Kultúrharc a múlt ellen
A múlt elleni kultúrharc korántsem csupán egykori rabszolgatartók szobrai ellen irányul, hanem az egész emberiség civilizációs vívmányait veszi célba.
2020. augusztus 1. 15:29

A nyugati világ jelentős részét elárasztó kulturális konfliktusok azzal fenyegetnek, hogy leválasztják ezeket a társadalmakat a múltjukról. Az identitásról, a faji, a nemi kérdésekről és a családi életről zajló viták egymást erősítik, össze is fonódnak, s egyesített energiájuk egyetlen közös célpontra, a nyugati társadalmak múltjára irányul. Ennek az igyekezetnek édeskevés köze van ahhoz a tiszteletreméltó törekvéshez, hogy az ember tanuljon a múltból.  Jelennek igyekszik tekinteni a múltat, és úgy ítélkezik történelmi személyiségek és intézmények felett, mintha kortársaink lennének. A kultúrharcosok ennek révén próbálják kifejezésre juttatni, hogy erkölcsileg magasabb szinten állnak, mint felháborodásuk századokkal ezelőtt élt célpontjai. Ez a keresztes háború paradox módon úgy akarja leválasztani a jelent a múltról, hogy e célból lebontja a kettő közötti határvonalat.

Nem mellékes tényező, hogy a múlt elleni kultúrharc nem merül ki régi emlékművek és szobrok megrongálásában. A nyugati hatalmak gonosz tetteit és Jeffersont, Gladstone-t vagy Churchillt, valamint más történelmi személyiségeket elítélő tüntetéssorozat valójában csupán a Nyugatot elárasztó kulturális elbizonytalanodás legtapinthatóbb és legszembeszökőbb tünete.

A múlt ellen vívott háború legfontosabb vonása az, hogy a kulturális intézmények és vezetőik cinkosságot vállalnak azokkal, akik a társadalmat el akarják idegeníteni hagyományaitól és történelmétől. Nem csak az egyetemeken tapasztalni, hogy a nemzeti történelem olyasvalaminek számít, ami miatt szégyenkezni illenék. A kulturális elit igen jelentős része magáévá tette azt a felfogást, hogy a jelenkor kulturális intézményei felelősséget viselnek az elődök bűneiért. Forgatókönyvük szerint a Nyugat történelmét az erőszak és a kapzsiság határozza meg. Nem léteznek „régi szép idők”, amelyekből erkölcsi erőt meríthetnénk, s ahová visszavágyhatnánk. A ma uralkodó irányzat nemhogy nosztalgiát nem táplál a múlt iránt, hanem „régi csúf időknek” minősíti a múltat, amellyel kapcsolatban csakis a bűntudat, a szégyen és az öngyűlölet érzése jogosult. A történelemnek ez a roncsoló szemlélete bocsánatkérő rituálékért kiált. E mozgalom egyik legjelentősebb tette éppen az, hogy a múlt eseményei iránti lelkifurdalást rituális formába öntötte. Az Egyesült Királyságban nem kisebb személyiség, mint maga a canterburyi érsek mutatott példát arra, miként kell bűntudatban fetrengve elítélni a múltat. Justin Welby püspök ugyanis bejelentette, hogy „igen gondos felülvizsgálatnak” vetik alá a legnagyobb templomok szobrait, hogy eldönthessék, vajon egyáltalán „helyük van-e ott”.¹ Mint kifejtette, még a Canterbury Székesegyház és a Westminsteri Apátság sem kerülheti el, hogy egyes szobrokat eltávolítsanak templomteréből.

Welby az egyházi kettős beszéd nyelvén igyekezett igazolni, miért kell kitörölni bizonyos részleteket az egyház történelméből. Megbocsátásnak – fejtegette – csak akkor van helye, „ha változtatunk magatartásunkon, azt mondjuk, ez meg az akkor történt, tanulunk belőle, és a jövőben mások leszünk”.² Nem csekély éleslátásra és nyelvi képzettségre van szükségünk, ha meg akarjuk érteni, milyen összefüggést lát Welby a templomi történelmi emlékművek eltávolítása, illetve az őszinte magunkba szállás és bűnbánat gesztusa között.

Amikor egy olyan intézmény, mint az Anglikán Egyház, amelynek az a küldetése, hogy ápolja Anglia hagyományait, egyszer csak azt tekinti hivatásának, hogy kétségbe vonja az örökséget, amelyet megóvni volna hivatott, akkor nem sok kétség marad afelől, hogy a kultúrharcot nem csupán azok a tüntetők vívják, akik rendőrök sértegetésében élik ki indulataikat. Ha már az Anglikán Egyház is ekkora lelkesedéssel adta fejét a múlt eltörlésére, miért is kellene meglepődnünk azon, hogy e keresztesháborúhoz világi kulturális intézmények is csatlakoztak?

Sok kulturális intézmény és múzeum kurátorai szegődtek egy olyan értelmezés szószólóiul, amely negatív értelmet társít mindahhoz, ami nyugati, kivált ami a múltat illeti. Tavaly nyáron a londoni Victoria and Albert Museum ebben a szellemben helyezett el táblákat a brit humort bemutató kiállítás bejáratánál a következő felirattal: „Ez a kiállítás a múlt kellemetlen igazságaival néz szembe”. E mondat azt jelenti, hogy a kiállítás nem bemutatja a régi tárgyakat, hanem szembenéz velünk, mintha maiak lennének.

A londoni National Gallery Paul Gauguin-kiállításának látogatóit szintén veszedelemre figyelmeztető tábla fogadta: „Gauguin (Nyugat-Polinéziában) arra használta ki kivételezett nyugati mivoltát, hogy minél nagyobbat merítsen a rendelkezésére álló szexuális szabadságból”.³ Az eltörlés ethoszának imperatívuszának szellemében a fülhallgatós tárlatvezető készülék feltette a sokatmondó kérdést: „Itt van-e az ideje, hogy többé ne is nézzük meg Gauguin képeit?” A kérdés önmagában is arra utal, hogy nem pusztán az emlékművek és a szobrok felülvizsgálandók, hanem a műtárgyak is, már ha feltételezhető róluk, hogy nyugati kultúrával szennyeződtek be. A legutóbbi események pedig felvillantottak egy lehetséges választ a kérdésre: Gauguin képeit egyszerűen el is lehet távolítani a kiállítóteremből. Ha pedig Gauguin problematikus festő, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a nyugati művészet története ugyancsak a múlt ellen vívott kereszteshadjárat ígéretes színterévé válhat. A közeledő vihart orrontva a Yale Egyetem nyomban cselekvésre is szánta el magát. A Yale Daily News januárban az alábbiakat jelentette:

„A Bevezetés a művészettörténetbe: a reneszánsztól napjainkig" című, több évtizede a tanrendben szereplő tantárgy, amelyet Vincent Scully és más híres professzorok oktatták, valaha a Yale alapvető kurzusának számított. /Törlése/ a legutóbbi reagálásunk volt arra, hogy a diákok körében rossz érzést keltett egyfajta idealizált nyugati ’kánon’, amely túlnyomórészt fehér bőrű, heteroszexuális európai és férfi művészek terméke volt.”⁴

A ma uralkodó légkörben a nyugati „kánonról” persze sok minden elmondható, de az nem, hogy idealizált volna. Ellenkezőleg, betegesnek számít, mégpedig olyannyira, hogy a bölcsészkarok ügyintézői nagyítóval keresik az alkotókat, akikkel betölthetnék az eltávolított nyugati művészek és szerzők után maradó űrt. A kulturális intézmények a lelküket is kiteszik, hogy kimutassák, mennyire elhatárolják magukat mindentől, ami akár csak távolról is összefüggésbe hozható Európa történelmi örökségével.

Fontos felismerni a múlt elleni kultúrharc mögött meghúzódó nem egyszerűen nyugatellenes, hanem egyúttal jellegzetesen civilizációellenes törekvést. Újabban már a matematika, a filozófia és a klasszikus zene is támadások célpontja lehet, azon az alapon, hogy valamennyi túlságosan nyugati és fehér. A nyelv pedig mindig is a kultúrharc fontos terepe lévén, ugyancsak heves konfliktusok színtere.

J.E.B. Stuart összefirkált szobra Richmondban (Fotó: Wikipedia)

Maga a hagyományos nyelvtan is állítólag a fehér előjogokat tükrözi. Rebecca Walkowitz, a Rutgers Egyetem Angol Tanszékének vezetője ezért hát nagy bölcsességében a „kritikai nyelvtant” is beillesztette intézményének „pedagógiai tervébe”. A kritikai nyelvtan pedig nem egyebet jelent, mint hogy a nyelvtan szabályait nem kell komolyan venni. Mint a tanszékvezető asszony kifejti, e „megközelítés kihívást intéz a jól ismert dogma ellen, miszerint az írás szabályozása csak a nyelvtan- és mondatszintű kérdésekre korlátozódjék. Ily módon lehet ugyanis elkerülni, hogy a többnyelvű, nem szabványos, ’akadémiai’ angol környezetből érkező diákok hátrányos helyzetbe kerüljenek.”⁵

Walkowitz mindehhez hozzáfűzi, hogy megközelítése „kritikai tudatosságra ösztönzi a diákokat a mikroszintű kérdések ügyében rendelkezésükre álló számos lehetőséggel kapcsolatban, és felvértezi őket az ’írott’ hangsúlyokra épülő előítéletekkel szemben.”  Egyszerűbben szólva a Rutgers Angol Tanszéke úgy gondolta, elhatárolja magát a hagyományos nyelvtan szabályaitól, és a műveletlenséget részesíti előnyben.

Mint ez a példa is mutatja, a múlt elleni kultúrharc korántsem csupán egykori rabszolgatartók szobrai ellen irányul, hanem az egész emberiség civilizációs vívmányait veszi célba. Ha egyszer a művészet, a filozófia és a nyelvtan is könnyedén elvethető, akkor elég világos, hogy sokkal több forog kockán, mint hogy talapzatán marad-e a hajdani déli lázadók egy-egy tábornokának szobra.

A múlt elleni háború négy szakasza

Ha tisztában akarunk lenni a dolgok mai állásával, végig kell mennünk azokon a fejlődési szakaszokon, amelyek eltávolították a Nyugat társadalmát történelmi örökségétől, és egyre élesebben szembefordították önnön múltjával. A modern társadalmak megszokott tulajdonsága, hogy olykor eltávolodnak történelmi hagyományaiktól, ámde e hajlamuk csak a legutóbbi években öltött tudatos ideológiai és politikai jelleget.

Az első szakasz: a múlt elveszti jelentőségét

Kezdetben a múlt elvetésének törekvése ahhoz a derűlátó és modernista szemlélethez kötődött, amely úgy tartotta, hogy a múltnak immár nincs jelentősége. A múlt tekintélye 19. a századig aránylag érintetlen maradt. Akkor azonban sok liberális gondolkodó egydimenziós szellemben tekintett a jövőre. Ahogy Dorothy Ross Az amerikai társadalomtudomány eredete című tanulmányában kifejtette, e szemlélet kedvezőtlen következményeképp megrendült „a történelmi tudat”.⁶ A liberális és utilitarista gondolkodók, így James Mill – olvassuk Rossnál – „a történelmi hagyományt a konzervatívok múlt iránti elkötelezettségével azonosították”. Akárcsak Jeremy Bentham angol filozófus – fejtegette Ross –, „ők is abban hittek, hogy a modern társadalomnak nincs mit tanulnia a múltból, és közvetlenül az emberi természet egyetemes elveire kell hagyatkozniok. ... Azok számára, akik a haladás történelmi útját kívánják megérteni, az egész múlt egyetlen szakaszba sűríthető, amelyet a haladás maga mögött hagy.”⁷

Ebben az első szakaszban a múlttól való eltávolodás nem jelentette szükségszerűen a múlt megvetését. Sok neves liberális, köztük John Stewart Mill hosszasan értekezett az emberi civilizáció vívmányairól, és tisztában voltak azzal, hogy maguk is ennek az örökségnek haszonélvezői.

Második szakasz: a múlt, mint a haladás akadálya

A 19. század végén fordulat ment végbe: a múlt nem számított többé fontosnak, hanem egyenesen a további fejlődés akadályává minősült. Ezt a felfogást az amerikai progresszív mozgalom értelmiségi képviselői hangoztatták a legkövetkezetesebben. Nézeteikben a múltat teljes egészében elvető szellemiség tükröződött. Mint Edwin R. A. Seligman közgazdász 1903-ban hangoztatta, „a jövő amerikai embere csak nagyon kevés dologban emlékeztet majd a múlt amerikai emberére.”⁸

A múltban a haladás akadályát látó szemlélet új lendületet kapott az első világháború után. Az iszonyatos tragédiát széles körben a múlt erkölcsiségében gyökerező eszmék és értékek következményének tekintették. A progresszív gondolkodók azt fejtegették, hogy a régi gondolkodásmód képviselte akadályokat mindenképp le kell győzni, és ennek érdekében új értékek és magatartásformák elsajátítására kell nevelni a fiatalokat. Ez a felfogás az 1920-as évekre nagy népszerűségre tett szert, s a társadalom széles rétegei tekintették szüleik és nagyszüleik értékeit és szokásait immár nem csupán idejétmúltnak, hanem egyúttal akadálynak is a tudomány és a technika jóvoltából megnyíló lehetőségek megvalósításának útjában.

Az idő tájt Edmund Husserl német filozófus arról írt, mennyire „korunk bűvkörébe” kerültek a Nyugat társadalmai. Attól tartott, a társadalmat eluraló jelenidejűség szelleme „kulturális összeomláshoz, szellemi kimerüléshez és széthulláshoz” vezet.⁹

A második világháború után aztán még nagyobb lendületet kapott az a felfogás, amely a múlt életformáit a haladás akadályának tekintette. Az újabb iszonyatos világégést ismét csak a múltbeli magatartásformák számlájára írták. Hathatósan képviselte ezt a szellemiséget Brock Chisholm kanadai pszichiáter, a WHO első igazgatója. Azt hirdette ugyanis, hogy az emberiség fennmaradása elképzelhetetlen a múlt akadályainak eltávolítása nélkül. Így figyelmeztette az emberiséget: „Az élet legfontosabb kérdéseinek szempontjából egyértelmű, hogy az emberi nem nagy tömegeinek, sőt, csaknem egészének elméje nem nyitott teljes mértékben annak megítélésére, mennyire igazak, illetve hamisak a régi eszmék, sem annak felismerésére, milyen előnyöket kecsegtetnek az új eszmék.”¹⁰

Chisholm, akárcsak a második világháború után létrejövő nemzetközi szervezetek élére kerülő kollégáinak java része, globális szervezeteik egyik nagy erényét látta abban, hogy eltakarítják majd az útból „az igazságnak meg nem felelő régi eszméket”.

Kolumbusz Kristóf ledöntött szobra hever a földön a Minnesota állambeli St. Paulban (Fotó: Wikipedia)

A harmadik szakasz: a múlt, mint alapvetően romboló tényező

A két világháború közötti korszakban Ferdinand Tönnies német szociológus kimutatta, hogy a modernista technokrata intézmények hajlamosak „alig leplezett gyűlölettel és megvetéssel” tekinteni a közösségi élet szokásaira és hagyományaira. 1972-ben ezt a nézetet tette magáévá C. J. Friedrich amerikai tudós, aki a témáról írt lebilincselő értekezésében megjegyezte hogy „a 20. században a hagyomány pejoratív értelmű kifejezés lett”. A második világháború vége után, kiváltképpen pedig az 1960-as évek óta ez az intoleráns, becsmérlő hagyományellenes felfogás egyre inkább azok ellen irányult, akik nem voltak hajlandók haladni a korral, és áttérni a poszt-tradicionális identitásra. Ez utóbbi képviselői elkötelezetten elhatárolták magukat a múlttól, és szakítottak azokkal a kötelékekkel, amelyek a társadalmat történelmi hagyományaihoz kapcsolták. Az 1960-as évektől kezdve, a múltat egyre gyakrabban már nem csupán a hagyomány útjában álló akadálynak festették le, hanem olyan tényezőnek, amely romboló hatást gyakorol a jelenre.

Ettől kezdve ellenzői gyakran átoknak minősítették a történelmi folytonosságot.  A Nyugat társadalmának sok intézménye kulturális imperatívusznak tekinti a múlttal való szakítást. Még a történelemtanítást is ez a szellemiség hatja át: gyakran megesik, hogy mindent, ami a második világháború előtt történt, „a régi csúf idők” kategóriájába sorolnak. Ebből a nézőpontból szemlélve 1945 a nulladik év, és minden, ami korábban történt, kétkedéssel és rosszindulattal szemlélendő.

A nulladik év előtti történésekkel kapcsolatos mélyen gyökerező bizalmatlanság odáig terjed, hogy a szülőket arra figyelmeztetik, óvakodjanak a korábbi korokban bevett nevelési szokásoktól. Úgynevezett gyermeknevelési szakemberek ehelyett azt tanácsolják az apáknak és az anyáknak, hogy a hozzájuk hasonló hivatásos szakértőkre hallgassanak. A nyugati társadalmakban a múlt ellen vívott néma keresztesháború nem csekély energiaráfodítással igyekszik változtatni azon, ahogy a felnőttek szocializálják a gyermekeket. A nagyszülők nézeteit és tanácsait gyakran kézlegyintéssel intézik el, mint amelyek alighanem csakis káros hatással lehetnek a gyermek fejlődésére. Az ilyen magatartásformák intézményesülése folytán a gyermekeket nem nagyszüleik értékeihez szocializálják, a még korábbi felmenők értékeiről már nem is szólva. Ennek megfelelően az iskolákban a történelemtanítás sokkal inkább törekszik az adott nemzet múltjában fellelhető negatívumok, semmint a történelmi vívmányok ismertetésére.

Negyedik szakasz: a múlt, mint egyértelmű és jelenlévő veszedelem

A legutóbbi időkben olyannyira teret nyert a szokás, hogy a történelmet afféle beteges múltnak ábrázolják, hogy a nyugati társadalmak közoktatásában és kulturális életében ez a fajta szemlélet immár magától értetődővé vált. A múlt megtagadásának szelleme a történelem iránti gyűlöletből egyfajta kulturális erőforrássá változott, fegyverré a magukat a történelem áldozatainak beállító mozgalmak kezében. Így aztán a múlt iránti ellenséges érzelmek már-már ideológiai jellegét öltöttek. A múltat gyakran teszik felelőssé az emberek mai problémáiért. Más szóval a romboló múlt eszméje idézte elő a mai helyzetet, amelyben a jelen harcait a múlt prizmáján keresztül szemlélik és vívják meg.

Korunkban a történelem aktuálpolitikai kérdéssé vált. Ezért állíthatják a mai tüntetők réges-régi szobrokról, hogy szellemi egészségüket veszélyeztetik. Ebben az erkölcsi útvesztésben az a megragadó, hogy a mozgalom nem egyszerűen bizonyos szobrokat tekint célpontjának, hanem minden régi emlékművet. Ezzel magyarázható, hogy a Fekete Életek Számítanak (Black Lives Matter) mozgalom gyakran olyan szobrokat is vandál módon megrongál, amelyeknek nincs közvetlen közük a faji elnyomáshoz. Ezeknek a tárgyaknak az egyetlen bűnük, hogy a múltat jelképezik.

A múlt ellen vívott háború egymást követő szakaszainak áttekintése nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy eredete a 19. századi modernista felfogásra vezethető vissza. Akkor még a pozitív jövő állt a felfogás központjában, de aztán önmaga ellentétébe fordult, amikor a nyugati világ kulturális elitje elidegenedett, majd egyre inkább el is szakadt önnön múltjától.  Ez a társadalmi réteg szította fel a múlt elleni kultúrharcot. A szobrokat borogató tiltakozók, a zavargások résztvevői csupán egy több, mint 100 éve megírt forgatókönyvet játszanak el a szemünk láttára.

Mi hát a teendő? A múlt igenis megismerhető, sőt, meg is ismerendő, és az emberiség tapasztalataiból tanulnunk kell. A múlt nem ellenségünk, és nem keverendő össze a jelennel. Ha nem leszünk képesek határvonalat húzni jelenünk és történelmünk közé, az a veszély fenyeget, hogy időtlen légüres térbe kerülünk, amelyben nemhogy nem tartjuk kezünkben a sorsunkat, hanem csak vagdalkozunk, ráadásul még csak nem is a múlttal, hanem annak kísértetével hadakozva.      

Frank Füredi

szociológus, publicista

¹ https://www.bbc.com/news/uk-england-kent-53192662

² Uo.

³ https://nypost.com/2019/11/23/the-move-to-cancel-gauguin-could-kill-off-western-culture/

https://yaledailynews.com/blog/2020/01/24/art-history-department-to-scrap-survey-course/

https://amp.thepostmillennial.com/rutgers-dismantles-grammar-among-other-mandates/

⁶ Ross, Dorothy (1991) The Origins of American Social Science, Cambridge University Press, Cambridge, 16. old.

⁷ Uo.

⁸ Uo., 150. old.

⁹ Lásd Moran, Dermot (2012) Husserl’s Crisis of the European Sciences and Transcendental Phenomenology: An Introduction, Cambridge University Press, Cambridge, 11., 26. old.

¹⁰ George Brock Chisholm, ‘Can Man Survive’, A Review of General Semantics, köt., 2., téli sz. (1947.) 107. old.

latoszogblog.hu
  • Majdan Minszkben
    A demokrácia exportja. Ezt a „sok munkát” végezte az USA évtizedeken át – borzalmas következményekkel. A „sok munka” során eltettek láb alól számos vezetőt, egyet például Észak-Afrikában, s ennek nyomán megindult a migránsáradat Európa felé.
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Visegrádi hallgatói szövetség alakul
    Idén a magyarok szervezik az Euró­pai Hallgatói Önkormányzatok éves közgyűlését, amelynek kiemelt témája a járványhelyzet alatti rendkívüli oktatás – mondta el a Magyar Nemzetnek a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája külügyi elnökségi tagja.
  • Kik támadják a múltunkat?
    Az archeogenetika tudományával közelebb lehet jutni a honfoglalók eredetének kérdéseihez.
  • A Hagia Sophia története
    Claudio Monge olasz Domonkos-rendi szerzetes hosszú évek óta Isztambulban él. A Vatikáni Rádiónak adott interjúban felidézte a Hagia Sophia hányattatott történetét.
MTI Hírfelhasználó