Egyértelmű a magyar siker Brüsszelben, de a lövészárok-hadviselésben nincsenek végső győzelmek
Négynapos közelharc eredményeképpen megszületett az összeurópai mentőcsomagról a megállapodás. Orbán Viktor kényszerpályán és nehezített terepen, idegenben is hozta a mérkőzést. Eredmények: három milliárd euróval több juttatás Magyarországnak. Angela Merkel német kancellár pedig visszavonulót fújt és ígéretet tett rá, hogy még a német elnökség alatt, tehát 2020 végéig lezárja a Magyarországgal szemben indított, hetes cikkely szerinti eljárást. Szabó Dávid József külpolitikai elemzőt kérdeztük a brüsszeli csúcs nagypolitikai hátteréről és arról, hogy miért nincsenek végső győzelmek a lövészárok-hadviselésben.
2020. július 22. 11:30

 Kezdjük az adósságunióval és a koronavírus-hitelcsomaggal. Valóban azon múlik az Európai Unió jövője, hogy a brüsszeli tröszt képes lesz-e egy adósságspirállal becsapdázni és magához idomítani a tagállamokat?

– A koronavírus-járvány gazdasági következményei most még beláthatatlanok, ami viszont már tudható az az, hogy a déli eurózóna-tagországok gazdasága mindenki másnál nagyobbat esik majd, padlóra küldi őket a járvány.

A görög, az olasz, a spanyol és a portugál gazdaság megmentése, dinamizálása ma már évtizedes és megoldatlan kihívást jelentenek az EU vezető hatalmai számára. A globális pénzügyi válság nyomában beütött adósságválságot Berlin és a vele együtt futó nettó befizető tagállamok nem voltak hajlandóak sem a közös hitelfelvétellel, sem az eurózóna költségvetési szabályainak enyhítésével kezelni. Kényszerzubbonyt húztak az önsorsrontó módon kiszolgáltatottá vált déliekre: leértékelni nem tudnak, költekezni nem engedik őket, sőt, szorosabb felügyelet alá vonták a gazdaságpolitikai döntéseiket is, megszorításokat kellett magukra erőltetniük. Ezért cserébe néhány százalékpontos kamatelőnyt és az azonnali államcsőd elkerülését kapták a fegyelmezett és versenyképes északiaktól. Nem meglepő módon gúzsba kötve nemhogy dinamikus növekedést nem tudtak felmutatni most már egy évtizede, de a világgazdasági konjunktúrában is megmaradt a bénítóan magas adósságszintjük és munkanélküliségi rátájuk. Ez a helyzet kényelmes dominanciát biztosított Brüsszelnek, Berlinnek, Frankfurtnak a déliek belpolitikája felett. Nézzünk csak vissza, mi történt Berlusconival, vagy hogy milyen vaskézzel tartják össze kívülről az anti-Salvini koalíciót Rómában.

Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök (Fotó: MTI/EPA/Antonio Bat)

– Tehát a korábbi csuklóztatások árát kell kamatostól megfizetnie azoknak, akik az eurózóna és az unió a megmaradását még fontosnak tartják.

– Ez egyértelmű. A kérdés csupán az, hogy ki milyen arányban viseljen anyagi felelősséget ezért az évtizedes kudarcért.

Innen, Közép-Európából nézve adekvátnak tűnik néhány premissza. Elsősorban mindenkinek a saját nemzeti politikájáért, pénzügyeiért kell helytállnia.

Ha ez nem lehetséges (ezt a nehézséget az olasz-spanyol viszonylatban tapasztaljuk), akkor terítsük a válságkezelés árát az érdekelt felek között. Az Orbán-kormányok erre a módszerre támaszkodnak az MSZP-SZDSZ koalíció után maradt romok eltakarításában.

Magyarul: azok álljanak az első helyre a kasszánál, akik a legtöbb hasznot húzták korábban ezekből az országokból. Ezek nem mi, magyarok vagyunk, nem a V4 és nem a 2004-ben és azóta csatlakozott tagállamok.

Ha az EU létező békeosztaléka fejében most kvázi békekölcsönt kell folyósítanunk a bajba jutottaknak, az nem ördögtől való. De a felelősséget arányosan kell viselniük a tagállamoknak. A csúcstalálkozó azt mutatta meg, hogy míg Berlin és Párizs úgy fogja fel a saját érdekét, hogy megéri most a koncokat visszaadni a kizsigerelt délieknek, addig a holland-osztrák tandem vezette fösvények, ráérezvén a zsarolási potenciáljuk történelmi csúcsára, a maguk irányába torzítanák az erőviszonyokat. Ezzel nemcsak a déliekkel, de Kelet-Közép-Európával szemben is pozicionálják magukat. Újabb ellenséges erőtér jött létre.

– Ha jól érzem most érkeztünk meg az első kérdésem megválaszolásához.

– Igen, ez a válasz. A 2008-as, 2009-es válság következményeit a nettó befizetők és Brüsszel arra használták, hogy kiterjesszék politikai befolyásukat a déli fővárosokban, illetve az eurózónán belül, de az egész EU-ra kiterjedően is szorosabbra húzzák a gazdasági és politikai integrációt, hatásköröket vonjanak el a tagállamoktól.

Nem kell paranoiásnak lenni, hogy lássuk: most is ez készül.

Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök (Fotó: MTI/EPA pool/Stephanie Lecocq)

A közös hitelfelvétellel Berlin végre átlépi a Rubicont, ami előtt egy évtizede megtorpant. Óriási mentális gát szakadt le, ráadásul Merkel és Macron, Berlin és Párizs egyezségre jutott ebben az ügyben. Mint tudjuk, ilyen esetekben erősen korlátozott mindenki más mozgástere, különösen a britek kilépése után. Ebben hozott némi nóvumot, hogy a V4 mellett emelte a tétet a holland-osztrák Bárói Liga, és próbálnak ellentartani. De ebben a helyzetben nem is annyira a "lopakodó föderalizáció" kapott új lendületet, hanem a jogállamiság kérdéskörét igyekeztek kiélezni, vérre mentek érte. Amikor a miniszterelnök rámutatott Ruttére, mint a megállapodás kerékkötőjére, ennek vágott elébe sikeresen. Egyes tagállami vezetők és brüsszeli bürokraták ugyanis olyan feltételekhez kötnék a jövő forráselosztását, melyekről senkinek nincs egzakt fogalma. Melegen ajánlomSzájer József könyvétebben a témában. Ezért pedig az erősebb, nagyobb érdekérvényesítő hatalommal bíró szereplők (Brüsszel, Berlin és önálló életre kelt csápjaik) úgy építik és változtatják a vádakat, ahogyan az a politikai hadjáratuk szempontjából előnyös. A csúcstalálkozón Magyarország és Lengyelország csatát nyert ebben az ügyben, de az önkényesen megszabott és bármikor újrafújható "jogállamisági buborék" továbbra is fenyegetést jelent a tagállami szuverenitásra. De ennek a harcnak ez a természete: a lövészárok-hadviselésben nincsenek végső győzelmek.

– Nem túl vonzó perspektíva.

– És még ott tátong a hitel visszafizetésének kérdése, ami kardinális jelentőségű.

A Bizottság azonnal, az első helyen vetette fel, hogy a legjobb lenne a hosszú távú hitelt új, közvetlen brüsszeli sarcokból beszedni. Minden uniós polgár, vagyis alsó hangon mi magunk, a gyerekeink és az unokáink is fizethetnék a "rendkívüli hadiadót".

Ez teljesen új minőséget jelentene, hiszen jelenleg a magyar családok nem adóznak közvetlenül Brüsszelnek, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy erre hajlandóak lennének a jövőben. A csúcstalálkozón az állam- és kormányfők végül elodázták ezt a veszélyt, de nyugodtak azért nem lehetünk e tekintetben. Résen kell lenni, hiszen az EU-s intézményekben és folyamatokban bevett gyakorlat, hogy egy-egy új szakpolitikát, költségvetési fejezetet vagy éppen brüsszeli intézményt kicsiben, mintegy tesztjelleggel csempésznek bele a status quo-ba. Ezekből az abszurdnak és ingerküszöb alatti ügyeknek látszó csapatmozgásokból az évek során a frontvonalakat brutálisan átrajzoló stratégiát tudnak építeni. Érdemes így tekinteni az elmúlt évek háttérzaját kialakító eurózóna-költségvetésre, klímavédelmi tervre, jogállamisági univerzumra vagy a mostani Covid-mentőalapra. Észnél kell tehát lennünk.

Az Európai Unió kétnapos brüszeli csúcstalálkozójának napi ülése (Fotó: MTI/EPA/Reuters pool/Francois Lenoir)

– Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy nem a hitelfelvétel-kötvénykiadás ellen fogunk érvelni, hanem a lehető legjobb feltételeket fogjuk kiharcolni. Úgy tűnik kényszerpályán, idegenben is lehet jó meccset játszani.

– A közvetlen felelős nélküli, járvány okozta rendkívüli helyzetben nagyon szűk ösvény maradt az EU egyben tartása (sőt, expanziója) és a politikai unió között. Előbbi mindenki érdeke, így a különvéleményt megfogalmazó tagállamoké is. Utóbbi viszont csak a szűk "birodalmi elit", vagyis a brüsszeli vízfej és egyes gazdag tagállamok érdeke, akik joggal bízhatnak benne, hogy a maguk szájíze szerint alakíthatják a soknemzetiségi birodalom vezetését. A holland, osztrák vagy svéd informális befolyás az EU intézményeiben most is sokszorosan meghaladja a magyart. Nézzük meg a Bildt-famíliát vagy Timmermannst.

Különleges pillanatban vagyunk abból a szempontból, hogy a Covid-válság a kelet-közép-európai régió nemzeteinek évtizedes sikertörténetét tetőzi be vagy töri meg.

Az EU gazdasági súlypontja egyre inkább a Németország-Ausztria-V4 térségbe tolódik, a déli tagállamok rengeteget vesztettek és engedtek a pozíciójukból. A válságot most arra használhatják Európa hadurai, hogy letörjék Közép-Európa gazdasági dinamika nyomában járó politikai befolyásnövekedését, és a status quo-nak megfelelő szuperállam jöjjön létre. Ebben utazik Németország, de most taktikai okokból középre keveredett, mert nála sokkal radikálisabban és nyersebben nyomul "a holland ipse" és az osztrákok szelfiző fenegyereke. (Még mielőtt: igen, én is szelfiztem vele a kancellárjelölti kampánya során, szóval helytálló a kifejezés.) Úgy gondolom, hogy erős demokratikus felhatalmazással és térségi összefogással, mint amit Duda lengyel elnök újraválasztásából, a magyar Parlamenttől és a V4-miniszterelnököktől láttunk a hetekben, van esély a keskeny ösvény megtalálására, mely megfelel a felemelkedő Közép-Európa érdekeinek. De ehhez a végsőkig kitartó álhatatosságra és hideg fejre van szükség, valamint a régión is túlnyúló eseti szövetség-építésre. Bírni kell a strapát, és testben-fejben topon lenni közel 100 órás tárgyalásmaraton utolsó perceiben is.

– A kormány elfogadta a közös európai hitel-mentőcsomagot, de csak azzal a feltétellel (ahogyan Kövér László azt expozéjában megfogalmazta): Ha az EU bajba jutott gazdaságainak stabilizálását és az egész gazdasági közösség versenyképesebbé tételének megalapozását szolgálja, "nem pedig a IV. Német-Római Szent Birodalom létrehozatalának előmozdítását". Milyen lehetőségei vannak a V4-eknek a jövőben, ha úgy látják, hogy a folyamatok ellentétesek az eredeti célokkal?

– A V4-ek páratlan politikai kreativitásról tettek tanúbizonyságot az elmúlt években, ennek a folytatására, folyamatos innovációra van szükség. Három irányban lehet kitörni a ránk záródó akolból: a választókhoz fordulni, lásd nemzeti konzultáció; a gazdasági interdependenciákra apellálni az EU-n belül, lásd a német ipari vagy a francia mezőgazdasági érdekegyezés; végül pedig kitartani az EU-n kívüli külgazdasági és külpolitikai kapcsolatok  erősítése mellett, ebben a V4 fantasztikus utat járt be Izraeltől kezdve Egyiptomon át Kínáig, Japántól az USA-ig, a Balkántól Közép-Ázsiáig.

Soros György magyar származású amerikai üzletember (Fotó: MTI/EPA pool/Olivier Hoslet)

– Pontosan milyen összegről van szó és mire használná fel ezt az unió? Van köze ennek a kötvénykibocsátásnak-hitelfelvételnek ahhoz, amit Soros György hónapokkal ezelőtt maga hirdetett meg?

– A helyreállítási alap (Next Generation EU) 750 milliárd eurót tartalmaz, ez majdnem fele-fele arányban oszlik meg a vissza nem térítendő támogatás (390 milliárd) és a Brüsszel által  a tagállamoknak biztosított hitel (360 milliárd) között. Papíron a bajba jutott gazdasági szereplők és háztartások megsegítése a cél, erről szól a magyar Országgyűlés határozata is. De most garantálom, hogy ha Brüsszelen vagy a Benelux és skandináv vezetőkön múlik, végül ilyen-olyan úton jut majd a Soros megbízható szövetségeseinek és a migránstaxiztató NGO-knak is belőle, mert olyan nincs hogy nem. Ebből a szempontból lenne fontos Orbán Viktor javaslatát a politikai NGO-k átláthatóságának biztosításáról napirenden tartani. Soros örökkötvényes tervéhez annyiban van köze, hogy a milliárdos sokadik kísérlete arra, hogy az EU közös adósságba verje magát, most végre megvalósul - igaz, Soros közvetlen részvétele nélkül. Ne feledjük, a migrációs válság idején alig telt el néhány hét-hónap, és máris migránskötvényeket akart ránk tukmálni, Juncker és Timmermanns tárgyalt is vele erről. Vagy legalábbis így vélem, hiszen soha nem kötötték az európai polgárok orrára, miről tárgyaltak valójában Sorossal. Kiváncsi vagyok, Rutte és Alexander Soros miről tárgyaltak pontosan, és hogy a deré holland polgárok ezt megkérdezték-e a kormányfőjüktől. 

Most inkább úgy látom, hogy a berlini-párizsi közös kiállás éppen annak szólt, hogy Macron és Merkel megelégelték a megalázó helyzetet, melyben egy jól szituált öregúr határozza meg a közbeszédben, merre is menjen az unió. És bár tartok tőle, hogy nem állnak túl távol Soros elvi álláspontjától, azt mondták, ami sok az sok, mostantól mi, az EU két vezető hatalma mondjuk meg, merre van az arra. Ez szívós tárgyalástechnikával és többirányú kompromisszumok mellett ugyan, de sikerült is nekik.

 Kik fogják megvenni a kibocsátott kötvényeket? Erről a helyzetről az jut erről eszembe, amikor a cégek eladják részvényeiket azoknak, akik befolyást akarnak szerezni az adott gazdasági-technológiai (stb.) területen. Azaz: vegyél uniós kríziskötvényt és a százalékos arányok szerint Európa tulajdonosa leszel. Szóval? Kik lesznek a befektetők?

A kötvénykibocsátás, államadósság nem pont így működik...

– Ironizáltam. Szimbolikus kontextusban viszont riasztónak tűnik ez a végkiárusítás.

– Ebben az értelemben az USA tulajdonosa komoly százalékban Kína volna - ám vannak korlátai e jogviszony érvényesítésének. De tény, hogy világszerte sokan mozdulhatnak rá a vonzó pénzügyi ajánlatra, Berlin megszorításpárti hagyománya, ahogy a görög vagy az olasz ügyet elintézték, ugyanis garancia arra, hogy az adósságot visszafizetjük "ha beledöglünk is". Én arra leszek kíváncsi, hogy a szokásos globális pénzintézeteken (Goldman Sachs és társaik) kívül milyen szuverén szereplők (például: Öböl-államok, Kína) és milyen európai intézményi szereplői szállnak be az üzletbe. Talán a nyugdíjalapok, olajbevételek kezelésére létrejött nemzeti befektetési alapok? Könnyen előfordulhat, hogy a görög adósságválsághoz hasonlóan német bankok állnak majd az adósságsor végén: az EU kötvényt bocsát ki, azt megveszi egy német pénzintézet. A pénzből az EU hitelt nyújt a tagállamoknak, melyet hosszú távon, alacsony kamat mellett a tagállamok előbb visszafizetnek Brüsszelnek, majd Brüsszel a német banknak. És ha a tagállam ismét inszolvencia keveredik, mint a görögök anno, ismét jöhetnek a német bankok, ahogy az IMF/EU-s mentőcsomag részét is szinte közvetlenül nekik juttatta a közadakozás. Kicsit a reformáció előestéjére emlékeztet a történet, ahogy a búcsúcédulákért befolyó pénzt a pápa már soha nem is látta, mert a hitelezők azonnal vitték magukkal.

– A jövőben tehát kialakulhatnak mexikói patthelyzetek.

– Nekem a Harcosok Klubja szappanügyi értekezése jut eszembe: "Gyönyörű volt. A gazdag nőkkel visszavásároltattuk a zsíros hátsójukat."

(Fotó: EPA/Oliver Hoslet)

– Hogy látod az Európai unió jelenét négy-öt év múlva?

– A közeljövőben elválik a könnyű út és a helyes út, három kimenetelt látok az EU előtt. A legrögösebb ám legkívánatosabb az volna, ha négy-öt év múlva, de legkésőbb 2030-ig az EU-nak legalább harminc tagállama lenne, az integrációban pedig elérnénk az új egyensúlyt, mely a franko-mediterrán; a német-északi; és a közép-európai (a Balkánnal kibővítve) erőközpontok, minicivilizációk érdekközösségeként funkcionálna tovább a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartásával. Régi vágyunk, hogy a német-osztrák duót leválasszuk az ideológiailag megtébolyodott Benelux-skandináv vonalról, még talán a CDU/CSU vagy az ÖVP vezetői is erről álmodoznak szigorúan a négy fal között, de be kell látni, hogy ez az utolsó járat már elment, mégpedig a migráció miatt. Németországot lassan behálózza a svéd-holland modell, amelyből nincs visszaút. A magyarok számára otthnos és vonzó, takaros bajor városkák európai önképét ma sajnos egy Manfred Weber nevű, se hús, se hal eurokrata jeleníti meg.

Ez van. Blokkokban, mini-civilizációkban leszünk kénytelenek tehát gondolkodni.

– Az enklávéépítés a túlélés kulcsa az ellenséges közegben. Ez tény. Milyen lehetőségeket látsz még?

– A könnyű, ám kevésbé kívánatos út a meghajolás a birodalmi törekvéseknek: a Covid-válságot kihasználva a formálódó birodalmi elit döntésre vinné a dolgot, és vagy az eurózóna minden tagállamra kötelező kiterjesztésével, vagy a kétsebességes EU felpörgetésével létrehozná az Európai Egyesült Államokat - ebben az esetben nem lesz bővítés, de ami rosszabb: maradnak a strukturális és képviseleti problémák, melyek hosszabb távon aláaknázzák az újszülött birodalmat.

A harmadik forgatókönyv értékelése bizonytalan, nagyban függ az egyes nemzetek stratégiai mozgásterétől és belátásától: a globális politika tektonikus mozgásai, a koronavírus-válság újabb és újabb lökéshullámai és az EU-n belül kódolt strukturális törésvonalak kombinációjára képtelenek leszünk időben reagálni, és a népharag söpri el a leginkább érintett, kivérzett országokban az európai szimpátiát. Minden gazdasági válság hosszú árnyékot vet, vesztesek újabb milliói mozdulhatnak meg, és dönthetik romba az eurózónát, de akár az egész EU-t is. Érdemes lenne ezt a helyzetet elkerülni, de ne legyen illúziónk, nincs minden felett befolyásunk. Tehát muszáj egy ilyen forgatókönyvre is cselekvési tervet gyártanunk. A sokat hangoztatott szuverenitás, vagyis a nemzeti önrendelkezés és a kiharcolt mozgástér kombinációja kulcsfontosságú lesz egy ilyen pillanatban. A magam részéről azonban maradnék az első verziónál.

Az elemzővel készült korábbi, az amerikai válsághelyzetről készült interjúnkat ide kattintva olvashatják.
 

hirado.hu
MTI Hírfelhasználó