélhetünk.

Nemcsak Raffay Ernő, hanem valamivel korábban Fejtő Ferenc vitathatatlan érdeme, hogy kutatásaival ráirányította a figyelmet a szabadkőművesség és a Trianon-problematika fontos elemeire. Magam három fő területet tartok fontosnak elkülöníteni a Trianon és a szabadkőművesség-téma taglalásánál. 1. A hazai szabadkőművesség szerepének vizsgálatát. 2. A nemzetközi szabadkőművesség felelősségének kérdéskörét 3. És külön a Trianonban győztes utódállamok szabadkőműves tendenciáinak feltárását. A vita eddig döntően az első pont körül forgott, bár Szakács Árpád vitaindítója utalt a harmadikra is. Magam azonban úgy vélem, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia, és ezen belül a Magyar Királyság ­döntően olyan körülmények hatására roppant össze, amelyek elhárítására csekély lehetőség adódott.

Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án fontos beszédet mondott az amerikai kongresszusban, amely a wilsoni 14 pontként vonult be a történelembe. Bár maga az amerikai elnök nem volt páholytag, pontjai a szabadkőműves Novus ordo seclorum mottó – a kifejezés lehető legszorosabb értelme – szerinti új világrend kereteit foglalták magukba, amelyek a ma embere számára ismerősek lehetnek: a hármas pontban megfogalmazott „gazdasági korlátozások felszámolása, egyenlő kereskedelmi feltételek biztosítása” lényegében a nemzetközi szabadkereskedelem megteremtésének szándékát jelentette. A mi szempontunkból a 10. pont volt a legfontosabb, amely a Monarchia népei számára „az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét” tartalmazta.

A központi hatalmak helyzetének kedvezőtlenebb fordulatával IV. Károly 1918. október elején felajánlotta, hogy a wilsoni pontok elfogadásával kössenek fegyverszünetet, majd békét. Ekkor derült ki a központi hatalmak számára, hogy az amerikai elnök korábbi kiáltványa blöff volt – közel két hét hallgatás után érkezett az a válasz az antant részéről, hogy a pontok már nem, illetve nem úgy érvényesek, ahogy eredetileg majd egy évvel korábban meghirdették őket.

Wilson pontjainak így döntő szerepük volt a történelmi Magyarország összeomlásában: először is az ominózus 10. pont hajszolta bele IV. Károlyt azon manifesztumának kiadásába, amely föderalizálta a birodalom osztrák felét, amely ily módon megbontotta a Deák Ferenc által kidolgozott kiegyezés rendszerét. Ma már tisztán látjuk, hogy IV. Károly tévedett: sokkal jobban tette volna, ha ekkor nem csinál semmit.

De ezt ma látjuk. Másodszor: annak ellenére, hogy az antant 1918. október 18-tól kezdve több alkalommal deklarálta, hogy a wilsoni pontok már nem az 1918 januárjában meghirdetett tartalmukban érvényesek, a Károlyi Mihály gróf vezette „új, progresszív, demokratikus” Népköztársaság abból indult ki, hogy ez a Magyarország majd más elbírálás alá fog kerülni, mint a dualista állam. Károlyinak hamarabb rá kellett volna jönnie, mint amennyire végül sikerült neki akkor, hogy tévedett! Harmadszor pedig a Kárpát-medencében létrejövő új, vagy jelentős területeket szerző ál-nemzetállamok saját területi igényeiket előszeretettel támasztották alá a wilsoni elvekből levezethető önrendelkezési elvvel, amelyet a magyar és német nemzeti közösségek viszonylatában nem gondolták, hogy érvényesíteni illene. Helyzetünk a második világháborút követően sem lett alapvetően jobb, hiszen a 75 éve ezekben a napokban lezajlott potsdami konferencia ezt a gyakorlatot megismételte.

Önmagában tehát a wilsoni elvek kidolgozása és meghirdetése – amelyek amerikai nemzeti hagyományokból, valamint hatalmi érdekekből eredő szabadkőműves indíttatását tagadni nehéz lenne – végül jelentős szerepet játszott Ausztria–Magyarország feldarabolásában. Abban, hogy ezek az elvek a magyar politikai elitben támogatókra leltek, igenis szerepet játszott a hazai szabadkőművesség is. Lényegében ugyanazon érvek bukkantak fel akkor, mint ma, száz évvel később: a nagyobb egységek gazdasági ereje, a kevesebb háború lehetősége stb. Nota bene: ezeket az érveket majd használják a totalitárius rendszerek is: mind a szovjetek, mind pedig a német nemzetiszocialisták elképzelte szebb jövőben is ott voltak ezek az ideálképek, jóllehet a XX. század mindkét totális rendszere ellenségként tekintett a szabadkőművességre!

Bizonyos pontokon a kitűzött célok viszont ijesztő párhuzamokkal szolgáltak – első és talán legfontosabb helyen a keresztény alapokon nyugvó államrend átalakítása. Különösen igaznak bizonyul ez a tétel a bolsevizmus esetében, amely létrejöttekor az egyház, a különböző vallások megsemmisítésére törekedett. 1919-ben egyébként a magyar proletárdiktatúra is előszeretettel használt fel szabadkőműves szimbólumokat, és intézkedéseiben számos olyan módszert használt, amely összhangban állt a szabadkőműves-mozgalmak „reformszemléletével”. Ráadásul, ezek bizonyos módon illeszkedtek is az 1890-es évek szabadelvű egyházpolitikai intézkedéseihez.

Amennyiben a személyi összefonódottságot vizsgáljuk, Magyarországon a Szovjet-Oroszországból importált bolsevizmusban sok egykori szabadkőműves is támogatható, sőt üdvözlendő eszmerendszert fedezett fel. További más tényezők mellett elegendő, ha a Galilei Kör „áldásos” tevékenységére utalunk. Sajnos, a viták során háttérbe szorult, hogy a magyar közvélemény számára főgonosznak számító cári Oroszország mint potenciális veszélyforrás az 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki békeszerződést követően megszűnt létezni, az iszonyatos véráldozatokat követelő olasz front pedig alapvetően nem Magyarország területét fenyegette.

Nem valljuk be, ami egyébként a kortársak számára 1918 végén evidencia volt és Kun Béláék hatalomra kerülésében is kulcsszerepet játszott: magyar nemzeti szempontból Leninék bolsevizmusa sokkal jobb volt, mint a cár környezetének pánszlávizmusa vagy az ideig­lenes kormány – ma úgy mondanánk – atlantista orosz jövőképe. Ebben nem csupán a Monarchia megsemmisítése, hanem bevallottan Magyarország drasztikus megcsonkítása szerepelt. Tegyük hozzá, hogy az antanthatalmak közül az oroszoké volt az egyetlen nagyhatalmi program, amely a világháború kitörésének napjától kezdve nyíltan hirdette is ezt.

Ettől függetlenül kultúrtörténeti jelentősége van, hogy a dualizmus kori Magyarországon a szabadkőműves- és keresztény tábor folyamatosan és nyilvánosan kritizálta egymás tevékenységét. Jól ismerjük e küzdelem kimenetelét: miközben az állam–egyház szétválasztása a keresztény kultúrkörben megvalósult, a szabadkőműves ethosz mentén a „polgári” államok az utóbbi két-három évtizedben totális offenzívába lendültek, hogy a keresztény eszmeiség maradékát is felszámolják. Ám míg 100-120 évvel ezelőtt a szabadkőművesség működésével szemben látható volt a keresztény felekezetek, és ezen belül a leginkább támadott katolikus egyház (korabeli, gyakran idézett szabadkőműves terminológiával: „Róma fekete kámzsás seregeinek”) ellenállása, addig ma ez a magatartás teljesen eltűnt. Ebben döntő szerepe volt, van és lesz annak, hogy a szabadkőműves befolyásról beszélni ma tabu, annak vizsgálata pedig tudománytalannak, dilettánsnak vagy csak szimplán hóbortnak tűnik.

Ezen a ponton lehet idézni Raffayt, de lehetne Gratz Gusztávot vagy Szekfű Gyulát is, akik szerint a dualizmus időszaka a gazdasági, társadalmi prosperitása, vitathatatlan eredményei ellenére is megkoptatta a nemzeti érzületet. Mindez egyébként drámai felkiáltójel a 2010-es évtized erősödő Magyarországa számára is: a gazdasági – materiális – eredmények önmagukban keveset érnek, azoknak ki kell egészülniük a szellemi értékek megerősítésével, védelmével is. Ungváry Krisztián mindkét vitacikke igazolja, hogy az MTA doktora címmel bíró tudományos párbajhős tekintélyelvű orákulumként még azt is meg akarja határozni, mit lehet gondolni, vagy mit nem. Az már csak hab a tortán, hogy egészen nyíltan tudományos ellehetetlenüléssel fenyegeti Borvendég Zsuzsannát.

Ungváry azon érve, hogy a „kommunisták nem akarták feldarabolni Magyarországot”, azért félrevezető, mert utóbbiak fő célja egy egységes vörös világfalanszter létrehozása volt. Kun Béláék 1919-ben kínosan ügyeltek arra, nehogy honvédelmi harcuk azt a látszatot keltse, hogy egy integer Magyarországért harcolnak. Nem véletlenül sikerült felvidéki hadjáratuk során Szlovák Tanácsköztársaságot kikiáltaniuk. Miközben Ungváry „emlékezetpolitikai kifizetőhelyek történészeiről” beszél, addig éppen ő maga az, aki nem tesz mást, mint hogy „objektívnek” mondott emlékezetpolitikát gyárt. Ennek a folyamatnak mintegy állatorvosi lova a közelmúltban megjelent Horthy Miklós – A kormányzó és felelőssége 1920–1944 című kötete. Aki szemináriumot szeretne tartani arról, hogyan ne írjunk történelmet, bátran adja ki a hallgatóknak ezt a „kismonográfiát”, amit inkább emlékezetpolitikai pamfletnek lehetne nevezni.

Egyszerűen meg kellene néznünk, hogyan írnak szomszédaink történelmet, és azzal akár a párbeszéd fonalát felvéve, meg kellene jeleníteni a történelemmel kapcsolatos sajátos magyar álláspontot.

Gecse Géza

A szerző történész, a Károli Gáspár Református Egyetem megbízott oktatója



 

Magyar Nemzet
  • Amerikától Szlovákiáig bírálják Sorost
    Robert Fico, Recep Tayyip Erdoğan, Matteo Salvini és Jarosław Kaczyński – csak néhány politikus azok közül, akik a belügyeikbe való beavatkozással vagy az országuk választásának befolyásolásával vádolták meg Soros Györgyöt az elmúlt években. A magyar származású amerikai milliárdos nevét könnyedén fellelhetjük a külföldi sajtóban is.
  • Tudatos vásárlásra kéri a lakosságot Müller Cecília
    Tudatos vásárlásra kéri a lakosságot az országos tiszti főorvos az adventi időszak beköszöntével a koronavírus-járvány miatt.
  • Copy-paste forradalmak
    A forradalomexport azért veszélyes, mert a Majdan-klónok képesek önmagukat területileg átmásolni.
MTI Hírfelhasználó