Az időseket végképp eltörölni?
Liberális történelemszemlélet és kommunista reflexek
Az idősek intellektuális megvetése az újhullámosch balliberális kurzus egyik tudományos felfedezése.
2020. július 30. 12:39

Mostanában nagyobb vita kerekedett Kádár egyik megjegyzéséből. Már egy Kádár Barnabás nevű ifjú momentumoséból, aki pár napja lényegében elvitatta az idősek szavazati jogát. Bár felvetéséért utóbb persze elnézést kért, nem is maga a konkrét „elszólás”, hanem a tendencia maga a figyelemre méltó. Nem most találkozunk ilyesmivel először, bár tény, hogy az idősebb generációk lenézése, intellektuális megvetése az újhullámosch-fiatalosch balliberális kurzus egyik legfrissebb tudományos felfedezése. Az elmúlt években honosodott meg például a nemzetközi angol köznyelvben az „ok, boomer” divatos fordulata, amely az egyébként az 1950-es, 1960-as években született „baby boomer generációra” utalva fogalmazza meg igen nyeglén nagyjából azt, amit magyarul úgy mondanánk: „Jól van, nyugger, maradjál már!”

 

Az idősebbekkel, az ő tudásukkal, jellemükkel kapcsolatos baloldali kételyeknek pedig van több lényeges vetülete. Az egyik inkább aktuál­politikai: a fentiekben említett „beszólások” nem csekély részben abból fakadnak, hogy ahol a balliberális politikai erőket választási vereség éri, ott azt azonnal a populisták által megvezetett – és most figyeljünk minden egyes jelzőre! – tanulatlan, szegény, vidéken élő idős szavazókra kenik. Legyen szó akár Donald Trump 2015-ös sikeréről, a brexites népszavazásról, akár a lengyel vagy magyar választásokról, elemzők, újságírók, kutatóintézetek és politikusok hada igyekszik rámutatni, hogy a progresszió zászlaját a jómódú, pallérozott elméjű nagyvárosi fia­talság emelte a magasba, és ha a londoni, a washingtoni metropolisz vagy a közép-európai fővárosok többségén múlt volna, akkor sose lett volna brit kilépés, sose választották volna elnökké Trumpot, híre-pora nem lenne PiS- vagy Fidesz-kormányoknak – de hát a sok bunkó, falusi idős sutyerák leszavazott a retrográd erőkre, kibabrálva így a haladárokkal.

Mindehhez a „nyugatos körökben” népszerű értelmezéshez két lábjegyzet is fűzhető. Elsősorban az, hogy milyen érdekes: a valaha a tömegek – tehát mindenki – politikai döntéshozatalba történő bevonásáért, ezáltal a választójog és a választhatóság feltételeinek kiszélesítéséért, majd az általános választójogért küzdő társadalmi igazságharcosok milyen gyorsan hajlamosak újragondolni a nézeteiket, ha rádöbbennek, hogy azok politikailag már nem szolgálják az érdekeiket (és már azt hangoztatják, hogy választott politikusok helyett inkább „szakértőknek” kellene intézniük az ország ügyes-bajos ­dolgait). Másodsorban szintén figyelemre méltó az, amire nem döbbentek rá: hogy a vidéki, idős „suttyók”, meg a bérből, fizetésből élők, a kékgalléros melósok azért nem szavaznak a balos pártokra, mert azok egyszerűen el- és cserbenhagyták őket, miközben a legkülönfélébb kisebbségi identitáscsoportok kegyeit keresték és keresik.

De térjünk rá az „időskérdés” aktuálpolitikai melletti, sokkal mélyebb összefüggéseket mutató másik vetületére. Honnan ez a tudományos pedantériával vegyes intellektuá­lis bátorság (vagy gyávaság)? Onnan, hogy a haladó értelmezés szerint az idősek végső soron a múlt részei (vö.: „Ne az idősek döntsenek a jövőnkről!”), „visszafelé lépegetők” – és ami régi, ami múltbeli, az nyilván szükségszerűen rossz. Ahogy a kortárs felszabadító mozgalmak a történelem átírására vagy éppen megszüntetésére tett vandál erőfeszítéseiből is kitűnik, a múlt történelmünk, a haladás állandó akadályoztatója. A modern tudás a hasznos, az idősek tapasztalata, a régmúltból merített bölcsesség egész ­egyszerűen haszontalan, nem elég trendi. A múlt tehát nemcsak ellentétben áll a fejlődéssel, de igazából a rációval, az Ész hatalmával is, hiszen szimbolikája, nyelvezete, az elmúlt korok kultúrája tudományosan „nem igazolható”, következésképp irracionális. Lánczi András írja az antikok és modernek szembenállása kapcsán, hogy „a modern válasz: minden, ami új, önmagában emiatt jobb, mint bármilyen áthagyományozott tudás vagy megoldás. Ami régi, az konzervál, megköt, kizárja a jobb megoldást.”

Mindebből pedig egyenesen fakad, hogy a múltat – inkluzíve az időseket – nem tisztelni, hanem (döntéseiket) kijavítani kell. A mindig is utópiákat építő és kergető progresszió erős gőggel azt hirdeti, hogy az aktuálisan jelen kor „minden eddigi korok legjobbika”, és végtelenül elégedetlen a múlttal, annak teljesítményével és szellemével. A múlt – az abból merített bölcsesség, a hagyomány, a szokások és az azzal szoros összefüggésben álló általános társadalmi tapasztalat, az előítéletek – e felfogás szerint ugyanis csak korlátoz minket önmagunk megvalósításában, a szükségszerűen jobb jövő építésében. Minden tehát, ami a múlthoz köt bennünket, leküzdendő csökevény: mindennek pedig, ami modern, ami új, annak morálisan pozitív kicsengésűnek kell lennie.

Az idősek elutasítása, „megtagadása” tehát igen szoros összefüggésben van a haladást, a modernitást és a rációt istenítő, abszolutizáló liberális korszellemmel. Ez pedig nemcsak a politika, de a populáris kultúra szintjén is azt diktálja, azt erősíti, hogy ne fogadjuk el a korlátokat, a szabályokat, a szokásokat, amelyeket a korábban élt eleink hagytak ránk. A történelem, az „egykor volt” lefitymálására irányuló szándék persze érthető a híres orwelli bonmot jegyében, amely szerint „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; és aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”.

A múlt (és a jelen) uralása, az előbbi megmásítása, kiiktatása vagy éppen kommunista hajlamokat mutató eltörlése révén azonban egyet jelent önmagunk, saját identitásunk teljesen életszerűtlen (ezáltal civilizációs öngyilkossággal fenyegető) felszámolásával is. Ahogy van bennünk szüleinkből és nagyszüleinkből, úgy a múlt sem pusztán letűnt korok szokás-, illem- és etikettgyűjteménye: a múlt mi magunk vagyunk. Onnan merítünk mindent – azt is, amit éppen meg akarunk tagadni: magatartási mintáinkat, kulturális reflexeinket, önmeghatározásunkat. Ahogy a „kik vagyunk mi?”, úgy a „mi az élet célja, értelme?” végső kérdése sem válaszolható meg a múlt hite, teljessége, rutinjai nélkül. És éppen ezért e kérdéseket szívesebben is tesszük fel szüleinknek, nagyszüleinknek, mint a modernitás felvilágosító-kényszerítő tudós társadalommérnökeinek vagy éppen a Momentum politikusainak. Nemde?

Szánthó Miklós

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Magyar Nemzet
  • Majdan Minszkben
    A demokrácia exportja. Ezt a „sok munkát” végezte az USA évtizedeken át – borzalmas következményekkel. A „sok munka” során eltettek láb alól számos vezetőt, egyet például Észak-Afrikában, s ennek nyomán megindult a migránsáradat Európa felé.
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Visegrádi hallgatói szövetség alakul
    Idén a magyarok szervezik az Euró­pai Hallgatói Önkormányzatok éves közgyűlését, amelynek kiemelt témája a járványhelyzet alatti rendkívüli oktatás – mondta el a Magyar Nemzetnek a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája külügyi elnökségi tagja.
  • Kik támadják a múltunkat?
    Az archeogenetika tudományával közelebb lehet jutni a honfoglalók eredetének kérdéseihez.
  • A Hagia Sophia története
    Claudio Monge olasz Domonkos-rendi szerzetes hosszú évek óta Isztambulban él. A Vatikáni Rádiónak adott interjúban felidézte a Hagia Sophia hányattatott történetét.
MTI Hírfelhasználó